2013 júniusában nagyon szerettem Michael Schulz Mesterdalnokok-rendezését. Ha végiggondolom az összes produkciót, amely a Müpában a Wagner-napok keretében készült, a tavalyi A bolygó hollandi mellett ez volt az, amelyikkel a legboldogabb voltam, annak ellenére, hogy nem vagyok Mesterdalnok-rajongó, korábban csak egyszer (1990-ben) láttam élőben. Lehet, hogy más sem tudna jobb statisztikát felmutatni, de azoknak valószínűleg nem lenne mellette 21 Rajna kincse megtekintés is.
A 2013-as előadásról részletesen írtam, bár a mesterdalnokként fellépő szólistákat egyenként nem emlegettem. Sőt ahogy az idén újra megnéztem a főpróbát, azonnal kiderült, hogy a rendezés minden mozzanata se került szóba – a mű végén kitörő önfeledt focizást az EB-nek szóló új rendezői elemnek véltem, de megtudtam a játékmestertől, Gábor Sylvie-től, hogy ez már eredetileg is így volt, erre nem emlékeztem.
A fociláz az idei Wagner-napokon nagyon erősen nyomot hagyott, már a Ring alatt fanfározó zenekari művészek is szurkolói arcfestéssel jelentek meg és a főpróba alatt a magyar-portugál, a vasárnapi előadás közben pedig a magyar-belga meccs is foglalkoztatta a játszókat és a közönséget egyaránt. Wagnert a Fischer Ádám által vezényelt MR Szimfonikusok talán már behunyt szemmel is eljátszanák, viszont az EB-re egy ideje nem jutott ki a magyar együttes, így ennek szól az izgalom.
Ez a bejegyzés pusztán a három évvel korábbi kiegészítése a nyomhagyás szándékával, csakis az énekesekről, nem ismétlem a rendezéssel kapcsolatos, egyébként jelenleg is helytálló benyomásaimat.
Hans Sachsot most már nem ismeretlenként néztem, hiszen James Rutherford nemcsak a három évvel korábbi Mesterdalnokokból volt ismerős, hanem tavaly a kétszer nézett A bolygó hollandi címszereplője is volt. Megaszerep ez a javából, megérdemli azt az ünneplést, amelyet megérkezése alkalmából neki rendezett Michael Schulz. Derű, emberség árad belőle, sőt talán úgy érezzük, hogy túl jól is elvan egyedül és igazán mélyen nem vágyik arra, hogy élete még egy új feleséggel is kiegészüljön – megbonyolódjon. Fájdalmat Éva elvesztése miatt kevéssé érez, józan ember, nem számított egy ilyen mesebeli fordulatra, vagy ha igen, akkor elég alaposan eltitkolja előlünk.
Bo Skovhus szintén ismerős, három évvel ezelőtt már láttuk Beckmesserként. Most is briliáns az alakítás, ki lehet nevetni azt a pojácát, akit formál. Az énekes előtt pedig leborulnunk, vérbeli énekes-színész virtuózt látunk és várjuk vissza akármi másban is. Három éve is, most is ezt a Beckmessert szerettem legjobban az előadásban, mi tagadás. Annette Dasch szintén az eredeti szereposztásból maradt meg, indokoltan. Nem könnyű feladat, de elhihetővé teszi azt, hogy fiatal lány még mindig és a hangja is szép.
A lány apját ezúttal nem egy korban hozzáillő basszistára bízták (eredetileg Eric Halfvarson jött a szerepre), hanem Bretz Gáborra, aki ha netán tenornak születik, akkor sokkal jobban passzolna Stolzingi Walter szerepére, mint jelenleg Daniel Kirch, aki sajnos mégsem tűnik hősszerelmes alkatnak és a hangjával sem kárpótol minket. Bretz Gábornak remekül áll a szakáll, amit a szerep kedvéért növesztett, de nem öregíti a kívánt mértékben, sőt a pót-has sem. Utóbbi helyett hasznosabb lett volna némi smink, esetleg paróka. Bretz Gábornak az elvakult művészetpártolót mégis elhisszük, aki képes nagy magabiztosan a lányát kitűzni egy énekversenyen díjnak, ami azért agyrém. Ez az atya mégsem hajlíthatatlan, egy hirtelen ötlet szárba szökkenésének vagyunk tanúi.
Gudrun Pelker most is visszatért Éva gardedámja szerepére. Legutóbb nem emlegettem, pedig megérdemli, mert képes arra, hogy valóban létezőnek mutassa fel a kettejük közti kapcsolatot néhány rövid megszólalással is.
Hans Sachs inasa viszont lecserélődött idő közben, most Norbert Ernst játssza hatalmas sikerrel – tetszik, ahogy a mesterdalnoknak tanuló diákok csoportja is és maguk a mesterdalnokok, akik nagyszerűen - és egyenként eltérő módon - tudnak unatkozni amíg Walter dalait kell hallgatniuk. Sajnos ezen a versenyen anélkül veszítik el a díjat, hogy egyáltalán sorra kerülhettek volna, pedig nem zárom ki, hogy sokkal jobb dalt énekelne Daniel Kirchnél Blazsó Domonkos, Kiss Tivadar, Cserhalmi Ferenc, Jekl László vagy Csapó József, sőt biztos vagyok ebben. (Azért Daniel Kirch énekesi teljesítményénél vegyünk figyelembe, hogy egy olyan lovagot játszik, akinek egy napja volt arra, hogy mesterdalnokká képezze ki magát és ha ehhez viszonyítunk, akkor egészen méltatlanok azok a leértékelő megjegyzések, amelyek a szereposztásból kizárólag vele kapcsolatban hangzottak el az én ismeretségi körömben szinte egyöntetűen. Az igyekezetet kell értékelni, hogy ez a Walter szerelméért mindenre képes, még erre is.)
Három éve is revelatív volt – Kismester díjat is kapott a kritikusoktól – Pintér Dömötör, aki az egész második felvonást végigjátssza a színpadon, harsonájával az Éjjeli őr néhány mondatos szerepére készülve. Egy rendezői poénról van szó, a szövegben szerepel az éjszakai randevú és Beckmesser éjjeli szerenádja kapcsán többször is az őr, és ebből a kis szereplőből központi fontosságú karakter lesz, aki igyekszik az eseményeket (kottát) követni, szemkontaktust keres a karmesterrel, többször befújná már a szólóját, de mindig leintik. Annál hatásosabb lesz, amikor végre az első emelet jobb oldalán elénekelheti a három sorát. Akármilyen kicsi is ez a szerep, felfrissíti az előadást, üde színfolt a negyven perces párbeszédek között. Az éjjeli őr szerepén keresztül érzékeljük, hogy nemcsak három-négy szereplő él a városban, Éva története csak egy kis epizód, amely után az élet megy majd tovább – még akkor is, ha ribillió lesz a szerenádból. Tudjuk, hogy minden csoda (botrány) is csak három napig tart.
Hatásos a Nemzeti Énekkar fellépése, az emeleten elhelyezkedő kórus nagyszerűen szól, a mesteremberek bevonulása pedig igazán ünnepi lesz. A főpróbát megemelte, hogy mind a magyar szólisták, mind a teljes kórus jól járt, amíg a Portugália elleni meccs folyt, nem volt jelenetük. Utána viszont a döntetlent hatalmas lendülettel ünnepelték, az eredményt (3:3) jelezve vonultak be. Ez a ma esti előadáson már nem történhetett így, ránézve a zenekarra, amely a Wagner-napok utolsó estéjén hagyományosan a színpadra lépett, azonnal láthattuk, hogy nyilván a belgák ellen már veszítettünk. Így van ez, remélhetőleg egy jól végigjátszott fesztivál emléke ezt a veszteség-érzetet tompítani fogja.
Szép este volt, igyekezni fogunk jövőre is visszatérni. Hazafelé elmorfondíroztam azon, hogy milyen is lenne egy olyan közegben élni, ahol a művészetnek ilyen meghatározó szerepe van, mint ebben a képzeletbeli Nürnbergben, ahol az egész élet a zene és a költészet körül forgott és lám, Hans Sachs így is azt mondta, hogy túl sok a gyűlölködés. Mit szólna, ha most 2016-ban itt nézne körül?
