A múlt hétvégén elszalasztottam az Operaház által felkínált nagy lehetőséget, azaz a két Pomádé szereposztás megtekintését egymást követő napokon, amely eredményeként mód nyílt volna egy bejegyzésben minden új beállóról egyszerre nyilatkozni. Tegnap megnéztem viszont az első szereposztás utolsó (negyedik) előadását és néhány gondolat következik ennek kapcsán. Akár kivárhatnám persze a következő vasárnapot, amikor a másik szereposztásé lesz a terep, de a december 11-i Pomádé zártkörű, a január 22-i utolsó alkalom pedig annyira messze van (már arra is nagyon kevés a jegy, főleg az erkélyre lehetne ülni!), hogy komolytalan lenne hét hétre lejegelni a tegnap látottakat.
Ez volt a 13. Pomádé, amit megnéztem, amely Szvétek Lászlónak viszont a 28. fellépése volt a címszerepben, ha csak ezt a 2008 októberében bemutatott rendezést nézzük. Hogy még kicsit több számot írjak le, ha valaki végiglapozza azt a húsz bejegyzésemet, amelyben eddig a basszista szerepelt, találni fog még 2014-ből kettőt, amelyben már részletesen elemeztem a Pomádé-alakítását.
Ami nem változott: Ránki György gyermekoperáját a címszereplő dominálja, éppen ezért az előadás jelentősen függ attól, hogy éppen kiből lesz Pomádé.
Szvétek László ezen a vasárnap délelőttön ezerrel pörögte végig az előadást, nyilván inspirálva attól a ténytől is, hogy ez volt az idei utolsó és nagyon úgy hírlik, hogy jövőre ismét hiányozni fog a műsorból. Ez a Pomádé most is nagyon unta az udvari etikettet és rutint, unta a balett-betétet, elszórakoztatta magát és királyi ruhamesterét, Bátki Fazekas Zoltánt a táncosok parodizálásával, itt-ott belefűzött egy-két megjegyzést és összességében elmondható, hogy mindenhol ahol az elképzelhetőnek tűnt és ott is, ahol nem, improvizációkkal tarkította a rendezést. Az előadás sokadik megtekintésekor még két és fél év szünet után is világos, hogy mi az ami kizárólag Szvétek László hozzátétele a figurához. Aki most nézte először, annak természetesen egészen mindegy volt, hogy melyik mozzanat kié, a főszereplőé, vagy a rendezőé, Toronykőy Attiláé.
Én sokszor örülök az ilyen szabálytalankodó énekeseknek, amikor egy-egy unalmas rendezést feldobnak, ráadásul a különbségek leírása eleve ad újabb témát egy sokszor megnézett előadás esetén, bár a Pomádénál valami miatt a kezdetektől úgy gondolom, hogy Szvétek László figurája túlságosan is karikaturisztikus, és némi következetlenséget is felfedezni vélek benne: aki a ruhabemutatót ennyire unja, annak kevéssé valószínű, hogy szüksége van minden nap erre a felhajtásra, újabb és újabb ruhákra. Erre valaki azonnal közbevetheti, hogy dehát egy gyerekeknek írt opera ez, minek ezt túlelemezni, elég ha sok a poén és lehet nevetni. (Megint eszembe jutott, hogy mennyire másként is be lehetne mutatni, aktuálpolitikai beütéssel, hogy az olyan mondatok még jobban üssenek, mint az "akinek hivatalt adott, annak észt is ád az isten".)
Nevetni azt mindenképp lehet, és emellett nem marad hatás nélkül az a lendület, energia, amelyet a művész bedob. Messziről érződik, hogy élvezi a játékot és ez a legerősebb hatás, ami minket érhet. Élvezi még a meglehetősen hálátlan feladatot, a nézőtéri körsétát, amelyet egy alsógatyában kell végignyomnia. Ahogy néztem az előadást, az jutott eszembe, hogy egy vérbeli komédiást, táncos-komikust látok, aki ha kicsit másként alakul, lehetett volna a egész ország által ismert operett-színész, celeb - ha történetesen nem elég a hangja ahhoz, hogy operaénekes legyen.
Erre a délelőttre ráadásul megfelelő játszótársakat is kapott, az opera felépítése miatt az első felvonásban leginkább Garda Roberto királyi ruhamester, a másodikban viszont Nyársatnyelt Tóbiás miniszter az, aki első számú partnerévé válik - kicsit talán szerencsésebb lett volna mindenkinek, ha a szerző a kettőből egy karaktert csinál és ezáltal jelentősebb súlya lett volna a szerepnek, de most már ez így marad, el kell fogadni.
Bátki Fazekas Zoltán alakításáról már kétszer is írtam, ruhamesterként most még határozottabb, mint volt két évvel korábban. Most talán még inkább át tudja hidalni azt, hogy a második részben nem nagyon jut neki énekelnivaló, színészi alkata Szvétek Lászlóéhoz hasonló, ő is képes arra, hogy magán tartsa a figyelmünket akkor is, ha éppen néma.
Kiss Andrásnak viszont Nyársatnyelt Tóbiás szerep új, illetőleg ez volt mindössze a negyedik előadása. Ahogy az énekes pályájának ívelését figyelem lassan harmadik évada, úgy tűnik, hogy nagyon jól kiegészíti Szvétek László királyát, benne is megvan a hajlam a komédiázásra, és ezeket a késztetéseit az utóbbi időben ki is élhette Az úrhatnám szolgálóban, illetve az Élet a Holdonban. Korábbi visszafogott kertészei után (lsd. Figaro házassága) most mintha ő is hajlana az improvizációkra. Egy biztos, hogy a királyához hasonlóan korlátolt és ostoba miniszter rémületét a lelepleződéstől kellően átérezzük.
Beöthy-Kiss László és Rezsnyák Róbert a kellő súllyal teszik oda magukat a rászedési projekt megvalósításába, de Kertesi Ingrid Dzsufiként nem tudja a figyelmünket különösebben megragadni, Bénit nem csábítgatja, és így a végén teljesen a levegőben lóg elszaladása...Hiába, ebben az előadásban túlságosan is dominálnak a férfiak ( a kórus most is, ahogy mindig, nagyszerű!) - elhalványítják, és ezen a feltűnő piros ruha sem segít.
A zenekart most is Bartal László vezényli, aki a legtöbb zenésszel együtt a bemutató óta játssza a darabot - legközelebb január 22-én nézhetőek. (A NOE-tagoknak, akik a zártkörű előadásra szereztek jegyet, már dec.11-én.)
