Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

"Az istenek egyetlen halandónak sem engedik az élet zavartalan élvezetét" - ez (apám kedvenc mondása) tegnap este többször is eszembe jutott M. Tóth Géza tavaszi rendezésének második megtekintésekor. Az idei sorozat utolsó előadását néztem november 17-én a Magyar Állami Operaházban.

27 színházmentes nap után valóban esemény számba ment a tegnapi Walkür, nagyon otthonosan éreztem magam a Házban, és előadás előtt csak kicsit zavart az a tény, hogy az elvileg teltházas (Svéd bérletes) programon miért van legalább százötven üres földszinti hely, ha nem több. (((Van aki megveszi a bérletet és nem jön el egy Walkürre? Mire jön akkor?)))

Nagyon vártam az estét, és ugyan egy délutáni hír lényegében egy gödörbe lökött bele  és egy ideig még azt is megkérdőjeleztem, hogy van értelme ilyen állapotban is előadást nézni, már a nyitány alatt sikerült megérkeznem a mű világába és amennyire egy ötórás előadás esetén lehetséges, koncentrálni. Az előadás közben az a párhuzam is felmerült bennem, hogy a darab minden szereplőjét az események előbb-utóbb egy gödörbe löknek bele, sokakról azt látjuk, hogy szinte életvitelszerűen mélyponton tartózkodnak és már nem is igen remélnek semmit az élettől. A nyitó jelenetben áradt a lemondás és a depresszió a Walsungokból, azt hiszem nekem most sokkal jobban sikerült közös hullámhosszra kerülni Kovácsházi István és Sümegi Eszter testvérpárjával, mint a tavalyi előadáson. 

Ha valaki a tavaszi bejegyzésemet átfutotta, talán érezte, hogy amíg a tetralógia első részével (a sokszoros megtekintés ellenére is) voltak problémáim, a második rész megbékélésre késztetett a valóban érzékelhető koncepcióval, bár éreztem megoldatlanságokat. Hiába, egy történet áthelyezése egy másik korba mindig vérveszteséggel jár és ugyanabba az előadásban a plazák világa illetve a lándzsa és kard nehezen illeszthető bele.

Éppen azért, mert tavaly már láttam, most - azon kívül, hogy szeretem ezt az operát és mindig szívesen merülök el a Ring bármely részében - két mozzanatra voltam leginkább kíváncsi: Rálik Szilviára Brünnhilde és Gábor Gézára Hunding szerepében. Ha az, hogy ők ketten mire jutnak a szereppel nem foglalkoztat, akkor valószínűleg tényleg eltekintek a tegnapi operalátogatástól. 

Kezdjük a címszereplővel tehát.

A Müpa Wagner-napjait látogatva a kezdetektől csak és kizárólag külföldi énekest láthattam Brünnhildeként. Néha egy-egy szakembernek is feltettem a kérdést, hogy mi az oka, NINCS magyar walkür?? - és mindenki azt az egyszerű választ adta, hogy nincs magyar énekes a szerepre. Emiatt feltétlenül esemény számba megy, hogy most elmondhatjuk végre, hogy VAN magyar Brünnhilde mégis. (Megjegyzés: a márciusra tervezett Siegfriedben Sümegi Eszter lesz a tűzfal mögé zárt walkür.)

Rálik Szilvián nagyszerűen áll Wotan lányainak egyenruhája. Továbbra sem tűnik alkalmasnak harci viseletre, ahogy Wotan ruhája is maximum a trónon ücsörgésre való, nem világjárásra, de talán a haldokló hősök vonzónak találhatják a lányokat és szívesen mennek majd velük a Wallhallába. Ez a Brünnhilde tökéletesen magabiztos, nincsenek kétségei. Ő a kiválasztott, aki legközelebb áll apjához, belépőjéből érezzük, hogy rá is ugyanaz a derűs életszemlélet jellemző, mint testvéreire. Igen, ez a kilenc walkür nem kérdőjelezi meg, hogy tevékenységüknek van értelme és elmerülnek benne, az aggódást és a tipródást apjuknak meghagyják. Csak végrehajtói a nagy tervnek, nem látják át a mögöttes szándékokat. Nekik könnyebb.

Wotan ezzel szemben már érzi, hogy a nagy tervvel befürdött és veszteségei lesznek előnyök helyett. Olyan mint egy jó sakkozó, aki több lépést is előre tervez, látva, hogy mi az állás, előre ki tudja számítani, hogy nem nyerhet, de mégsem áll fel az asztal mellől. Mintha a Rajna kincsének elvesztése óta megkomolyodott volna, de Bárdosi Ibolya jelmezén a változás nem látszik és az isten továbbra is pojácára emlékeztet. Ebben a ruhában elég nehéz komolyan venni, bár Michael Kupfer-Radeczky érezhetően drámaian játssza a szerepet, igyekszik a vergődését, kételyeit velünk is megosztani. De ruha teszi az embert, attól tartok, nekünk nézőknek éppen a ruha miatt mégsem sikerül igazán komolyan venni, és én mindenesetre a kosztüm terhére írtam azt, hogy nem éreztem kellően megrázónak az alakítást. Lehet ez rendezői koncepció persze, lehet az istent kisszerűen is beállítani - de kár, hogy maga a zene ellenáll a szándéknak.( A vendégművészre is kíváncsi voltam egyébként, miután tavaly jó emlékeket hagyott maga után  A béke napjában, most ahhoz képest nem éreztem hasonlóan erőteljesnek.)

A tavalyi előadás leggyengébb láncszeme Hunding megtestesítője volt. Értetlenül szemléltem a nyavalyás pasast, akinek beállították Sieglinde férjét és már akkor abban bíztam, hogy idén jön majd Gábor Géza és megoldja. És ebben a várakozásomban nem is csalódtam.

Gábor Géza Hundingként az előadás legmagabiztosabb szereplője, akinek szemernyi kétsége sincs, hogy jól rendezte be az életét. Elégedettsége kisugárzik, megvan az otthona, benne a nővel, akit tulajdonának tekint. Vannak haverjai, akik társaságot biztosítanak és helyeselnek minden szavára. A fodrász által tervezett kakastaréjszerű frizura kifejező. Gesztusaiból a határozottság mellett az agresszivitás is süt, és ha hosszan figyeljük, hogy néz feleségére, akkor egyre rosszabbul érezzük magunkat és megértjük a Sümegi Eszter arcán alkalmanként kiülő viszolygást, a férjétől elválasztó távolság áthidalhatatlanságát. Nem, egy ilyen férfi mellől el kell menekülni az első hippivel, aki beesik a családi ágyra, egyet kell értenünk. (A néző ezen is elmerenghet, hogy ugyan mit tenne, ha egy idegent találna az ágyán fekve. Kevesen kezdenék el pátyolgatni, az biztos. De egy ilyen férj mellett akár hitelesnek is érezhetjük a nő reakcióját.)

Gábor Géza amellett, hogy ellenszenves Hunding, kellően impozáns basszus hang birtokosa is, amellyel súlyt ad a figurának, kellően fenyegetővé válik. Időről időre a neten vannak emberek, akik egyes basszisták basszista mivoltát megkérdőjelezik, de az énekes ezekből az említésekből eddig mindig kimaradt - nem véletlenül. Ha valaki meghallgatja, akkor ez az alakítás is meggyőző. "Ott van" színészileg és énekesileg is, elmondható, hogy M. Tóth Géza rendezésében ezt a hiányosságot kipótolta. A párbaj után élve marad, összeszedi a felesége által szétdobált ékszereket és vállrándítás kíséretében távozik. Semmi köze az istenek balhéihoz, megy vissza a maga kis világába, hamarosan talál másik asszonyt magának, nincs kétségünk.

Az előadás többi szereplőjét már láthattuk korábban, Németh Juditot nagyon sokszor Frickaként, én alapvetően vele szoktam elképzelni, most is egészen kitöltötte a szerep körvonalait.

A további nyolc walkürt igyekeztem egyenként is szemlélni, hiszen szinte mindenkit láttam már főszerepben, nem mosódnak össze nekem. Válogatottan jó énekesgárdáról van szó és az a minimum, hogy legalább legyenek itt azért a nevek még egyszer a színlap sorrendjében: Wittinger Gertrúd, Bátori Éva, Fodor Beatrix, Vörös Szilvia, Várhelyi Éva, Kálnay Zsófia, Gál Erika, Fodor Bernadett. Legtöbbjükről sütött az élvezet, az jött át, hogy szeretik ezt a koreográfiát táncolni. Nekik már nem kell megszokniuk a koncepciót, amit a nézőknek igen. A lányomat is váratlanul érte a meghalt hősök lelkeinek tánca, és megakasztotta az előadás élvezetében. Szerette az első két felvonást, de ennél a résznél lefagyott, pedig számos walkür évek óta a topplistáján szerepel és örült annak, hogy látja őket.

Összességében jó élmény volt a Walkür, jó volt rá várni, jó volt megnézni. Ha lett volna esélyem, a tegnapi hatására újranéztem volna még egyszer szívesen, de majd nyilván jövőre, amikor elvileg összeáll az egész Ring a tervek szerint.

Amikor Wagnert nézek, mindig átérzem a kontrasztot ami operáinak világa és a mi korunk között van. Ő még nem sietett sehova, volt ideje és feltételezte rólunk nézőkről is, hogy belefér az életünkbe egy operai délután+este és majd elengedjük magunkat és belépünk a szereplők világába. Nem alszunk el, és figyelmesen követünk negyven-ötven perces beszélgetéseket. Aki Wagner-rajongó, valószínűleg ezt is szereti, pont ezt, hogy nem rövid az előadás, nem pörög, nincs elkapkodva semmi. (Mellékszálként az is eszembe jut, hogy ugyan hány néző mondhatja el magáról, hogy ezen a héten akár csak egy hasonló mélyebb beszélgetést folytatott valakivel - nem munkaügyben, kötelességből, hanem csak úgy.) Ebben az előadásban nagyon értékeltem azt, hogy több páros között is érzékeltem, hogy megszületett a beszélgetés során a kapcsolódás, valódi találkozások tanúi lehettünk.

Amiről nem beszéltem - mivel ez nem zenekritika, csak egy színházi blog - az az előadás zenei megvalósítása. Én nagyon szerettem a zenekar tegnapi játékát, élmény volt Halász Péter karmester átélt vezénylését figyelni. Ahogy őt figyeltem a nyitány alatt már tudtam, hogy megérkeztem, tegnap este feltétlenül ott volt a helyem az Operában és nem máshol...

 

 

 

 

Címkék: Opera Halász Péter Fodor Beatrix Sümegi Eszter Bátori Éva Rálik Szilvia Gábor Géza Várhelyi Éva Gál Erika Vörös Szilvia Kálnay Zsófia Németh Judit Kovácsházi István Fodor Bernadett A walkür Wittinger Gertrúd Michael Kupfer-Radeczky

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr6411971466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.