Néhány napja újságolta el egyik tanítványom, hogy nemrég látta a Nemzeti Színház Szentivánéji előadását, azzal a megjegyzéssel, hogy úgy tudja, hogy én szeretem ezt a darabot. Ez erősen meglepett, Shakespeare kapcsán valóban beszéltem róla, de inkább igyekeztem elkerülni mindig a megtekintést, ha nem volt túl csábító a szereposztása. A nyilvántartásom alapján kiderült, hogy mindössze hétféle rendezésben láttam eddig 1985 óta, bár ezek közül több is tetszett - nyilván nem véletlenül vettem rá magam, hogy azokat ne kerüljem el. A héten mégis úgy jött ki a lépés, hogy három napon belül két feldolgozásban kellett néznem a közreműködők vonzereje miatt (szerdán a Müpában Purcell oratóriumát láttam, a bejegyzés jönni fog arról is).
A IV. éves színészosztály tavaly a Brémai muzsikusokban nagyon megnyert magának, osztályként, együtt. Az előadás nézhető még, érdemes is elmenni rá, néhány színészhallgató már akkor felkeltette a figyelmemet, akikhez az őszi Sirály után még további neveket illetve arcokat megjegyeztem. Ez az előadás újabb lehetőség volt arra, hogy a csoportból további egyéniségek kiemelkedjenek, ráadásul mivel egyes jelenetekben néha a szereplők civil nevét is emlegetik, most azt hiszem, hogy nagy lépést tettem előre a nevek tanulásában. Külön szerencse, hogy a havi műsorlapon ennek az előadásnak a szereplői végre feladataikkal együtt vannak felsorolva, amelyeket ezúttal végig is játszanak, nem csak ömlesztve betűrendben, így most a szokásos kis bizonytalanságom szinte megszűnt, a neveket olvasva előttem is vannak a színészhallgatók, akiről írni készülök.
Várakozáson felüli élmény volt számomra ez a két óra mégis, talán éppen azért, mert jobban érdekeltek a szereplők, mint a darab és megállapíthattam, hogy a rendező, Dömötör András (aki egyben egyik osztályvezető tanáruk is), jó helyzetbe tudta őket hozni. Talán még a korábbiaknál is jobban meg tudták mutatni magukat és egy színművészeti egyetemen ez a legfontosabb szempont, illetve mi nézők felhőtlen játékot láthattunk, annak ellenére, hogy ha a darab által felrajzolt viszonyokba bele akart valaki gondolni,megtehette, elég jó párhuzamot találhatott a közéletben nemrég botrányt kavart hím-soviniszta kijelentésekkel, hiszen a történet kapcsán nyilván ezeket a húsbavágó, a férfi-nő viszonyt manapság is meghatározó problémákat az alkotók láthatóan alaposan átgondolták.
A szöveg Nádasdy Ádám fordítására alapul (a színlapról ez lemaradt, benne van viszont a rendezővel készült interjúban), de Laboda Kornél dramaturgként feltehetően a rendező és a szereplők közreműködésével elég rendesen belenyúlt, különösen a mesteremberek jelenetébe. A darab többi részén is érzékelni véltem rövidülést, bár lehet, hogy ennek a mértéke nem igazán jelentős, viszont a mesteremberek próbajelenetei teljesen átalakulnak és a hallgatók elvileg saját magukat játszhatják, vagy saját maguk karikatúráját. (Emiatt is a címváltozás, ha valakinek feltűnt.) Egészen máshogy nézhette az előadást az, aki a szereplőket ismeri civilben is, ők mondhatnák meg, hogy mennyi túlzás van egy-egy figurában. A mezei nézőknek ez voltaképp mindegy is, a lényeg az, hogy a korábbi előadások és az egyetemi órák tapasztalatai leszűrődtek az improvizációban, nyilván valamely tanáruké lehet a szlogen, hogy "a színészet szövegtudás, pontosság és egy kis titok". Nekem egyértelmű, hogy a Zsótér Sándorral az ősszel lefolytatott próbákra több utalás is vonatkozhatott (miért játszik női szerepet egy fiú, ha a lányoknak nem jut feladat, miért váltogatnak többen is egy szerepet, utalnak a vetkőzés szükségességére, amely ebből az előadásból sem maradhat persze ki). Nagyon jó és természetes ötlet volt a próbajelenetek átalakítása és az is, hogy végül a darabot mégsem láthatjuk. Minden poénlehetőséget megmutattak a próbán, valószínű, hogy ez már szinte fokozhatatlan is lett volna, nem nyertünk volna, ha láthatjuk a kész produktumot. Szinte már tragikomikus lesz a vég helyette, hiába készülnek fel az előadással, az uralkodó szeszélye másik műsorszámot választ. Itt most SPOILER következik, aki inkább szeretne meglepődni a következő bekezdést ugorja át!
Piramus és Thisbe szörnyű-víg tragédiája helyett az uralkodó mást választ, mégpedig Fenyő Ivánt. A filmjei által ismert és befutott, de még mindig fiatal színész (a rendező osztálytársa volt és nyilván szívességből vállalta a szereplést) egy rövid, ámde hatásos jelenetet kap. Én emberemlékezet óta nem láttam színpadon, a Grönholm-módszerben csupán, még amikor az Új Színházban ment a darab, így szinte el sem hittem, hogy valóban "az igazi" Fenyő Iván fog elénk állni, teljes életnagyságában. A színész eljátssza az elfoglalt nagymenő sztárt, akinek percei vannak mindössze, hogy részt vegyen a programban. A köpeny és a napszemüveg jól kiegészíti az elegáns öltönyt. Amilyen rosszul és kifejezéstelenül tudja, úgy fogja papírról felolvasni a megadott Tarzan-történetet, de mivel a rendező számolt vele, hogy Fenyő Iván sármja netán még így is hatni fog, további hatástalanító eszközöket vet be: füstgépet, sőt még a tűzjelzőt is bekapcsoltatja, amely egészen addig szirénázik, amíg a művész olvas. Közben nagyon érdemes figyelni az oldalra szorult és csalódott színészhallgatókat, akik így nem adhatják elő jelenetüket (a próbák alapján az is dilettáns fércmű lehetett a legjobb esetben is), viszont a csalódottság mellett a befutott pályatárs csodálata is megjelent. A két érzelem együtt kiült az arcokra. Egyikük - a korábbi nagy mellényű főszereplő, Gyöngyösi Zoltán bátortalanul kezet is nyújtana az idősebb kollégának, de a gesztus végül félbemarad. Nem tudom, hogy Fenyő Iván minden előadásra eljön-e majd, vagy később másokkal pótolják - lényegében akármely híres színész alkalmas lehetne a feladatra -, mindenesetre e pár perc is elég volt ahhoz, hogy eszembe jusson, hogy milyen kár, hogy ennyire eltűnt a magyar színházi életből. Örültünk neki így is.SPOILER vége.
Az előadásnak fontos meghatározó eleme a zene is, amelyért Kákonyi Árpád és Friedenthal Zoltán felelős. Jó néhány hallgató játszik hangszeren és rájuk szükség is van, mert alkalmanként dalra is fakadnak. Az általam a youtube-on talált verziónál nekem jobban tetszett az, ami az előadáson elhangzott, de kétségtelenül ugyanarról a dalról van szó - Love is in the air, a szerelem a levegőben van az előadásban szinte folyamatosan, ez tagadhatatlan.
Díszlettervezőt nem említenek, mindenesetre van egy megtervezett nyitókép, amelyben esküvői szertartásra előkészített fehérre bevont székeket nézhetünk és némi túlzással, mégis kifejezően megjelenik három esküvőre készülő pár, bár tudjuk, hogy Théseus és Hippolyta lakodalma csak két nap múlva lesz, öltönyben és esküvői ruhában játsszák végig a szereplők a darabot - kivéve amikor egyesek levetkőznek. (Jelmeztervező: Kálmán Eszter, akinek egy másik munkáját is megnéztem péntek este, a Bagoly és Cicát - véletlen az egybeesés. Feltehetően most is lett volna díszlet ötlete, ha van forrás a kivitelezésre, de így is működik az előadás - a pénzhiány rendszerint kreatív ötletekre inspirálja az alkotókat, emiatt néha jobb is nézni az Ódry Színpad előadásait.)
A három pár tagjai közötti viszony ebben a nyitó képben is világossá válik, a darab szellemével megegyező módon Hippolytát (Kiss Andrea) Théseus (Baki Dániel) lényegében rákényszeríti a házasságra (a vállán átdobva hozza be, zsákmányként), bár később mintha a nő megenyhült volna és mintha már a saját jószántából is hajlandó lenne az esküvőre. Hermia (Osváth Judit) és Lysander (Bodoky Márk) szereti egymást, nehezen hagyják abba a csókolózást, viszont mintha Hermia előző kérőjétől sem idegenkedne túlságosan (Demetrius - Papp Endre), őt is megcsókolja, amelynek a látványa a Demetriusba szerelmes Helénát kikészíti, Rujder Vivien a jelenet nagy része alatt a székek közé esve fekszik, ezek után engem az ő sorsa érdekelt leginkább és reménykedtem, hogy józanodjon ki, bár tudtam, hogyha nem írták át egészen a darabot, akkor erre semmi esélye sem volt, végül jött mégis Puck és a szokásos varázslat.
Abban igazam volt, hogy az elvárásoknak megfelelően bonyolódott is a történet, viszont a színészhallgatók együtt elevenítették meg az erdőt, Titánia tündéreit is, illetve együtt játszották Puckot, akinek nem tett rosszat ez a többszörözés, a titokzatossága így megmaradt. Ezek a jelenetek - az improvizációs próbák mellett - nagyon erősen aláhúzták a darab játékosságát, alig éreztem, hogy lenne az előadásban üresjárat, két óra pörgésnek lehettünk a tanúi.
Az osztály tagjai közül az alkalmanként egymást szinkronizáló Dér Zsolt és Figeczky Bence, a próbajelenetekben oroszlánként feltűnő és folyton vetkőzni akaró Ember Márk, a fal szerepében igazán kimagasló Medveczky Balázs, akibe még egy szöget is bevernek, az örökös nő-szereptől idegenkedő, de végül mégis Thisbeként megjelenő Georgita Máté Dezső és a közjáték beköszöntője Olasz Renátó is emlékezetes, el lehet ezúttal jól különíteni őket nemcsak egymástól, de a próbán megmutatott civil ént és a játszott szerepet is. Az összes felsorolthoz képest mégis Gyöngyösi Zoltán az, aki Piramus szerepében leginkább ki tud emelkedni, ahogy a legtöbb Szentivánéjiben is történni szokott ez. A szamárrá változó, minden szerepet eljátszani akaró Zuboly a mű leghálásabb szerepe, így még ebben a mozzanatában is sikerült a rendezőnek a Szentivánéji hagyományhoz tartani magát. Gyöngyösi Zoltán viszont nem szamárfejet, hanem szamárfarkat kap, nem is kicsit - más ruhát pedig nem hagynak rajta, viszont a néző dönthet, hogy a vállán lévő sasmadár tetoválás alatti felirat kisilabizálására fókuszál-e, nézi-e a színész teljesen fedetlenül maradt hátsó felét, vagy nem. Utóbbit a rendező kellően megnehezíti, meglehetősen bizarr látványt nyújt tánc közben Titániával. (Utóbbi esküvői ruhában táncol, nem különül el külsőre Hippolytától egyáltalán.) Gyöngyösi Zoltán a korábbi próbajelenetekben is kitűnt, hiszen ő volt a legambiciózusabb, aki a legjobb helyzetbe akart kerülni mindig, igyekezett a rendezőt ebbe az irányba befolyásolni és bármit hajlandó volt eljátszani, ha a saját központi szerepét biztosítottnak látta.
Jól szórakoztam, bizakodással néztem az egyetemisták produkcióját, akik a végén nagy alázatossággal és kis önbizalommal kért rokonszenvező tapsot meg is kapták a közönségtől. Bár lenne részük későbbi pályájukon is ilyen jókedvű előadásokban részük, ezt kívánom nekik és magamnak is.
