Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A blogom beindítása óta eltelt három év alatt kicsivel több, mint hétszáz előadást néztem meg összesen és ebből 27 volt Figaro (ez volt a témája már a második írásomnak is), nyolc különféle rendezésben. Hábetler Andrásét szerettem a legjobban, a „2.0”-ás verziót, amely hét megtekintéssel még így is csak a második helyen van (de csak azért, mert nem is volt több előadás belőle) az Operaházban 1997 óta futó Galgóczy-rendezés mögött. Ezt, amiről most megint szó lesz, a bemutató ideje óta kb 25-ször láttam, ebből 12 estének már nyoma van a blogon is. Az ok egyszerű: maga a darab ÉS a mindig átalakuló, de részben mégis ugyanazokat az énekeseket hasznosító szereposztás, akiket mindig jó élmény hallgatni, akárhányszor is, újra meg újra.

A korábbi évekkel ellentétben az idei második sorozatról (febr. 25, febr. 28, márc.5) most mindössze egyszer írok egy közös bejegyzést éppen azért, mert már elérhető a témában 27 korábbi írásom is és valószínű ez már régen túlzás. (A címen gondolkodva be kellett látnom, hogy a legjobbnak tűnőket már mind felhasználtam, „csak a remény” maradt arra is, hogy még elmondható bármi érdekes az előadásról.)

Az Erkelben viszont soha nem láttam a darabot, ahova hosszú idő után az előadás átkerült (az első és a harmadik alkalomra). Ez a változtatás mindenesetre lehetővé tette, hogy az olcsóbb helyárak miatt több magyar is megnézhesse, most csak elvétve voltak külföldiek, míg az Operaház előadásain rendszerint erős többséget alkotnak. A másodikon, amelyet technikai okokból az Operában játszották ismét, valami miatt megint rengeteg külföldi gyűlt össze, bár elvileg most az Erkelbe megvett jegyeket cserélték ki, tehát a közönség összetétele nem lehetett volna ennyire más, de mégis az volt.

A közönség soraiba az első és a harmadik alkalommal ezúttal én is vittem 50-50 embert. Az első estén sokan panaszkodtak más nézők viselkedésére. Talán az sem szerencsés, hogy valaki taps közben már szedelőzködik és a ruhatárra gondolva kirohan (egyből a záró jelenet katarzisa és a mindig jól sikerülő szegfű dobálás után), viszont a többi nézőt zavaró folyamatos beszélgetés ennél már eggyel durvább fokozat, amelyre az sem mentség, ha valaki olyan kisgyereket hoz magával az előadásra, aki még nem képes a feliratokat olvasni. Ha valakinek ilyen szomszédjai adódnak, akkor az énekes csinálhat, amit akar, úgysem fog tudni ugyanolyan erősen hatni, mint zavarmentes közegben. A második estén a közönség jobban viselte magát, bár nagy mozgolódás támadt az első és második felvonás között, sokan szívesen megpihentek volna, de az Operaház nem meri az előadást még korábban kezdeni és még egy szünetet bevállani, bár néha a Figarókon már eszembe jutott, hogy Mozart tudta jól, ehhez a történethez igazából 3 szünet illene. A legutolsó este közönsége jól viselte magát, lelkesen ünnepelt és nem rohant el a taps helyett sem.

A csütörtöki előadásnak három szereplője is énekelt három nappal korábban Szolnokon a már említett 2.0-ás magyar nyelvű verzióban. Nem tudom, hogy kinek mennyire tűnik rendkívüli helyzetnek az, hogy valaki ennyire kevés időkülönbséggel ugyanarra a zenére két nyelven és két eltérő rendezésben ugyanazt a szerepet előadja, de említődjék azért meg ez a kivételes teljesítmény. Keszei Bori Susanna és Cser Krisztián Figaro mindkét rendezésben, és az a természetesség, ahogy ezekben a szerepekben jelen vannak mind a mai környezetbe helyezett, mind pedig a kosztümös előadásban, feltétlenül elsőként kiemelendő és bravúr. (Az, hogy Hábetler András történetesen próba nélkül, beugrásként énekelte a Grófot életében először Szolnokon, óriási fegyvertény volt, legjobb lenne, ha ezek után kettős szereposztással menne tovább az előadás, de ne becsüljük le azt sem, hogy most rögtön utána az olasz nyelvű előadásban megint újabb színeket tudott vinni Antonio általa sokszor játszott kisebb szerepébe és amit a szegfűk siratása-dajkálása-újraélesztése címén előad, mindhárom előadáson másként, az ismét legalább tízszeresére nagyítja a kertész fontosságát. Ez nem az a szerep, amelyikre a közönség emlékezni szokott, kivéve, ha ő játssza. Korábban még soha nem próbáltam megközelíteni a történetet a szegfűk tragédiájának oldaláról, de most az énekes szomorú arcát nézve, ahogy tudomásul kell vennie, hogy még utólag is letapossák a megmaradt virágait, be kell látnunk, hogy az első rész vége alapvetően erről szól mégis és minden más mellékes. Amíg Hábetler András színen van, óriási kihívás lenne más énekest nézni – ahogy ezt nem is egy tanítványom szintén megállapította.)

Néha van, amikor az ember érzi, hogy amit az énekesek tesznek az szinte csoda, de amiatt, mert annyira természetesen történnek a színpadi események, valahogy még a legjobb szándékú méltatásból is kimaradnak. Így történt, hogy jellemzően a Figaro 2.0 esetén nem emeltem ki különösebben, hogy a Cavatina alatt Figaro rántottát süt és banánt vág, később pedig éneklés közben 19 fekvőtámaszt is lenyom, mivel a gördülékenyen folyó előadásból következtek ezek a mozzanatok is. Ez a magyar-olasz nyelvű duplázás is ilyen bravúr volt, egészen magától értetődő.

Ami persze törvényszerű, a rendezések függvényében más árnyalatot kap ez a két főszereplő. Keszei Bori eredetileg szobalány, a mai verzióban személyi edző. Mindkét esetben csábítaná a Gróf, illetve Basilio is próbálkozgat nála, sőt Bartolo is nézegeti, ugyanakkor a maiban sokkal önállóbbnak tűnik, modern nőnek. Ezt látva megkérdőjelezhető az is, hogy mi az ördögnek kell beavatni Figarót, ha egyszer jól le tudta eddig is rendezni a Gróf közeledési kísérleteit, másfelől mindkét előadásban felmerülhet – a sokadik nézésre -, hogy ugyan valóban ismeri-e ez a Susanna és ez a Figaro egymást, reálisan tudják-e felmérni azt, hogy ez az apró bejelentés (a Gróf udvarlásáról) miféle folyamatokat indít el a férfi lelkében, nem teszi-e most már véglegesen bizalmatlanná. Nekem minden fogadkozás ellenére nagyon úgy tűnik, hogy a címszereplő inasként és sofőr úrként is nagyon féltékeny marad, és pont annyira könnyű elképzelni, hogy ezek után vakon fog bízni a feleségében, mint abban, hogy a Gróf egy mozdulattal napirendre fog térni a megaláztatása fölött és három nap csúszással valamilyen ürüggyel nem áll bosszút.

Cser Krisztiánt ebben a szerepében most már sokszor néztem és remélhetőleg még fogom is. Megállapíthattam, hogy valószínűleg köszönhetően annak is, hogy végre három mikroportos előadás után e nélkül a számára zavaró és felesleges szerkentyű nélkül léphetett színre, érezhetően fellélegzett. Most még a szolnokihoz képest is felszabadultabb és lazább volt játéka, látnivalóan élvezte is. Éreztette a magabiztosságát végig, majd a negyedik felvonás döntő pillanatában összezuhant, azonnal elvesztette a hitét Susannában, csak némi önirónia maradt benne, és valóban jól játszotta a féltékeny férj hálátlan szerepét. Itt valóban csak árnyalatokról van szó, de mintha a három előadáson is még folyamatosan oldódott volna. Az utolsó estén különösen drámai jelenség volt a színpad legszélén amint hallgatózott és figyelte „Susanna” és a Gróf enyelgését. Nagyon sok színe van ennek a Figarónak, azt hiszem, hogy ebben a rendezésben ebből a szerepből több nem hozható ki, amit megkaphattunk, azt meg is kaptuk az énekestől.

A Susanna-Figaro páros az olasz verzióban jobban együtt van, közelebb érzem őket egymáshoz, nemcsak azért, mert a kórus jelenléte alatt több közös játékra van lehetőségük, de azért is, mert Keszei Bori sokkal simulékonyabb, kevésbé önálló nőt játszik, aki valóban rá van utalva a házasságra, míg a mai verzióban – lássuk be -, hogy ez sokkal kevésbé tűnik létkérdésnek. (Sem a papír, sem az életközösség valaki mással – annyi más út létezik és járható.) A világ kétszáz év alatt nagyon megváltozott, és ennek nyoma van az előadáson is. Hábetler András adaptációja nagyon jó, de mégis vannak benne azért apró megoldatlanságok, az első éjszaka együtt töltését nem lehet teljes egészében kiváltani semmi mással. Nehéz azt a férfit elképzelni manapság, aki együttéléssel nem éri be és pánikba esik az esküvő elmaradásától.

Ebben a szereposztásban mindössze Újvári Gergely újonc (Basilióként), akit én Gödöllőn, az Élet a Holdon című előadásban „fedeztem fel” (nagyon jó előadás, lesz jövőre is!), így már volt elképzelésem, hogy mi várható tőle. Én a korábbi Basiliókat is nagyon kedveltem, az utóbbi alkalommal Megyesi Zoltáné, a korábbi szériákban pedig Kiss Péteré hatott rám a legjobban (aki most Don Curzióként van jelen megint). Hozzájuk képest még kevésbé tűnik egyedinek a fiatal tenorista, de lesz bőven ideje, hogy valami olyat is beletegyen a szerepbe, ami csak az övé, de így is nagyon jó, teljesen rendben van, csak éppen nem írja felül az elődei alakításait.

Zavaros Eszter jelenleg véglegesítve látszik Barbarina szerepében, és ugyan valóban tökéletes, minden alkalommal felveti azt a kérdést, hogy a Gróf miért nem ragad le nála?

A Cherubino szerepében fellépő Heiter Melindára nem egy tanítványom azt a megjegyzést tette, hogy neki van a legszebb hangja. Mindháromszor csodásan énekli a canzonettáját is, meg is kapta a közönségtől a kellő visszajelzést rá. Úgy tűnik, hogy szinte mindent a hangra alapít, és valóban ezzel hat, bár az utolsó előadáson bekötött kézzel játszott és furcsa módon az volt a benyomásom, hogy ez az akadály mintha segítette volna a játékban. (Elképzeltem, hogy ez történeten belül is értelmezhető lett volna akár, pl. ha a Gróf megverette volna korábban és annak az eredménye. De azért ennyire nem használták fel.) Ha az apródját az első szereposztásban fellépő Kálnay Zsófiáéhoz viszonyítom (márpedig óhatatlanul is felmerül egy ilyen párhuzam, ha tetszik, ha nem), megállapítható, hogy utóbbi óriási energiákat fordított férfias megjelenésére, külsejére, testtartásának kidolgozására, és egész eddigi pályafutásom összes apródja közül, beleértve a külföldieket és a kiválóbbnál kiválóbb magyar énekesnőket, akiket mind igazán szerettem Cherubinóként (leginkább Schöck Atalát és Mester Viktóriát), Kálnay Zsófia a leginkább sikeres abban, hogy elhitesse velünk azt, hogy akit látunk, az férfi.

Heiter Melinda a legtöbb korábbi Cherubinóhoz hasonlóan lehetetlen dologba nem akart ennyi energiát beletenni, talán meg se próbálta, hiszen a közönségtől mindenki azt várja, hogy a hallgatólagos megegyezés szerint szó nélkül elhiggye, hogy férfit lát. A baj mindössze ott van, hogy ma már nem elég nadrágot húzni, Mozart idején még ez a ruhadarab egyértelműen kifejezte a nem-váltást, ez ma már nem igaz. A mai operaközönség a darabot nem ismerő része így nőt lát benne elég sokáig, a diákjaim mindenesetre így voltak, akik végül valamelyik feliratból mégis leszűrték, hogy hímneműnek kell képzelni. (Kálnay Zsófia kettőse Pasztircsák Polinával az előző szereposztásban azon ritka esetek közé tartozott, amikor egészen hitelesnek tűnt a csábítás, szinte kezdtem már feszengeni, hogy most mi itt TÉNYLEG hálószoba titkokat lesünk ki.) Hozzá képest Heiter Melinda valóban inkább csak egy „fanciullo”, bár a Barbarinával kötendő házasság hírére kellő hitelességgel elszontyolodik.

Gábor Géza már rengetegszer volt Bartolo, lehet rá számítani, hogy hatásos lesz a nagy áriája és a rendező az ő tapsát nem vette el, bár például Figaro első (talán leghíresebb) cavatinája után biztosította a tapsmentességet azzal, hogy azonnal ki is vitte a színről az énekest. Ezúttal inkább elbuktatja a doktort, aki így bent marad és mi értékeljük, hogy sikerült a magánszám (ahogy mindig is szokott). Az énekest jó nézni, amíg némi kajánsággal figyeli a körülötte veszekedő Susanna és Marcellina szópárbaját, érezhetően inkább a fiatal nő pártját fogná. Ahogy a karakterről Hábetler András szokta mondani, ez a férfi még „ott van a szeren”, nem adta fel. Ezt végig érezzük, akkor is, amikor Bartolo a harmadik felvonás táncjelenetében kicsit többet legyeskedik Barbarina körül, mint ami a saját esküvőjén még beleférhetne, de a következetesen részeg vagy rövidlátónak beállított Marcellina, Balatoni Éva megformálásában erről nem vett tudomást, így nem bukott le. Most is sajnáltam, hogy még több jelenetet nem kaphatott.

Az idei első szereposztásban debütált Orendt Gyula Grófként. Elég sok mindenkit hallottam már ebben a szerepben (Massányi Viktort, Kálmán Pétert, Kovács Istvánt, Szegedi Csabát és Molnár Leventét sokszor, ők azok akik így együtt azonnal beugranak), így nyilván most is óhatatlanul viszonyítok. Orendt Gyula Almavivája nagyon elegáns, finom, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő és követelőző jelenség. Kerek és kidolgozott az alakítás, most már csak nagyon kevés kellene hozzá, hogy igazinak érezzem a Gróf fájdalmát, hogy az ő szempontjából (is) tudjam nézni a történéseket, hogy beleéljem magam a helyzetébe. Nem éreztem a szenvedélyt Susanna iránt, inkább csak futó szeszélynek tűnt a csábítási akció. Lehet, hogy ez jó is nekünk így, hiszen ha a Gróf lelkét a lány iránti vágyakozás nem tölti ki teljesen, akkor nyilván több esélye van annak, hogy a szép feleségéhez mégis visszataláljon és elhihető lesz a vég. Ha örülünk neki, ha nem, ez a Gróf nem követel nagyobb figyelmet, mint ahogy az arányos lenne, nem homályosítja el Figarót, sem Susannát, a Grófnét pláne nem. Jó ez így nekünk, ez most egy arányos előadás, nem billen egyik szereplő felé sem túlzottan el. Orendt Gyula igazi, vérbeli színész – ezt nem most vettem észre, ahhoz elég volt még a vizsgáján, Gianni Schicchi szerepében látni. Most is hajlik az improvizációra, négyszer láttam és ahhoz képest, hogy most tanulta meg ezt a nagy szerepet, az elejétől nagyon magabiztos volt és már most az utolsókon mutatott hajlamot, hogy Hábetler Andrásnak partnere legyen az apró játékok beillesztésében. (A kertész talicskán tolja be a színre, minden előadáson kicsit másként is sikerül ez…) Az utolsó előadáson egy gyertyatartó feldőlt azonnal a második rész elkezdésekor, és nagy hatást keltett, ahogy az érzékeny helyzetet kezelte az énekes, felállította, sőt még igazgatnia is kellett az elektromos vezetéket. Engem karácsonykor megrázott egy zárlatos lámpa, az égés nyoma még látszott egy ideig a kezemen és erre a kisebb kalandra visszagondoltam egyből, és civilben aggódtam, amikor láttam az énekest az elhasadt gyertya-utánzatba visszatömködni a huzalt, miközben persze a helyzethez egyébként passzoló sorokat énekelte. „Che imbarazzo mai questa…” – hát igen, ez elmondható, beljebb kellett volna tenni a gyertyákat, nem először fordult elő a baleset. Orendt Gyula nagyszerűen kezelte a helyzetet és még annál is jobban jött ki belőle – és ez elmondható az egész tevékenységéről is, ahogy a sorozat általam látott négy előadásán helyt állt. Érdemes rá odafigyelni, de mintha Berlinben többet énekelne, nekünk kevesebb esélyünk lesz arra, hogy nézzük.

A Grófné szerepébe egy év kihagyással ismét Miksch Adrienn került, aki számomra első nézésre is reveláció volt és azóta is az, mindig és mindenben. Csak azon csodálkozom, hogy miért nem próbálják ennél jobban idekötözni, kevés lehetőséget kap, még akkor is, ha épp most nemrég ment le az utolsó A tenor, amelyikben szintén volt egy szép nagy szerepe. Ez a Grófné rendkívül finom és nőies, talán túl visszafogott és kevésbé életvidám, mint ahogy azt a férje szeretné. Az alakítást látva indokot találhatunk arra is, hogy miért ment tönkre a házasság és átjön a reménysugár, hogy még visszafordítható ez a folyamat.

Miksch Adrienn nagyon el tud keseredni, nagyon fáj a megalázottság neki. Csak önmagában az is nagyszerű, amint ül az esküvő alatt, nézi férje reakcióit az általa diktált levélre. Ennyi szomorúság és kilátástalanság ritkán fér bele egy tekintetbe, de mi ezt látjuk és nagyon felemelő, hogy később elhisszük a megbocsájtást is, elhisszük, hogy valóban túl tud emelkedni a történteken és lehet valakit eléggé szeretni egy ilyen gesztushoz. (Azért ez még mindig kevés ahhoz, hogy azt is elképzeljük, hogy a Gróf viszont nem fog Figarón bosszút állni utólag.) Mindkét ária ugyancsak üt, és kidolgozottak kapcsolatai is az összes fontosabb szereplővel.

Az előadásba a mezei nézők számára nem feltűnő apró kis mozzanat is került: mivel az idei utolsó volt ez és jövőre nem lesz műsoron, most is az előadás játékmestere, Sylvie Gabor hozta be az eljegyzési tortát, aki – mint megtudtam – a japán turné minden előadásán is megkapta ezt a feladatot. (A tortát aztán valami miatt kiviszi a kertész…)

Az előadás végi virágdobálás során a szegfűket már nem kímélik és ez hagyományosan mindig igazán oldottá is teszi a tapsrendet. Ennyi nézés során nemcsak az egyes énekesek szokásaira és ügyességére derül fény (a közönség nagyon honorálja a páholyokba illetve a tizedik sornál hátrább dobott virágokat), de arra, hogy nagyjából hol kell ülni ahhoz, hogy valaki nagy valószínűséggel kapjon. (A súgólyuk és a csembaló mögötti hely az, amelyik tuti tipp, de azok már foglaltak úgyis. Mikó Szilvia játszott, aki egyébként a Figaro 2.0-ban is kíséri a recitatívókat. Madaras Gergely vezényelt mindháromszor - ez se felejtődjék el, és több zenekari művész is kiemelt figyelmet kapott a szólistáktól, akik szeretik a zenekari árokba is dobni a szegfűket. )

Mostantól egy jó ideig nem lesz több Figaro, akinek épp most jött meg a kedve hozzá, annak a májusi miskolci (23.) és székesfehérvári (30.) Figaro 2.0-át tudom javasolni. Én most már azt várom.

Címkék: Opera Kiss Péter Figaro házassága Erkel Színház Cser Krisztián Gábor Géza Hábetler András Megyesi Zoltán Keszei Bori Miksch Adrienn Zavaros Eszter Heiter Melinda Balatoni Éva Kálnay Zsófia Galgóczy Judit Orendt Gyula Ujvári Gergely Figaro 2.0

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr358447568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.