Sokkal valószínűtlenebb helyzet ez a reggel ötös blogírás, mint az, hogy éppen a két leghíresebb Shakespeare-történet átdolgozását néztem meg két egymást követő napon, tegnap és tegnapelőtt. Ha előszedem a táblázatomat (a színházi „múltamat”), ez volt a 22. Hamletem és a 9. Rómeóm. Ez a két szám mégsem fejezi ki a darabokhoz fűződő viszonyomat, mivel a Hamlet az egyik abszolút kedvencem, amelyből diákokkal is készítettünk háromszor is előadást, még egy olasz nyelvűt is, és mivel a Rómeó és Júliától viszont kifejezetten idegenkedek, a reális inkább a tízszeres szorzó lenne a két előadásszám között. Mondhatjuk úgy is, a Hamlet minden változatában és minden körülmények között érdekel, a Rómeóhoz viszont nagyon izgalmas szereposztás kell, hogy elvonszoljam magam rá. Most is a fellépők miatt voltam jelen.
A Jurányi Inkubátorházban játszott H@Hamletről és a Zeneakadémián bemutatott Berlioz-féle Rómeó és Júliáról lesz szó e következő két bejegyzésben, mindkettőben közös az, hogy a Shakespeare által megírt történeteket alapul veszi, de továbblép. Az időrendi sorrendet felborítva kezdem a tegnap esti koncerttel, amelyen Kovács János vezette a Magyar Rádió Ének- és Zenekarát, és külön bejegyzés jön a Hamletről nemsokára.
Nem hinném, hogy rendkívül gyakran játszanák Berlioz „dramatikus szimfóniáját”, amely saját értékén túl azért is érdekes, mert Lisztre és Wagnerre nagy hatással volt. Különleges megközelítés látszik már a librettón is, amely azt mutatja, hogy a történet idealizált főszereplői nem szólalnak meg énekesek által, őket a zenekar képviseli, a szólisták pusztán tájékoztatnak minket a fejleményekről. A történet egyetlen dramatizált eseménye az utolsó jelenet, amelyben a Capuletek sírboltjában mindkét fiatal halála után az eseményeket megmagyarázó Lőrinc barát párbeszédét halljuk a kórussal, akik a két vetélkedő család tagjaiként válaszolgatnak neki. Ezt az egészen sajátos megoldást a szerző meg is magyarázta (már túl sok híres zeneszerző foglalkozott a darabbal), másrészt ebből az is világos, hogy nagy hangsúlyt helyezett a mű optimista lezárására, amelyben a barát békét szerzett Veronában, a két család némi háborgás és ellenségeskedés után kibékül és kölcsönösen megbocsájtja a korábban elkövetett gyilkosságokat.
Miután korábban én nem ismertem ezt a darabot, a felkészülésre szánt nagyjából egy hónapos időszak alatt egy youtube-felvételt hallgattam meg többször is, mert rájöttem, hogy nagyon sokat ad hozzá egy koncertélményhez, ha az ember tudja mi várható, és a zene alapvetően már ismerős. Az első néhány alkalommal nem hatott rám a mű (nem is voltam annyira biztos abban, hogy muszáj meghallgatni) – talán leszámítva az első részt, benne egy csodálatos alt áriával, amelyet hallgatva előre tudtam, hogy ez Schöck Ataláé lesz, aki tegnap immár sokadszor váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, egészen csodálatosan énekelte el ezt a szólót valóban. (Ide az összes létező szuperlatívuszt beillesztheti mindenki, ízlés szerint, a művésznő minden dicséretet megérdemel, remélem, hogy voltak zenekritikusok is a hallgatóság körében és méltóképpen és szakszerűen fogják ezt a produkciót emlegetni.)
A mű hallgatása közben rendszerint a bált megidéző szimfonikus tétel után már elvesztettem a fonalat, és a kép csak akkor állt össze, amikor egy francia nyelvű librettó alapján össze sikerült rakni, hogy mikor mi is történik. (Se magyar, se angol nyelvűt nem találtam a neten.) Ebben volt némi kihívás, de sikerült a művelet, és a koncerten kiosztott kétnyelvű szöveget elolvasva kiderült, hogy nagyjából jó nyomvonalon haladtam. Ez az előkészületi fázis nekem nagyon lényeges, mert mezei nézőként így tudok igazán jól belekerülni a mű világába. Azoknak, aki szintén csak ritkábban járnak koncertre, nincs a kisujjukban a fél zeneirodalom, szintén csak ajánlani tudom, hogy próbáljanak meg egyszer-kétszer így odamenni egy számukra új mű előadására, már Arisztotelész is beszélt a ráismerés élvezetéről, ezt fogják átélni és még így sem marad el az újdonság varázsa, mert élőben és más előadókkal minden más.
A mű sokszoros meghallgatásának persze van egy hátránya is: hozzászokik az ember a felvétel tempójához, illetve a szólisták hangszínéhez. Jelen esetben egy elég jó alt és tenor énekéhez szoktam hozzá (és egy feledhető baritonhoz), de a koncerten fellépő Schöck Ataláról és Horváth Istvánról is elmondhatom, hogy elérték, sőt talán kicsit felül is múlták előzetes várakozásaimat. Utóbbit ( a harmadik szólistával, Cser Krisztiánnal együtt) hallhattam szombaton a Müpában is Hidas Frigyes Requiem c. darabját énekelni, amelyben jóval nagyobb feladata volt, de így, ebben a kórussal folytatott párbeszédében is jó volt hallani. Az évad folyamán volt nem egy élményem más tenoristákkal kapcsolatban, amely megtanított arra, hogy feltétlenül értékeljem, ha a színlapra Horváth István neve van kiírva.
Cser Krisztián több szimfonikus tétel után, mindössze az előadás legutolsó húsz percében kerül elő, a kórussal folytat párbeszédet, éppen hét – rendszerint – hosszabb megszólalása van. Ez a húsz perc az övé, ezt minden túlzás nélkül el lehet mondani. Önmagában ezért a fináléért is érdemes volt megtekinteni az előadást, a felvételem alapján sose vártam volna ennyi dinamizmust és ilyen drámai erőt ettől a résztől. Cser Krisztiánnak már a kottalapozásában is benne van az átélés, mintha ez is szerepben történne. Egy rendkívül feldúlt és indulatos szerzetest ismerhetünk meg, aki kicsit sem fél attól, hogy megmondja a véleményét Verona két vezető családjának és képes is lesz arra, hogy lecsendesítse őket, bár a történtek miatti fájdalom is végig benne van a hangjában. A szövegből kiderül, hogy a barát az utókor szemszögébe helyezkedve nézi az eseményeket, bár ezeket a mondatokat valószínűleg mindenki csak utólag veszi észre - szerintem a koncert fináléja alatt azok is feladták a librettó olvasgatását, akik jól megvilágított helyen (a földszint legelső soraiban) ültek és addig nagyjából követni próbálták, hogy éppen mi történik. (Teljesen mellékesnek tűnik, de mégis felvetődik bennem a kérdés: ha két hete a Cosí fan tutte alkalmából működött a feliratozás, most miért nem vetették be ezt a segédeszközt? Annyira ismert műről lenne szó, hogy feltételezik a nézőkről, hogy nem szorulnak rá erre? Vagy mégsem lényeges a szöveg? De akkor minek a sokszorosított szövegkönyv?)
Cser Krisztián párbeszéde a kórussal diadalmas volt, a hangjából intenzíven felénk áradó szépség hitelesítette a szereplő szavait és elhisszük neki, hogy képes volt az indulatokat megzabolázni és lecsillapítani az egymás ellen törő Capuleteket és Montague-kat, hiszen mi is le vagyunk nyűgözve.
Aki nem hiszi, az most még hatvan napig probléma nélkül meghallgathatja az interneten a koncert teljes felvételét (a médiaklikk.hu-n, a Bartók rádió műsorában a 2016. február 17-én sugárzott 20.50-es zeneakadémiai programra kell keresni, később csak a nava.hu-n lesz fent, de az már nem lesz szabadon elérhető, csak könyvtárakban hallgatható). A Bartók Rádió Zenebeszéd c. műsora is foglalkozni fog a koncert kapcsán a művel, érdemes figyelni.
Még néhány KITÉRŐ gondolat a Rómeó és Júlia kapcsán (azoknak, akik 2 oldal után még egyet elolvasnának, de ez már nem kapcsolódik magához a koncerthez)
Miután előzetesen a szöveget csak többé-kevésbé tudtam összerakni, kicsit reméltem, hogy Berlioz felfogásában, amelyben ilyen fontos szerepe lesz a barátnak, meg fog jelenni az a gondolat, amelyet jellemzően hiányolni szoktam a Rómeó és Júlia történetek interpretációiból. De nem, nem történt meg. A két ellenséges család egymásnak esik, vádaskodnak, de senkiben nem merül fel, hogy a kettős tragédiáért legalább átnyomják a felelősség egy részét a papra, aki rossz tanácsot adott a szerelemeseknek, nem is egyszer. Persze egy Shakespeare dráma történetét nem lehet megváltoztatni, nem tudjuk javaslatainak újragondolására bírni Lőrincet, de egy újabb interpretáció, mint amilyen ez az 1839-es szimfónia, akár belevihetett volna e nagyon kiemelt karakter jellemzésébe egy újabb színt is. Azt sem bántam volna, ha némi önvád is érzékelhető, hiszen a két fiatal halálában valóban hibás a gondatlan szerzetes még akkor is, ha csak a jó szándék vezette. (Dante biztos, hogy beteszi a rossz tanácsadók közé a pokolba, ha történetesen nem egy háromszáz évvel későbbi történetről lenne szó.) A Berlioz-feldolgozáson gondolkodva tisztáztam is magamban, hogy talán éppen a Lőrinc baráthoz köthető túl sok véletlen és „bénáskodás” az, ami miatt valahogy nem szeretem ezt a darabot, mivel egyáltalán nem tűnik úgy, hogy a mű alaphelyzetének valóban egyetlen megoldása a kettős halál. A világirodalom nem egy drámájában valóban sikerül annyira reménytelen helyzetet felvázolni, amelynek nincs jó megoldása, de ennek lehetne. (Sokkal izgalmasabb lett volna az egész, ha a két szerelmes valóban osztaná a családjaik álláspontját, gyűlölnék a másik társaságot, feszülne közöttük az ellentét és ezt a képet árnyalná a szerelem. Az utóbbi időben több előadás (pl. Pass Andrea: Újvilág) kapcsán is felmerült bennem, hogy hosszabb ideig létezhet-e egyáltalán szerelem gyökeresen másként gondolkodó, eltérő világnézetű szereplők között.)
A darabbal a másik problémám persze, hogy nem tudom Rómeó „Róza-vonalát” sem elfelejteni, azt, hogy halálosan szerelmes volt valaki másba még öt perccel Júlia megismerése előtt, és ezt a szerelmet csak azért törölte ilyen sikeresen, mert reménytelen volt – Júlia pedig viszonozta érzéseit. Érdekes lehetne a történet olyan átirata is, amelyben Rómeó hazamegy az erkély alól, miután NEM jött ki Júlia és aztán eltöpreng, hogy most melyik lányért is epekedjen a továbbiakban hiába. Az ellenséges család utóda nyilván elérhetetlenebb és így izgalmasabb helyzetet ígér. (És mit tesz Júlia, ha nem látta az erkély alatt Rómeót, nyakába veszi a várost és felkutatja?)
(((Azt meg főleg hagyjuk, hogy milyenné vált volna a két fiatal élete, ha nincsenek külső akadályok, hanem simán megházasodnak...Elég érdekes lenne az is? Pedig évtizedeken át működőképes állapotban tartani egy házasságot nagyobb kihívás, mint három napig olthatatlanul lángolni.)))
Az előző bekezdésben felvetett gondolatok nem először jutottak eszembe, de a Berlioz mű kapcsán most ismét felvetődtek bennem, hiszen a mű ténylegesen Shakespeare darabjára épül, de a drámai szimfónia alapvetően mégis a szépségről szó, amely sugárzik belőle. Két boldogtalan szerelmes történetét idézi fel, akiknek a kapcsolatát a környezet tette tönkre, benne van a tragikum is, ellenségeskedés is, indulatok hullámzanak a zenében, de ezt a zenét hallgatva mégis megnyugodva távozunk, az élet mégsem egészen reménytelen, ha ilyen koncertek is vannak.
