Nagyszabású esemény volt az Erkel Színház szombati premierje. Anger Ferenc rendezésében három különálló egyfelvonásost látunk, amelyekhez 35 szólistát vettek igénybe. Közülük hárman (Wiedemann Bernadett, Farkasréti Mária és Szerekován János) dupláztak is. Talán éppen azért, mert túl sok erőforrást igényel, az Operaház esténként két-két előadást fog kombinálni a továbbiakban és csak ezen az egyetlen estén volt a három darab együtt látható. Kesselyák Gergely vezényelt, mielőtt elfelejtem ezt az apróságot. Miután az első főpróbáról írtam már beszámolót, kisebb kiegészítés következik csak.
Most kivételesen képes voltam kevésbé analizálni és mivel ezekkel a darabokkal kapcsolatban nem voltak előzetes benyomásaim (leszámítva a Gianni Schicchit, amelyet 2009. júniusában a Kiscelli romtemplomban operavizsgán hallottam, benne a jelenlegi fellépők közül Zavaros Eszterrel, aki Laurettát énekelt és Molnár Ágnessel, aki elsős akadémistaként a kisfiút személyesítette meg), most tényleg mezei nézőként relaxáltam és élveztem, hogy másodszorra már kezdenek bizonyos részek ismerőssé válni.
Míg a főpróbát jobb oldalról, a premiert balról néztem, így a díszlet más részei látszottak jól. A köpeny esetén ebből a látószögből a rakodást lehetett jobban figyelni, viszont a színpad felső részén játszódó eseményeket kevésbé. Másodszorra már egyáltalán nem foglalkoztattak ezek az apró részletek, és az egyébként is az előtérben játszatott fő cselekményre tudtam koncentrálni. Szerda óta történt egy óriási változás is: Michele, a hajótulajdonos szerepében már nem Kálmándy Mihály, hanem Szemerédy Károly látható.
Én meglehetősen szerettem Kálmándy alakítását, megérintett az öregedő férfi vágyakozása a nemrég elveszített boldogság iránt. Szemerédy Károly jóval fiatalabb, így nincs jelentősége a feleséggel való kapcsolat kibontásánál az életkornak. Egy tömbből faragott figura, amilyen mereven áll köpenyében a színpad elején, már-már a bolygó hollandit asszociálja. Ez a megközelíthetetlenség, merevség, zárkózottság a magyarázat arra, hogy az asszony inkább választja a könnyelmű és vagyontalan Luigit, akivel ráadásul közösek a gyökereik is.
Szemerédy Károly hirtelen beugrással azonnal a nyilvános főpróbán állt be a produkcióba és teljes egészében beilleszkedett. Nyilván a későbbi alkalmakkor még árnyalódik a figura, így talán érzelmileg is jobban bevonja a nézőket, de így is elismerően hallgathatjuk baritonját. A szerelemes pár - Sümegi Eszter és Fekete Attila énekesi teljesítményébe most is nehéz lenne belekötni, utóbbinak a piánói varázsolnak el igazán, ahogy ezt évek óta folyamatosan megállapítom, de most különösen jól sikerül lázongó felcsattanása is. A két férfit elnézve és hallgatva talán éppen ezen a ponton hisszük el, hogy egy nőnek éppen ez a sebezhetőbb lesz a vonzóbb, aki nem fél kimutatni az érzelmeit. Tegnap egy ismerősömmel visszaidéztük az előadást és mindkettőnknek mégis a Gábor Géza és Wiedemann Bernadett által énekelt dalocska maradt meg legjobban, amelyben kis házikóról álmodoznak. Talán ez lehet a boldogság kulcsa: amikor két ember ilyen szép egyetértésben ugyanarra vágyik, talán nem is baj, ha nem kapják meg.
A köpenyben nagyon kevés a humor - szinte kizárólag Szerekován János részeges rakodója jóvoltából, ennél még az Angelica nővérben is több rejlik, szerencsére. Szükség is van rá, ahogy arra a kis napsugárra, amelyiknek annyira tudnak örülni az apácák (Molnár Ágnes énekel róla), nagyon szerencsés, hogy az életöröm ilyen erősen jelen van a válogatott karakterekben. Ha az irányító pozícióban lévőkben nincs is (Dobi-Kiss Veronika szigorú főnök, csak úgy, mint a vágyak káros voltát hirdető tanító nővér, Farkasréti Mária), de ott van a két késlekedő laikus nővér botladozása (Bolya Papp Nikoletta és Magassy Júlia), akik miatt az elején még a darabot nem ismerőnek olyan benyomása is lehet, hogy vígoperáról lesz szó. Rajtuk kívül külön kis színfolt a torkossággal vádolt nővér ( Budai-Langermann Mónika), a rózsákat lopkodó (Kempf Márta), aki persze könnyen lebukik, hiszen csak úgy potyognak ki a virágok a ruhája ujjából és a kettő, aki adománygyűjtő körútról tért vissza (Bazsinka Zsuzsanna és Markovics Erika), ők mind a derűs színeket erősítik. Ami elképesztő ebben a darabban, hogy tényleg 13 szólista kell ahhoz, hogy egy talán tízperces kulcsjelenetet és a főszereplő monológját előkészítsék. Jelentős luxus ez, hiszen az említett művészek egy része énekel fő- és középszerepeket is, amelyekben jóval több esélyük van a megmutatkozásra, mint éppen ebben, amelyikben csak néhány mondat áll rendelkezésre. A két novícia - Zavaros Eszter és Haris Nadin - nemrég játszottak egy jót Gödöllőn (Élet a Holdon), miközben párhuzamosan e néhány mondatért ezt a darabot is próbálták párhuzamosan. Vörös Szilvia szerepe dramaturgiailag lényeges, általa exponálja a szerző Angelica nővér szakértelmét a növényekkel kapcsolatban. Molnár Ágnes a bárányka utáni vágyakozásával most is szeretnivaló, úgy tűnik, hogy éppen ő a legderűsebb személyiség a zárdában.
Ez a sokszínű közeg mind azért kell, hogy kellő hátteret adjon a főszereplő rejtett, majd napvilágra kerülő bánatának, családi tragédiájának. Az egész este, nemcsak ennek az egyfelvonásosnak a legdrámaibb kettőse az, amit látunk Komlósi Ildikó és Létay Kiss Gabriella előadásában. Bár rám a főpróbán is ugyanígy hatott, most másodszorra is érzékeltem, milyen az, amikor a tele színházban megáll a levegő és a közönség egészen a hatása alá kerül egy jelenetnek. Nagyon lehet félni Komlósi Ildikó hercegnőjétől és így annál is jobban együtt érzünk a gyermekét most már véglegesen elveszítő anyával. Létay Kiss Gabriella megrendítő a főszerepben.A környékemen elég sokan szedtek elő zsebkendőket...
A Gianni Schicchi esetén most még ennyit sem tehetek hozzá az előzőekhez - egyértelműen örülni lehet ennek a darabnak, amelyik lehetővé teszi, hogy lelazítsunk két tragédia után. Azon kívül, hogy fölényesen dominál Kálmán Péter és érezzük a szellemi felsőbbrendűségét az elhunyt Buoso rokonságával szemben, én a magam részéről most is ennek a kilenc főnek az összehangolt, egymásra figyelő színpadi jelenlétét szerettem nézni. Mindenki külön szín, hozzáteszi a magáét és számít, akkor is, ha csak egy-két jól csengő mondat jut nekik. Külön szerettem Kiss András szotyolázását, aki az elhunyt házában megállás nélkül maga köré köpködi a magokat és az érkező Giannit üdvözlésképpen majdnem el is találja. A rendező szereti ezeket az erősebb hatásokat, emiatt is dobálják tele a halott ágyát mindenféle tárgyakkal, előkerül egy csontváz is a szekrényből...Vígoperát nézünk, látszik, hogy mindenáron el akarják érni, hogy nevessünk. Nevetünk is. Takács Botondról, a gyerekszereplőről nem írtam legutóbb - talpraesett, és kap nem is egy poénos helyzetet. A többiek közül Balczó Péter az, aki a kicsit több és dallamosabb énekelnivalóval kiemelkedik, hiszen ő a hősszerelmes, akinek eszébe jut, hogy Gianni Schicchihez fordulhatnának tanácsért. Neki szerencséje is lesz, Gianni lányával (Sáfár Orsolya) az oldalán. Utóbbi szép áriája mellett még a nyílt színi látványos unatkozással (madáretetés a fedőtevékenység) foglalkozhat, most ezt is nézegettem egy ideig.
Kellemes este volt, azoknak főleg, akik alapvetően szórakozni, a zenét élvezni járnak operába. Én jól éreztem magam, bár az életről-halálról igazán új és korszakalkotó gondolataim nem támadtak közben. Valószínűsítem, hogyha később mégis rászánná magát a vezetés és mindhárom egyfelvonásost lejátszanák együtt - ahogy azt a szerző is elképzelte - a mezei nézők szívesen maradnának végig.
