Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Gödöllői fesztivál nyitókoncertjén jártam tegnap este. A szórólapot figyelmesen megnézve akár meg is ütődhet a néző, hogy miként kerül Rossini a címbe, ha a 17 műsorszámból mindössze 3 az, amelyik vele kapcsolatos. De ennél még alaposabbnak kell lennünk. Valószínűleg az "á la Rossini" (így!) minősítés a szerző kulináris zsenijére utalhat, számtalan ételreceptjében szerepel a "Rossini módra". Valószínű, hogy a legtöbb opera-szerető számára  a könnyed, szórakoztató este asszociációját akarták kelteni ezzel a jelzővel. Jelentem, hogy a gödöllői közönség megtöltötte a Lovardát, amely leginkább egy alkalmilag székekkel telepakolt bálteremre emlékeztet, látni valóan jól érezte magát és rengeteget tapsolt a fellépő Gödöllői Szimfonikus Zenekarnak (vezényelt: Horváth Gábor) továbbá a négy szólistának, Herczenik Annának, Kaján Katalinnak, Cser Krisztiánnak és Xavier Rivadeneirának. A művészek feltöltődve és hatalmas virágcsokrokkal megpakolva mehettek haza. Néhány benyomás következik, röviden.

A programban próbáltam valamiféle fő gondolatot találni, amelyre esetleg a műsor összeállítója felfűzte Rossini, Puccini, Mozart, Verdi, Cilea, Leoncavallo, Boito műveit. Az az érzésem, hogy azon kívül, hogy többnyire igazán híres áriákat válogattak össze, hogy a közönség átélhesse a felismerés örömét (és mindegyik olasz nyelven szólt), erős szempont lehetett az, hogy a szólisták mit szerettek volna énekelni, mely áriákról gondolták, hogy jól áll nekik. rossini_szoro.jpg

A műsort nézve kicsit bevillant Almási-Tóth András egyik operabeavatója, amely némileg gúnyolódott a koncerténekesi gesztusokon és megmutatta ugyanazokat az áriákat tipikus operaénekesi pózokban és megrendezve is. Igen, a koncertpódium más helyzet és jelenleg azt lehetett értékelni, hogy az előadók többsége esetén mindenképp látszott a szándék, hogy ne csak elénekeljék a szerepet, hanem át is lelkesítsék. Voltak olyan esetek, amikor ez igazán sikerült is, és az adott opera ismerői számára néhány percre meg is született az adott - jellemzően szenvedő - hős-hősnő. Mivel minden ária olaszul hangzott el, a szervezők elegáns gesztusaként kaptunk egy füzetet, amely eredetiben és fordításban is tartalmazta a szöveget. Ez rendben is van, ugyanakkor azt figyeltem, hogy a környékemen a legtöbben az idő nagy részében ezt olvasták, így próbálták követni a történéseket. Nem biztos, hogy ők jártak jól, hiszen van, aki elég kifejező volt így is, aki meg nem, annak az áriájával nem is volt érdemes különösebben foglalkozni.

Megállapítottam, hogy az operagála tényleg nem nekem való műfaj, igazán ritkán, de nagyon-nagyon ritkán sikerül az a csoda, hogy minden ária működik felvezetés nélkül is, hiszen ezek jellemzően operák csúcspontjai lennének. Lássuk be, nem egyszerű csak csúcspontokból összerakni egy egész este programját, ráadásul átkötő szövegek nélkül. (Ha nagyon megkaparom a memóriámat, én egyetlen egyszer éreztem azt, hogy az egész műsor rendben volt. Nyilván azért nem jobb a statisztikám, mert néhány korábbi csalódás miatt már - idő hiányában is - alig veszek részt az ilyen rendezvényeken.)

A tegnap este emléke még friss, 3 óra telt el mindössze a vége óta, és összességében, kozmetikázás nélkül csak azt mondhatom, hogy nagyjából azt kaptam, amire számítottam - amiért kimentem ezen az esős péntek délután Gödöllőre. Érvényesült a papírforma, bár örültem volna, ha több pozitív meglepetés ér. (Ami igazán jó volt, abban viszont már előre is biztos voltam, hogy az lesz. Persze ez sem kevés.)

A zenekar először A sevillai borbély nyitányát játszotta, amelyben érzékeltem némi nyugtalanító disszonanciát. Fogalmazhatok úgy is, nem egészen úgy hangzott fel az összes fúvós, ahogy én azt megszoktam. A második rész elején A tolvaj szarka nyitánya viszont flottul ment.

Mivel a blogomon a produkciókat főleg színházi szempontból nézem (még akkor is, ha nem úgy hallgatom), ez meg egy koncert volt, tehát nagyon kevés a színházi vonatkozás, mégis igyekszem leginkább most is az estének csak ezzel a jellemzőjével foglalkozni és bízni abban, hogy arra járt azért egy szakkritikus, aki majd részletezi, hogy melyik ária zeneileg milyen volt.

Sőt, eszemben sincs mind a 17 számot sorra venni, pusztán azokat a mozzanatokat emlegetem, amelyek rám hatottak.

Kaján Katalin számomra új név, új énekes, akiről most csak első, felületes benyomásaimat szerezhettem meg. Nem biztos, hogy az ismerkedésre éppen egy gálakoncert a legjobb alkalom. Feltétlenül jobban tetszett mindaz, amit a második felvonásban énekelt és szívesen megnézném az Adriana Lecovreur-ben, ha tehetném. Boito Mefistofeléje számomra be van vésődve 13 megtekintés által, amelyből 12 alkalom Létay Kiss Gabriellához kötődik. Ennek ellenére, hogy belém ivódott egy számomra tökéletes interpretáció, ez az ária ezen az estén kellő drámai erővel szólalt meg és éppen ez jelentette számomra az este egyik legemlékezetesebb mozzanatát.

Herczenik Anna esetén más a helyzet, ő egy prózai előadásban tűnt fel számomra (énekelt is azért), és azóta  figyelemmel kísérem. (Apropó, fellép 20-án délután a Petőfi Irodalmi Múzeumban!) Ahányszor csak színpadra lépett ezen az estén, úgy éreztem, hogy valóban megelevenedett általa Tosca, Mimi, Nedda és a Pillangókisasszony is. Neki is egészen biztos, hogy jobb helyzet az, amikor teljes műben szerepelhet. Két hét múlva Miskolcon Tosca lesz. Ennek a Toscának már most érezhettük a lényegét, egészen biztos, hogy a közönség "vele fog menni" az előadásban, le tud minket kötni a színpadi jelenlétével. Amikor nézzük, Tosca van előttünk, nem egy Toscát éneklő művész.

Sajnos az előadásban fellépő tenor egyetlen áriájával sem nyűgözött le. Mentségemre elmondhatom, hogy sajnos Pavarotti az az énekes (pontosabban: az a tenorista), akit a legtöbbet hallgattam és hozzá szoktam viszonyítani mindenki mást. Az, hogy hozzá képest kevésnek tűnik, lehet, hogy már nem hangzik annyira rosszul, de fel tudnék azért számos operaházi kollégát is sorolni, akiket feltétlenül jobb élmény lett volna hallgatni. (De ebbe a csapdába már nem megyek bele, mindenki olyan nevet képzel - akár a bejegyzéseim alapján - ide, amilyet csak szeretne. Van nem is egy olyan magyar tenor, akit jó élmény hallgatni. ) Az ő tevékenységét így nem ragoznám, de általa kevésbé szerettem a záró Rigoletto-kvartettet is, bár a többieket a helyükön éreztem. (A közönség érzésem szerint nem tett olyan határozott megkülönböztetést az énekesek teljesítménye között, mint ahogy jól esett volna hallani, de meglehet, hogy nekik volt igazuk és mindenki mindent tökéletesen énekelt.)

Végül, de nagyon nem utolsó sorban elérkeztem Cser Krisztiánhoz, akinek négy saját ária jutott. Jól választott(ak) az énekes repertoárjából, ezek az áriák kivétel nélkül "rendesen el voltak énekelve" (erőlködés nélkül, érthető olaszsággal)  , ki voltak dolgozva úgy, hogy természetesen hatottak. A sevillai borbély rágalomáriájában meg tudta mutatni virtuozitását és humorát. Utóbbit nemcsak mimikájával, de gesztusaival is: a "sotto voce" szavakat a zenekarhoz intézte direktben. Figaro cavatináját olaszul, majd végül a mindenki által jól ismert magyar szöveggel is elénekelte. Mivel ez a kettőzés az előtte elhangzó Tosca jelenetnél elképzelhetetlen lett volna, de még eléggé a program elején (mindössze a második számnál) tartottunk, azt is hittem egy darabig, hogy ez lesz a "csapásirány", ez lesz az "á la Rossini"-könnyedség és később is alkalmaznak hasonló megoldásokat a fellépők. Ezzel a törekvésével a művész egyedül maradt, pedig talán több humor használt volna a műsornak, amely Rossinihoz képest mégis kicsit sötétre sikerült. (Nem mintha így is nem lett volna mindenki elégedett a közönség soraiban.)

Cser Krisztián  Figaróját már ismerheti az, aki az elmúlt két évben nézte az Operaházban, viszont a második részben két olyan műből énekelt (Fülöp áriáját a Don Carlosból és Fiescóét a Simon Boccanegrából), amelyeket még nem játszott, de minden bizonnyal fog. A Fülöp-ária meghallgatható (2008/as felvételről) a youtube-on. Már ez elég ahhoz, hogy azt kívánjuk, hogy a most még meglehetősen fiatal művész hamarosan ezt a szerepet is elénekelhesse. Jól szóltak ezek a szívet tépően fájdalmas áriák, megrázóan, sőt - nyugodtan mondhatjuk túlzás nélkül - katartikusan. Megnyugtatóan jó formában van az énekes, biztató előjelként a közelgő Figaro bemutatóhoz, amely a Gördülő opera program keretében csak vidéki színházakban lesz látható októbertől.

Összességében elmondható, hogy érdemes volt kiutazni Gödöllőre, a koncert jó kezdése volt a fesztiválnak, amely még október 30-ig tartani fog.

 

 

Címkék: Opera Gödöllő Herczenik Anna Cser Krisztián Kaján Katalin Xaver Rivadeneira

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr267781374

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.