Én nagyon szeretem a darabot, talán a már megírt korábbi 17 bejegyzésből is kiderült. Idén ez volt a kilencedik Figaro előadás, amit láttam és még hátra van két változat az évadban...Forgács Péter valami egészen újat akart, akár egy kísérletnek is felfogható a tegnapi előadás. Még ha egészen finoman akarok fogalmazni, akkor is jeleznem kell, hogy rossz ez a nyom, amelyen elindult... De jöjjön ennél kicsit részletesebb beszámoló, ha már dolgoztak vele és előállítottak egy három órás színházi előadást, én pedig megnéztem.
Az előadás elején látunk egy fekete falat (tervezte: a rendező), amelyen sok ablakocska és egy ajtó is található - ezeken át tűnnek fel a szereplők, jellemzően fehérben (Füzér Anni jelmezeiben), illetve leginkább néha csak egy-egy testrészük. Közben szól egy 2007-es Harnoncourt-féle felvétel, híres énekesekkel, természetesen olaszul és az előadás színészei szintén olaszul tátognak rá. Ez történik az idő hetven százalékában. A hangok jellemzően nem igazán illenek a színészekhez. Figaro esetén a legnagyobb ez a távolság, Klem Viktort ez szükségtelenül lefokozza. Susanna és a Grófné esetén ez kevésbé számít, különösen így, hogy ez az egyetlen olyan általam látott Figaro, amelyben a két szereplő - Szalay Mariann és Bohoczki Sára - olyan nagyon hasonlít egymásra, hogy elhihetjük, hogy valaki akár félhomályban is összekeveri őket. Az, hogy Vizkeleti Zsolt legkevésbé sem néz ki tejfelesszájú legénykének, egy másik kérdés. Ha egyszer nem kell tudni énekelni, elég sok színész alkalmas lehetett volna az apród szerepére, így nyilván azt kell hinnünk, hogy nem is volt cél az, hogy ilyet találjanak. Ilyés Róbert jó gróf lehetne egy prózai előadásban, de a rendezés ügyesen hatástalanítja. Egyszer mégis dalra fakad, amelyből én átéreztem, hogy számára sem testhezálló ez a koncepció. Bregyán Péter megfelelő Bartolo így is. Chován Gábor Basilióként erőteljesen ostromolja Marcellinát, még Figarót is örökbe fogadná. Ez a mozzanat, illetőleg amikor megtudjuk, hogy a Gróf nemcsak a lányokat szereti, hanem ő is udvarolt az apródnak, jó poénnak tűnhet, de az előadásban a felszínes vígoperai jellemzőket erősíti fel . A közönség kicsit nevet is rajta. Ez ugyan megerősítés és arra vall, hogy el lehet azért térni az opera cselekményének szolgai követésétől, de ennél jóval több beavatkozásra lett volna szükség.
A recitativók kimaradnak ugyan és helyettük Márkos Albert egy szál csellón kíséri a prózai jeleneteket. Az előadás két része így zeneileg is, színházilag is markánsan elválik, nem összekötő elemként hatnak ezek a betétek, hanem inkább szakadékként.
Azt hiszem, a leírtak önmagukban is elegendőek és megmagyarázzák, hogy miért nem működik ez az öszvér-megoldás. Nehezemre esik azt elhinni, hogy az előadásban látott színészek, akik közül nem egy húsz-harminc éve is a pályán van, ezt nem látta az olvasópróbán már. Az más kérdés persze, hogy valakinek módjában áll-e nemet mondani, még akkor is, ha látja, hogy egy zsákutcába mennek teljes gőzzel.
Nem zárom természetesen ki, hogy élmény lehetett ez a tegnapi este olyan nézőnek, aki egyáltalán nem ismeri a történetet és sosem néz élőben operát. Lehet, hogy az ilyen néző nem unta és több jó pillanatot talált benne, mint éppen én. De első Figarónak semmiképpen nem ajánlanám. Közel sem adja az élő operaelőadás élményét, és szinte nem is érthető, hogy ha a körülmények nem adottak, miért kísérleteznek vele itt, a budapesti operától negyven percnyi távolságra. (Az élő operaelőadás izgalmát - többek között - éppen az adja, hogy előttünk "dől el", hogy azon az estén az énekesek valóban el tudják-e énekelni a szólamaikat.)
A play back megoldással többet is veszítünk ennél: a prózai színészeket erősen vissza is minősíti. Jobban jártunk volna, ha ez a társulat eljátszotta volna Beaumarchais darabját és ezzel megelégszik. ( Közben beiktatható lett volna egy-egy zenei részlet.) Azt nem mondom, hogy akár el is énekelhették volna, mert ahhoz a Figaro túl hosszú, hogy rosszul is érdemes legyen meghallgatni. A járható út talán arra lett volna, amerre tavaly az újvidékiek Figarója haladt (Opera ultima), akik alapos változtatásokkal, idézetszerűen és jóval rövidebben ragadták meg a mű lényegét.
Forgács Péter alig nyúlt bele a darabba, egészen a negyedik felvonásig. Minimális részek maradtak ki, nem foglalkozott azzal a szemponttal sem, hogy a cselekményt megakasztó részeken húzással segítsen, ha már törvényszerűen kimarad a "gyönyörködjünk az operaénekesben, amint a nehéz áriát énekli"-mozzanat. Pedig nagyon kellett volna rövidíteni. (És meg lehet jól is csinálni, amint az kiderült idén Cser Ádám miskolci száz percre redukált verziójából, bár abban szerencsére énekesek és zenekar is volt.)
Az utolsó felvonásnál mégis történt valami: Spolarics Andrea (Marcellina) kapott egy monológot, amely arról szólt, hogy miért teszik jobban a férjek, ha otthon maradnak és vigyáznak a feleségükre, és ez volt az előadás legjobb és legemlékezetesebb jelenete. Jobban tesszük, ha otthon maradunk esténként. Meggondolandó. Ha valami, ez fog megmaradni az estéből. Ezek után Figaro (Klem Viktor) is prózai szövegben ismertethette helyzetét. Ez utóbbi szöveg kevésbé volt improvizatív jellegű és jóval kevésbé hatott. Jobban járunk, ha ezek a betoldások már az előadás elején előfordultak volna és egy dramaturg erőteljes beavatkozásai által valóban egy újabb nézőpontból nézhettünk volna rá a Figaróra.
A végeredmény nem a darab erősségeit mutatta meg. Unalmas, hosszú és érdektelen vígoperának tűnt a Figaro, a darabtól is elvették VOLNA a kedvem, ha számtalan korábbi élmény már nem vértezett volna fel és nem győzött volna meg arról, hogy vannak igazi mélységei. Ezek most elsikkadtak egészen. A mű erejét veszti, éppen úgy, ahogy a Grófné első áriája is, mivel Szalay Mariann folyamatos futkározásra kényszerül alatta.
Mindegy már. Megnéztük, "tempo perso non sará", azaz nem lesz elvesztegetett idő, különösen így, hogy az előadás után toronyiránt nekiindultunk a Kálvária dombnak, majd átmentünk az erdőn a Normafa irányába. Szép éjszaka volt, a fényszennyezés miatt az orrunknál valamivel tovább elláttunk és megbeszéltük a látottakat, az idei év korábbi Figaróit és az éppen futó Faust-előadásokat, sőt azt is, mi várható még az évad végétől, amely most már igencsak közeledik. Talán nem is baj.
ps. Az Armel fesztivál keretében lesz még július 1-én egy Figaro házassága a Thália Színházban, illetve a Városmajorban a győriek prózai előadása (június 23-án), Járai Mátéval a címszerepben.
