A héten megtekintett hét előadásból háromra mondhatom azt, hogy felemás élmény volt. Ez az egyik. Miért ezt néztem csütörtök este? A szokásos ok mellett (eredeti helyszínen nem tudok határontúli előadást nézni) egy másik nyomatékosító körülmény is belejátszott a döntésembe, amely sajnos egy Máté-passió jegy feláldozását is jelentette. (Azt így szombaton láttam.) Az „Opera ultimá”-t beválogatták az idei POSZT-ra, amelyre szintén nem fogok tudni majd elutazni. Ráadásul: tetszett az előadás alapötlete. Beaumarchais két Figaró-vígjátékát egy előadásba tömörítették össze.
Ha valaki olvassa (vagy akár csak alkalmanként átszkenneli) a blogomat, akkor talán feltűnt az a három cikk, amely az Operaház idei Figaróját érinti. (Beharangozó, ápr.8 és ápr.11 – összesen vagy 15 oldal a három) Ezt nem elriasztásként írtam, most ez nem lesz hosszú bejegyzés, pusztán azért, hogy jelezzem, érdekel engem a Figaró-téma annyira, hogy a múlt heti két előadás után megnéztem ezt az átdolgozást, sőt a jövő hét végén nézek ismét két Figarót. (Már több „törzsolvasóm jelezte a dezertálást, túl sok az opera…- hát ez van mostanában, de a jövő héten szó lesz két prózai előadásról is, ezt tudom ígérni.)
A Nemzeti Színház havonta megjelenő műsorújságában van egy oldalnyi cikk (márciusi szám, 36. p., amelyben könnyű szórakozást ígérő első részt és „aggodalmat szülő” másodikat ígérnek. Kokan Mladenovic`rendezésének két része ennél már alig lehetne különbözőbb.
Az első rész egyre fokozódó tempóban követi A sevillai borbély cselekményét, ráadásul ügyesen szelektálva – a legemlékezetesebb énekszámokat meghagyva, a recitativókat eleinte kissé tömörítve, majd a darabban szereplő angyal ( a második részben Cherubinóként funkcionál majd) felismeri a távkapcsoló szerepét, és begyorsítja a cselekményt. Éppen akkor, amikor már kezdtem azt hinni, hogy minimum éjfélig fog eltartani a 2 opera együttes előadása. Ez az első rész vállaltan és alapvetően egy operaparódia. A válogatók, akik Kisvárdán látták az előadást, azaz lassan egy éve, arról nyilatkoztak, hogy meglepően jól énekel a prózai társulat. Ez ebből a részből nem derült ki, illetőleg néhányan valóban jól énekeltek (a Rosinát alakító színésznő mindenképpen), viszont a legtöbben inkább karikíroztak. Az első rész majdnem másfél óra volt és én nagyjából a huszadik percnél untam meg ezt a stílust. Amikor énekeltek, akkor a zene mindenképp lökött egyet az előadáson, de a darab elején még gyakran előbukkanó kiszólások addigra elfogytak (ezen meg is lepődtem), pedig nagyon ígéretesnek látszott a felütés. Könnyen lehet, hogy ennek az operaparódiának nem én voltam – ilyen formában – a célközönsége. (Helyenként az is jól elénekelt paródiának tűnt, amit legutóbb az Operában láttam A sevillai borbély "igazi" előadásán.) Feltehetően a mezei nézők tömegei azért szeretik ezt a műfajt, sőt lehet, hogy az operát esetleg kizárólag ebben a formában tudják megemészteni.
Az előadás nyitánya rendkívül élvezetes volt. Öt titkárnő-féleség ül a színház gazdasági osztályán, feszített koreográfiára végzik a dolgukat (kávéznak és stempliznek a zene ütemére), mire az igazgató közli a tragédiát: muszáj operát játszaniuk központi utasításra. Ez az állítás engem meghökkentett, mert annyira nem tűnt életszerűnek és a realitásokhoz igazodónak. Igazi utópia inkább. Az opera költségesebb, mint a prózai előadás, nem is kevéssel (zenekar mindenképp kell, sokszor kórus és balettkar is). Sőt az Opera előadásait látogatva az is világos, hogy az egész intézmény jegybevételének minimum a fele a turistáktól jön. Magyar nézők nem töltik meg a színházat, nem is képesek megfizetni a földszinti jegyeket, amelyeken így is nagy az állami dotáció. Ha jók az értesüléseim, Szerbiában alig van támogatott színház, a független szférának egyáltalán nem juttatnak semmit. Ott a jegybevétel még inkább számíthat. Vidéken járva sem vettem észre az intenzív érdeklődést a műfaj iránt, a miskolci Don Giovanni februárban félig sem volt tele, a pozsonyi Anyeginre is befért volna még egy busznyi csoport a földszintre és az utóbbi helyszínen is a német nyelvű nézők túlsúlya dominált. Ha ez nem lenne elég az opera relatív (!) népszerűtlenségének igazolására: a saját blogomon is látom, hogy mennyivel kevesebb embert érdekel egy operáról írt cikk. Ha az olvasottság növelése akármilyen előnyhöz juttatna, ÉS eszem is lenne, csak friss prózai bemutatókra és független előadásokra járnék és egy fél karaktert sem pazarolnék éppen erre a műfajra.
Az „operajátszás” alatt nyilván a szórakoztató zenés műfajt értik az alkotók. A sevillai borbély ide sorolható, a legjobban eladható operák közé tartozik, amelyre erőfeszítés nélkül is összejön a teltház. Az első rész elején egészen világos az az elkeseredés, amellyel a darabbeli társulat tagjai fogadják ezt a kényszer-profilváltást és már ezekből a megjegyzésekből is kiderül, hogy a darabbeli igazgató (Balázs Áron, a későbbi igazán kitűnő Figaró) milyen keservesen reménytelennek látja a kultúra helyzetét. Aztán már ezek az élénkítő kiszólások is elmaradnak, ledarálják a cselekményt – a nézőknek pedig illene szórakozni.
A szünetben mindenki, akivel beszéltem némileg csalódottan nyugtázta a látottakat, viszont bízva a válogatókban, annál nagyobb reményeket fűzött a második részhez. Míg az első rész fehér jelmezeket és díszletelemeket használt, és Rossini zenéjét, addig a második rész, amelyben a négyórányi Figarót rántották össze, még ennél is nagyobb átalakuláson ment át. Én évekig foglalkoztam a Mozart opera egyik rendezésével, és annak épp a zene az egyetlen (nem elhanyagolható) tényezője, amely némi optimizmust áraszt. Ha e nélkül vesszük a sztorit, akkor látunk tizenegy embert, akik kisebb-nagyobb megszakítással mind hazudnak, alakoskodnak, becsapják egymást és mindenek előtt saját magukat. Az emberi kapcsolatok nem őszinték, és nincs tartós szerelem („a szerelem magánzárka” - mennyire igaz!) és csak az nem csalódik, aki nem is bízik meg senkiben. Ebben lehetne a Figarót összefoglalni. Fekete az opera mélye valóban, de ott van ez a vígoperai felszín azért, és a vidámságot a zene is megtámogatja, sőt megfelelő szereposztással akár a happy end valódisága is elképzelhető. ((Aki erre az optimizmusra éhes, annak garantált lesz az Operában április 26-án a katartikus végkifejlet, nekem kétszer már bejött, a rossz rendezés ellenére is!))
A rendező feketének érzékelte ezt a világot, amelyet az eredeti Beaumarchais darab még inkább érzékeltet. Kiemeli a társadalmi problémákat és egy hangot sem hagy Mozartból, mert az ütné a koncepciót. Amíg az első részben néhány jelenetet ténylegesen eljátszottak, bár végig éreztük a túlzásokat, addig most már csak egy sorba állított színészek vannak, akik a narrációs szöveggel együtt, hangsúlyozottan beleélés nélkül idéznek a darabból, közben a szövegét szét is szórják. Közben sok az improvizatív jellegű betét közállapotainkról (sok utalásból az derül ki, mintha a szerbiai viszonyok erősen hasonlóak lennének) és az egész előadás csak úgy árasztja a reménytelenséget. Ugyanakkor ez mégsem igaz, hiszen ez a második rész annyira jól sikerült valóban, hogy megbocsájtjuk az alkotóknak azt is, hogy az elsőből nem húztak ki még legalább húsz percet. Igazi színházat látunk, amely illeszkedik a most negyven éves Újvidéki Színház programjához: „modern, kortárs, újvidéki, vajdasági, szerbiai, magyar és színház”. Hozzátenném: és európai.
A Nemzeti honlapjáról idemásolom néhány alkotó véleményét is:
Balázs Áron, Figaro: „A színház feladata az, hogy megnevettesse az embereket, hogy felkorbácsoljon bizonyos érzelmeket, vagy hogy rákényszerítsen bennünket arra, hogy gondolkodjunk és ne csak nézzünk... Hiszem, hogy ez az előadás mindezt eléri.“
Elor Emina, Rozina: „Én Emina vagyok. De voltam már Nina, Lenina, Roksana, Rebecca... Most pedig Rozina... Róza, Ružica, Rózsa vagyok. Rózsa, aki a szerelemtől virágzik ki, de attól is hervad el…”
Körösi István, Chérubin: „»Mindent, amit az Akadémián leépítettek bennetek, a gesztusokat, a grimaszokat, amelyekre azt mondták, felejtsétek el őket – most mindezt felhasználhatjátok a színpadon.« Ez volt a rendező legfontosabb utasítása a Sevillai egyik első próbáján. Ekkor vált világossá, mit is kell tennünk. Játszadoztunk és határtalanul élveztük. Aztán jön a fordulat…”
Pongó Gábor, Don Bazilio: „Ha azt hittétek, hogy ezúttal elmaradnak a fondorlatok, összeesküvések , megússzátok átkok, hazugságok és vádaskodások nélkül, akkor nagyot tévedtetek, mert én miattatok vagyok itt, a ti félelmetek, rettegésetek, gyűlölködésetek, szeméremérzetek és szégyenkezésetek miatt… Bazilio, jegyezzétek meg a nevemet, don Bazilio…”
Sirmer Zoltán, Bartolo: „Bartolo rossz ember, Rozinát csak magának szeretné… Tulajdonképpen egy nyálas vénember, akihez egy valamirevaló nő még bottal sem nyúlna és mivel a rossz mindig bevonzza a rosszat, Bazilióban megtalálja a párját… Ez egy fantáziadús rendező ötletgazdag előadása, amely arra ösztönzi a színészeket, hogy ők is felvegyék ezt az irányt. Ráadásul két eltérő előadásról van szó, mintha két külön rendező csinálta volna őket. A második rész nem bolondozás, hanem a a realitás. Nincs játék, csak vélemény. Ez a valóság, az álláspont. Igaz, a rendező álláspontja, de benne van sok abból is amilyennek én érzem a világot és a színházat…”
