Április 12 és május 10 között két szereposztásban is látható az Operaházban a Figaro házassága kilenc alkalommal. (Ha lennének még jegyek, ajánlanám.) Terveim szerint ebből hatot feltétlenül meg tudok nézni. Ez nem olyan kevés. (A már megtekintett két előadásról már készült bejegyzés.) Ráadásul, mintha ez nem lenne még elég, két Figaro közötti négy napos „szünetben” elmentem újranézni Miskolcon Cser Ádám gyerekeknek készült, száz percre rövidített változatát. Ez történt tegnap, beismerem. Teljesen irracionális lépés volt, de mégsem bántam meg. A miskolci színház előadása egészen feltöltött. Úgy érzem, hogy ez a Figarócska még jobb formában volt, mint novemberben.
Mielőtt elindultam, beszélgettem egy kollégámmal, aki kifejtette, hogy ha színházat (vagy operát) néz, nem elemzi a látottakat, csak átadja magát a történésnek. Amikor ezt hallottam, kifejezetten irigyeltem, miután nekem ez a legnehezebb, ez a nyitott lazaság, a gyerekekhez hasonlóan elfogadni azt, amit látunk a színpadon és nem boncolgatni, nem fennakadni a hibákon, sőt: nem belekötni abba, amiről látjuk, hogy éppen nem sikerült. Egyben elfogadni az előadást és élvezni. Ez lenne a nyerő hozzáállás egy nem-kritikus, mezei néző részéről.
Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nekem többször is látnom kell, hogy az ismerőssége miatt ne foglalkozzak az előadás azon mozzanataival, amelyekkel „nem értek egyet”, az esetleges következetlenségekkel a vélt szerzői üzenethez képest. (Erre a legjobb példa a MüPa Ring-ciklusa volt, amely kapcsán a felháborodástól eljutottam addig, hogy most már tényleg képes vagyok az énekesi teljesítményeknek örülni és már nem gondolom végig magát a rendezést.)
Tegnap ehhez képest, mindössze második nézésre, amikor még az alapos ismeretséget nem alakítottam ki az előadással, átéltem így is a varázslatot. A mű teljes hosszában lekötött, nem éreztem üresjáratokat (jól húzott a rendező), nagyjából húsz percnyinek, ha tűnt az egész. Simán visszaültem volna és nyomban utána megnéztem volna ismét. (Valami hasonló történt a Titkos házasság eredeti bemutatóján, erről egy hónapja tettem említést. Tényleg ritka lehet, amikor többen is ezt érzik, hogy még egyszer szívesen átmennének ugyanazon az élményen. Jellemzően inkább csak a Vidámparkban áll sorba az ember még egy hullámvasutazási lehetőségért.)
A közönségről
Csak általános iskolások voltak, kevés tanárral. És nem volt tele a nézőtér, pedig erre az előadásra tömve kellene, hogy legyen. Mind a zenekar, mind az énekesek színvonala ezt követelné. Jó sok iskola van Miskolcon, ráadásul ez a rövidített opera élvezhető lenne gimnazistáknak is. Szinte érthetetlen, hogy miért nem lehet megtölteni azt a kevés előadást , amelyet nagy nehezen mégis sikerült egyeztetni az ország különböző területein fellépő szólistákkal. (Kellene hozzá még feldolgozó foglalkozás is, hogy a gyerekekre annál hosszabb távon hasson az élmény.)
A gyerekek közé beülve elképzeltem, milyen lett volna húsz éve Miskolcra visszatérni, ott tanítani. Ami biztos, ha ez így történt volna, ezen az előadáson akkor is ott ültem volna minden valószínűség szerint. (Még egy másik gondolatom is adódott: lehet, hogy erre az előadásra kellett volna a tanítványaimat levinni, nem a pécsi János passióra, ez feltétlenül egyszerűbben emészthető élmény lett volna. De havonta hasonló akció mégsem szervezhető, sajnos.)
Az előadásról konkrétan
Ami miatt könnyű volt elvarázsolódni: ez a rendezés messze közelebb áll az én ízlésemhez, mint a pesti. Másrészt nyilvánvaló, hogy alkalmazkodnia kellett a célközönséghez, azaz a zene egy részét ki kellett húzni és magyarázó jellegű párbeszédekkel pótolni. Ezen nincs is mit vitatkozni, ráadásul a lényeges elem az, hogy a körülöttem ülő gyerekek többsége élvezte és figyelemmel követte az eseményeket.
A színészek erősen koncentráltak a közönségre is, néha az első sorokban ülőkhöz fordultak, használták a nézőtér két oldalát is járásként, és ezzel a gyerekek figyelmét még jobban sikerült maguk felé fordítani. Természetesen alkat kérdése, hogy ki az, aki jobban élvezi a közönséggel való összekacsintást és ki az, aki szigorúan tartja magát a szerepéhez. Görög Patriknak, aki a kertész szerepében lépett fel, ez nagy erőssége, eléri, hogy az ő tapsa legyen az egyik legerősebb, a gyerekek élvezik a részeges kertész alakítását. (Hiába, hálás ez a szerep, csak lenne benne kicsivel több énekelni való.)
Miután ez nem kritika, és már egyszer írtam a darabról egyébként is, most csak három, számomra kulcsfontosságú szereplőt említek. (A többiek is mind nagyon odatették magukat, emiatt lett jó az előadás – van összjáték.)
Az előadás legfőbb motorja ezúttal is Susanna. Novemberhez képest nem éreztem, hogy Herczenik Anna alapvetően megváltozott volna, vagy dinamikusabb lenne – már akkor is eléggé a maximumon volt, nemigen lehetett azt hova fokozni. A legutóbb látott két pesti előadásban nagyon minőségi Susanna alakítást nyújtott Rácz Rita, de egyetlen „apróságot” nem játszott el, amelynek okaira a korábbi bejegyzésben ki is tértem: a Figaróhoz fűződő feltétlen, megkérdőjelezhetetlen elkötelezettségét. Természetesen ez rendezői döntés is lehet, illetve még Susanna is függ attól, hogy milyen Grófot és milyen Figarót kap. Akármi is az ok, én most kifejezetten örültem, hogy a Susanna-Figaro páros stabilitásában lehet hinni. Nincsenek kérdőjelek, sejtetések. Az előadás gyerekeknek szól és még az sem kizárt, hogy felmerült, valamiféle értékeket nem árt, ha sugároz. Húzásokkal az eredeti mű összetettsége nem maradhatott meg és most nem bántam, hogy a rendező az igazán optimista végkicsengésre hangolta az előadást.
Herczenik Anna életvidám és folyton tettre kész Susannája egy nagyon józanul gondolkodó Figarót kapott Cseh Antal személyében, aki nem ijed meg a nála jóval fiatalabb (és valószínűleg emiatt tapasztalatlanabb) Gróftól. Cseh Antal Figaróját már csak azért is könnyű volt elfogadnom, mert ő testesíti meg számomra 2006 óta a borbélyt, és akárkit látok azóta a szerepben, óhatatlanul is hozzá viszonyítok. Néha csak két-három alkalommal jut eszembe, de még sose ültem olyan Figarón, amelyiken egyáltalán nem merült fel bennem egy-egy kép Kovalik (számomra) „ős-Figaró”-jából, amely számomra az új időszámítás kezdete. Nagyon szerettem most is és egyéb szerepeiben korábban is, ahogy az énekes egészen természetesen, pózmentesen viselkedik, egészen olyan, mint egy ember.
Az előadásnak most is domináns szereplője a Gróf, aki ebben az értelmezésben szándékosan lett komikus figura, már csak azért is, hogy Susanna ne vehesse komolyan az udvarlását. Cser Krisztián Almavivája valóban „élő lélek”, hatalmas lendülettel udvarol, szerelmes, kétségek között hánykódik. Erősen úgy tűnik, hogy ez a „bolond nap” az ő bőrére megy, őt viseli meg legjobban. Semmi sem sikerül, amit kitervelt, mindenkiben csalódik, ha Basiliót nem számítjuk, egészen magára marad a terveivel. Ráadásul, eredetileg csak „egy projektje volt”, mégpedig Susanna elcsábítása, később Figaro beavatkozásának köszönhetően lett még egy: a felesége "ügyeit" is tisztáznia kell. (A Gróf karakterének egyik legjobb vonása: azonnal nyíltan odamegy a feleségéhez és kérdőre vonja.) Ez a Gróf az énekes kora és alkata következtében valóban közel áll az apródhoz, érezzük ebben a rendezésben a szándékot, hogy a Gróf kapkodását, szeleburdiságát is ki akarják emelni. Sokkal kevésbé agresszív és jóval kevésbé értelmes is ez a Gróf, mint ugyanez a szereplő a pesti előadásban. Vígjátéki figura lett, érezzük a rendező játékosságát is, különösen akkor, amikor Susanna kutyaként kezeli a Grófot és még pórázt is helyez a nyakára. Figyelemre méltó az énekes orgánuma most is (nem mintha ebben lenne bármi újdonság, mikor nem az?), nagyszerűen betölti a Kamaraszínház terét, de ami szintén lényeges: jól gazdálkodik a hangjával, egyszer sem lesz túl sok. Minden megszólalását igazi élmény hallgatni.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy miként működik Cser Krisztián ebben a grófi álcában most, amikor ráadásul az előadás előtt 3 nappal ugyanebben a darabban a címszerepet énekelte, sőt holnap ismét azt fogja, ráadásul Miskolcon magyarul, Pesten olaszul megy az előadás. Bár Grófként később sem lesz valószínűleg nézhető Cser Krisztián (Almaviva ugyanis bariton-szerep, néhány most el nem hangzó része túl magas lenne a basszistának), de most nemcsak ez az újdonság, hanem az említett közelség. Hihetetlenül erős koncentrációt igényel egyik szerepből a másikba átlépni és nem mondható el, hogy a körülmények kedveznek – az egyeztetési nehézségek miatt a legutóbbi előadás óta 5 hónap telt el, megnyugtató mennyiségű próba hasonló okok miatt nem ütemezhető be. Ez az egész szituáció, „a beágyazottság két Figaro közé” volt az újranézés apropója, ez a műsorrend még inkább felkeltette az érdeklődésemet, "halálugrás-érzete" volt ennek az akciónak.
Néha említődik Hábetler András hasonlata, aki az operát a versenysportokhoz hasonlítja. A magas C kiéneklése pl. olyan, mint a kötéltánc, a közönség lélegzetét visszafojtva várja, hogy az illető leesik v. sem, kiénekli, vagy mégsem sikerül. Van ebben valami, de én úgy fogalmaznék, ha már a sportnál maradunk: én arra számítottam és azt akartam látni, amint a csapatom az extrém körülmények ellenére, idegenben játszva is nyer. Cser Krisztián most sem kímélte magát, kockáztatott és nyert.
Az előadáson nyoma nem volt a létrehozás körülményeinek, a kihagyásnak, az egyeztetési nehézségeknek, árasztotta magából az energiát, az életvidám hangulatot, a fényt. Ennek is köze van hozzá (és persze az este látott Illatszertárnak is), hogy minimális alvás után, három óra alatt megtett 18 kilométeres bükki túra után Mezőkövesd és Gödöllő között a vonaton meg tudtam még ezt is írni, időben, mielőtt kiteszem magam a holnapi Figaro hatásának, amit most már el is kezdek várni…
(Holnapra nincs jegy, de egyetlen Figaro ária erejéig nézhető Cser Krisztián ma este 19.30/tól az Erkelben, egy gálán, sok más fantasztikus énekessel egyetemben. Rengeteg jegy van, aki még időben olvassa, menjen.)
