Tudtátok, hogy a Zeneakadémiának van kupolaterme? Én ma voltam ott egy kortárs zenei hangversenyen és utána még egy igazi nagytermi előadáson, a Concerto Budapest közreműködésével. (Vezényelt: Keller András) Utóbbit megismétlik még holnap (pontosabban: ma) is. Én a két programot összekombináltam és így valami egészen különleges élményhez jutottam hozzá. Ami következik az valóban csak néhány gondolat, ami eszembe jutott a két koncert közben és kapcsán, még annyira sem fog hasonlítani holmi kritikára, mint a korábbi bejegyzéseim. A lényeg: érdemes nézegetni a Zeneakadémia honlapját, vannak izgalmas koncertek (van amelyik ráadásul ingyen), érdemes ezeket kipróbálni.
Négy otthon töltött este után még mindig erős kétségeim voltak, hogy megengedhetek-e magamnak erre a hétre még egy második koncertet, vagy jobb lenne inkább belehúzni az érettségi dolgozatok javításába. Sosem leszek kész. Mivel a nap folyamán mintegy nyolc órán keresztül folyamatosan olvastam diákjaim Seneca "Az idő a miénk" című gondolatával kapcsolatos értekezéseit, a felmerült érveiket és eszmefuttatásaikat az idő, azaz az élet hasznos eltöltéséről, ezek hatására este már még kevésbé tudtam, hogy most mi is lenne a jó megoldás: folytatni és haladni a munkával, vagy pedig elmenni egy színházi előadásra (nagyon meg kellett volna már néznem a Stúdió K és a K2 Színház közös előadását, a Bakkfittyet, alig játsszák), vagy pedig a három párhuzamos zeneakadémiai koncert egyikére kellene odavetődni. Még szerencse, hogy több ötletem nem volt, az a szép, amikor kimegyek a lakásból és még mindig nem tudom, hogy hova is tartok voltaképp... (Blogírással kombinálva egy ilyen döntés minimum hat órát jelent, nem kevesebbet az biztos.)
Egyik tanítványom érvelésébe nagyon frappánsan beleírta, egyetlen igazi kérdés van, amire Seneca maga sem válaszol: mi minősül hasznos időtöltésnek és mi feleslegesnek. Semmi más dolgunk nincs, csak ennek az eldöntése. A mai este végül a Zeneakadémiára vitt a lábam. Nem bántam meg. Amint betettem a lábam a negyedik emeleti kupolaterembe, azonnal tudtam, hogy itt a helyem, a mai döntés jó volt, még ha később (épp most) éjszakázással fogok is érte fizetni.
Az elmúlt napokban a Zeneakadémián nemzetközi kortárs zeneszerzés szimpózium volt, cseh és osztrák növendékek és professzorok részvételével. Ennek az eseménynek a záró eseménye volt hallható ma este. Nem tudom, hogy a kupolaterem a felújítás előtt adott-e otthont hangversenyeknek, de most egészen modern faburkolatot kapott - ez valószínűleg nem egy régi állapot rekonstrukciója. A hely légköre is jó, otthonos és nagyon alkalmas kamarakoncertek tartására.
A nyolc számból álló műsorban igazi meglepetések voltak számomra, amelyek leginkább azt bizonyították ismét, hogy a zene milyen tág körben értelmezhető. A kortárs művek hallgatása felfedezéssel ér fel. Rendszerint a cím is hatással van a közönségre, feltámad bennünk némi asszociáció azonnal, amelyet a zene felerősít. Pintér Bence "Sparkling January" című hegedűre, fuvolára és csellóra írt művével ez volt a helyzet. (Szeitl Alíz, Bóni Andrea, Farkas Kálmán játszotta.) Ami ebben a műben és az elhangzó többiben is érdekes volt: egyetlen egyszer sem úgy végződött egy frázis, ahogy vártam volna. A második szám (Good Night), amelyet Jan Drizal írt NÉGY nagybőgőre készült. Ezt se hittem volna eddig, hogy valakinek ilyen merészség az eszébe jut. Nehezen tudom elképzelni, hogy nagyközönség számára meghirdetett koncerten ilyen zeneművekkel elő merne állni valaki. Nekem ez a rövid zene kifejezetten revelatív hatású volt - eközben már nem pusztán nyugodt és elégedett, hanem kifejezetten boldog voltam, hogy a kíváncsiság ide vezérelt. Hasonlóan érdekes volt a két hegedűre készült Timotej Kosovinc-mű is (Sound and Power). Eleinte azt hittem, hogy mindössze hangolnak a zenészek, de aztán rájöttem, amikor a hanghatás egy szirénáéra kezdett hasonlítani, hogy itt most már elkezdődött az előadás. Nemcsak a hegedű, de a zongora korlátait is feszegették - még nem is annyira Lubos Mrkvicka számában (Monostori István és Lajkó István játszotta), hanem a második zongorás darabban, Mathias J. Schmidhammer saját maga által előadott darabjában. Ebben a szerző kezdetben valóban ütőshangszerként, a megszokottnál ugyan jóval keményebb billentéssel, de mégis szokványosan használta a zongorát, de rövidesen áttért a zongora húrjainak alkalmi pengetésére is. Nem jutott volna eszembe, bár lehet, hogy nekem is jobban ment volna ez a vegyes technika az alatt a hét év alatt, amíg minden erőmmel a nem-gyakorlással foglalkoztam...Hallgattam utána még vibrafonra írt zenét is, amely egészen másként működött - a hangok a fülemben maradtak, csengtek-bongtak-visszhangoztak, annyira nem volt kellemes.
Közben eszembe jutott, hogy a kortárs zeneszerzőknek milyen nehéz dolga is van: amennyi dallamot már végighallgatottak, szinte alig van esély arra, hogy valami egészen újszerű eszükbe juthat, amelyik nem érződik korábbi szerzők utánzásának. (Ez a múlt szombati vetélkedő kapcsán is felmerült, amikor csak különféle tárgyakat kaptunk, hogy azokkal hozzunk létre 3 perces zenét.)
Éppen a mai koncertek hatására értettem meg azon ismerőseimet, akik egyáltalán nem vágynak se színházba, se operába - viszont mind a Zeneakadémia, mind a MüPa rendszeres látogatói. Az életemnek voltak szakaszai, amikor szinte csak koncertekre jártam én is, de mindig csak azért, mert nem volt több elérhető színházi előadás. Az utóbbi években hellyel-közzel előfordult már azért, hogy választási helyzetben is inkább egy koncert mellett döntöttem, és ezeket az eseteket nemigen bántam meg. De csak ma fogalmaztam meg, hogy mi is lehet a titok nyitja: a zene feltétlenül megemel minket, és nem kínál - ahogy egy opera igen - egy olyan történetet is mellé, amely esetleg ezt a hatást lerontja. Amíg a kortárs zene izgalmas kaland, ha klasszikusokat hallgatunk, akkor viszont a zenéből áradó harmónia dominál. Mozart is nyilatkozott a kérdésben egy apjához írt 1781-es keltezésű levélben: " a zene még a leghátborzongatóbb helyzetben sem szabad, hogy a fület sértse..." Ez az emelkedettség, ünnepélyesség és a szépség tiszta érvényesülése egyértelműen igaz volt a Concerto Budapest és a Nemzeti Énekkar hangversenyére. Én a második felét néztem, Beethoven IX. szimfóniáját. (Két helyen egyszerre nem lehettem, Chopin zongoraversenyéről lemaradtam, de az is jól sikerült szem- és fültanúk erről számoltak be.)
Amíg a hétfői Haydn-Évszakok koncert közben problémának éreztem - azt, hogy a művet nem ismertem igazán és ez meggátolt abban, hogy egészen élvezni tudjam -, most nem jelentkezett. Ugyan nem emlékszem arra, hogy éppen a IX. szimfóniát rendszeresen hallgattam volna bármikor is korábban (az ötödiket igen), és a héten is csak jó ha négy-öt alkalommal tettem be háttérzenének, amely egy ilyen hosszúságú műnél nem szokott elég lenni bemelegítésnek, most mégis előjöttek a korábbi élmények. Különösen egy 2012. júliusi Washington DC-ben látott szabadtéri koncert, amelyet több ezren néztünk együtt fűben ülve. Engem a fellépő tenor szülei vittek oda. Később, a MüPá-ban szintén a tenor, Fekete Attila meghívására tekintettük meg lányommal az előadást. A mai napon ez a tradíció megszakadt, három énekes is volt az előadásban, akikre kifejezetten kíváncsi voltam. (Csordás Klárát korábban nem hallottam, de még biztosan fogom.) A IX. szimfónia jellegzetessége, hogy az utolsó negyedórában van csak szükség énekesekre, az első háromnegyed órát a hatalmas kórus és a négy szólista is csak üldögéléssel, meditációval és a zene hallgatásával töltik. Kevés ideig énekelnek, annak nagyobb részében is inkább együtt, mint szólóban, nem ez a mű az, amikor valakinek a kvalitásai első hallásra jól megállapíthatóak. Ráadásul egy jó nagy zenekart és kórust kell alkalmanként áténekelni, azaz a hang ereje is számít, nem csak a szépsége.
Egyértelmű, hogy a basszus szólam énekesének van még a legjobb helyzete, mert valóban jelentőssé válik a pillanat, amikor a hosszú zenehallgatás után hirtelen az első emberi hangot meghalljuk. Cser Krisztiánnak meg van a megfelelően erősen zengő és igazán szép orgánuma ehhez a nem kis feladathoz. Őt hallva megállapítottam (ismét), hogy igen, ez a hang szebb és jelentősebb, mint az a bariton, akinek a felvételével eddig (kissé bizonytalanul, de mégiscsak) készültem a koncertre.
Egy ilyen viszonylag rövid szólista produkciónak éppen ez a hátránya, hogy csak néhány perc áll arra rendelkezésre, hogy a közönséget elvarázsolják a fellépők, a tévesztés súlya pedig hatványozottan nagyobb, mivel annyira közismert darabról van szó. (Ezt a művet még én is énekeltem rövid, de annál dicstelenebb kórista karrierem alkonyán, emlékszem még a fellépésre is - nem annyira szívesen. Talán ez is az oka annak, hogy kellett némi ön-noszogatás a megtekintéshez. Bár a múlt heti operaházi debütálásom óta ezek a régi élmények talán már el fognak halványodni.)
A másik három énekesnek is akadt feladata, én pedig örömmel láttam viszont Megyesi Zoltánt és Rácz Ritát is, akiket már egy egész napja nem hallottam - a csütörtöki Szöktetés óta. A Nemzeti Énekkar ugyancsak kitűnően szólt, de ennek nyilván az is az oka, hogy szólistaként is működő, professzionális énekeseket lehet a soraikban észre venni. (Én hármat láttam - Kálmán László, Blazsó Domokos, Pintér Döme- , nyilván többen is lehetnek közöttük.)
Összességében valóban örömteli este volt, fel lehetett oldódni a zenében, és aztán mennyire jól jött a koncert után, hogy beszélgethettem eggyel a nagyon kevés barátom közül. Már önmagában ez is elég lett volna ahhoz, hogy megérje a kimozdulást otthonról...
