Bejáratódott mostanra az Operakaland program, a tavaly tavaszi foghíjas házak után most mindegyik előadásra nagy volt az érdeklődés és telt házak előtt játszották Mozart Szöktetésének "csontra húzott" változatát. Sikerrel. Remélhetőleg kedvet csinálva azoknak, akik ezen a délutánon találkoztak életükben először az opera műfajával élőben. Ők voltak ugyanis az előadás elsődleges célközönsége.
Tavaly márciusban már láttam ezt a rendezést az Erkelben, így most csak némileg egészítem ki a korábbi bejegyzésemet. (Most egy év után újraolvasva nyugtáztam, hogy szinte minden fontos gondolatot már abba beleírtam, most is érvényesnek tartom azt, amit akkor.) A Kalandra némileg átformálták, mintha megfogadták volna szerény sóhajomat: már magyar nyelven énekeltek - így legalább nem volt zavaró az előadás kétnyelvűsége. A húzások is némileg feszesítettek a cselekményen - ez nem vált kárára az operának. (A Figaro esetén rossz néven vettem volna minden hasonló rövidítésre irányuló szándékot, viszont ez mégsem Mozart legjobb darabja...)
Az őszi Szerelmi bájital esetén nagyon jól bevált Hábetler András közreműködése, aki sokaknak most is a kedvence lett az előadás szereplői közül - annak ellenére, hogy ebben a szereposztásban csak a felvonások előtt beszélt. (Más szereposztásban Szelim basát játszotta.) Most kevesebb energiát szentelt az egyszerű kis történet ismertetésének, helyette az operaéneklésről beszélt - érdekesen, tele energiával, humorosan. Jól vette ki magát most is, amikor a résztvevő iskolai csoportok származási helyének felsorolásával belelkesítette a diákokat, akik nyilvánvaló örömmel tapsolták meg magukat.
Hábetler András előszeretettel hasonlítja az operát versenysporthoz - én is többször idéztem már ezen a blogon ezt a hasonlatát - és képes is arra, hogy a nézőkből, akik esetleg nem mind érkeztek fellelkesülten az előadásra, szurkolókat csináljon. Igen, határozottan meg tudta emelni a kétezer néző hangulatát, ez érezhető volt a nézőtéren. Valószínűleg ezt a szerepet nem is lehetne senki másra rábízni, akire ennyire illene - különösen azért, mert látszik, hogy nem felvett attitűdről van szó, hanem Hábetler Andrásnak VALÓBAN szívügye az új operalátogató közönség megteremtése. Két éve saját Figaro rendezése előtt ugyanígy beszédet mondott a közönségnek, bár az vegyes összetételű volt. Az opera-beavatás voltaképp mindenkire ráférne, az idősebb generációra is. (Ez a bizonyos Figaro-előadás, amelyik sokkal izgalmasabb annál, mint az, amelyik jelenleg fut az Operaházban, jövőre Gördülő operaként el fog jutni több színházzal rendelkező vidéki városba is. Aki teheti, próbáljon meg legalább egyre eljutni!)
A húzások hatására most feszesebb lett a történet, ugyanakkor a darab erőviszonyai változatlanok maradtak. Most is "lenyomta" a basszista Gábor Géza a két tenoristát - "a hőst", Horváth Istvánt és ügyeskedő szolgáját, Megyesi Zoltánt -, nemcsak egyszerre ugráltatta őket, de valóban azok a jelenetek voltak az előadás igazán erős pontjai, amikor színpadon volt Ozmin szerepében. Vígopera ez, tanító célzattal - a közönség pedig jobban szeret nevetni, mint a halált is vállaló szerelmes hősiességét csodálni. Attól tartok, hogy a darab akármilyen rendezése esetén is ugyanez lenne a helyzet, amennyiben Ozmin egy ennyire rátermett énekes lenne, amilyen Gábor Géza. Nagy öröm hallgatni az énekes hangját most is, a mélységeit is és a magasságait is - akkor is, amikor éppen magabiztosan győzi le ellenségeit és akkor is, amikor éppen bosszút esküszik. Gábor Géza sikeresen imitálja a részegséget is a színpadon, ezzel aratva talán a legnagyobb sikerét. Milyen jó is, amikor egy operaénekes szájából a prózai szöveg is hitelesnek hallatszik. (Én ennek ellenére még mindig sajnálom, hogy Mozart nem zenésítette meg az egészet...sokkal jobb, amikor énekelnek.) Persze Gábor Géza orgánuma prózában is gyönyörűséges - bízom benne, hogy hatni fog a tanítványaimra is a közelgő közönségtalálkozón. ("Az lesz a kéjes óra..." - valószínűleg valamilyen tanóra helyett vehetnek rajta a diákok majd részt, akik erre az előadásra viszont szabad idejükből szakítottak időt, iskolai lógás nélkül és önként, mintegy százötvenen.)
Az énekes szerepértelmezése nem változott alapvetően tavaly óta, ugyanígy nagyon vágyott Blonde szeretetére, ahogy most is. Én erősen sajnáltam, hogy Blondeként Rácz Rita nem szánta meg és nem pártolt át hozzá - de mit tehetünk, a történet neki is, ahogy úrnőjének, Konstanzénak (Miklósa Erika) is hűséget írt elő.
A közönség láthat egy tanmesét, amikor ez a két hölgy két éven keresztül kitartóan hű marad eredeti választottjához, sőt mi több Belmonte ugyanennyi időt befektet szerelme felkeresésébe és közben nem tekintget más nők felé. Lehet, hogy a hűség felmutatása rá is fér a diákokra, hiszen azt láthatják a színpadon, hogy ennek a kitartásnak meg is lesz a jutalma és még csak meg sem öleti őket a basa, akinek érdekeit erősen sérti a fiatalok szerelme. "Aki mer az nyer", a jó elnyeri jutalmát - jut el hozzánk a tanulság.
Csak az a bökkenő, hogy nekünk ( nekem biztosan) inkább a szívemhez nőtt ez a csupa szív háremőr és Szelim basa (Rátóti Zoltán) is, azaz mindkettejük hoppon maradása, magányuk feloldhatatlansága jobban megérintett, mint a szerelmesek boldogsága. (A húzások miatt utóbbiakkal egyébként is relatíve kevesebb időt tölthettünk együtt, így kevésbé is kötődtünk hozzájuk.) Ami a darab magasztos erkölcsi tanulsága szempontjából érdekes: a háremőr a csalódásra és a bántásra bosszúvággyal, a basa jósággal reagál és MINDKETTEN, egyformán egyedül maradnak. Szó nincs arról, hogy a nemes lelkű és bölcs úr példátlanul nagyvonalú gesztusa által meg tudta volna szerezni Konstanze szerelmét. Ez persze érthető, hiszen a nő már elkötelezte magát, így a basára már nem juthat figyelme, akár megérdemelné, akár nem. Ennyiben realista a darab szerzője - mindenki csak nem lehet boldog. (Már az is óriási dolog, hogy a szereplők kétharmada az lesz - örüljünk ennek.) Nagyon korszerűen kiemelődik az elengedés-gondolat, "amit jó szóval nem tudsz megszerezni, az sosem lesz a tiéd" - ez az, amit már tavaly is hangsúlyosnak éreztem, de a mai előadásban talán még inkább az volt számomra.
A színpadi szereplők fő sajátossága az, hogy az életük megszűnik a történet lezárulta után, nem sok teteje van továbbgondolni, mi lett velük. Jó esetben nem vesztek össze azonnal már a hajón és nem kívánták vissza a nők a szeráj kényelmét...
Horváth Istvánt láttam tavaly is Belmonte szerepében. Most sokkal jobbnak éreztem, amely azért is lehetett, mert a húzások miatt az előadás is veszített üresjárataiból. Maga a karakter nem lett életszerűbb, most is csodálkozunk a létrás-szöktetős résznél, hogy miért nem sétál ki egyszerűen kedvesével az épületből, de ebből szerencsére most a rendezés is poént csinál, hatásosabb, mint korábban. Valószínűleg ennyi szöveggel komoly akadályba ütközne összetettebb személyiségnek láttatni a hősszerelmest, viszont ahogy énekét hallgatjuk legalább azt elhisszük neki, hogy számára a szerelem mindennél fontosabb és van olyan naiv, hogy mindent fel is áldozna érte. Már ez sem kevés. (Egy lírai tenornál szinte szakmai minimum kellene, hogy legyen ez a kisugárzás. De megnézném Lenszkijnek is végre már Horváth Istvánt, csak vennék már elő a Kovalik-rendezést!)
Megyesi Zoltán alapvető sajátossága, hogy akármilyen színpadi feladatot kap, azt feltétlenül kitölti és saját személyiségével átlelkesíti. Pedrillo életszerűbb, racionálisabb, praktikusan gondolkodik. Ő az, aki megtervezi a szöktetést, ugyan egy szerenádot valami miatt muszáj énekelnie mégis (jeladásként éjszaka) és talán emiatt buknak le éppen. Játékos, humoros, laza, azaz olasz. Sokkal szórakoztatóbb társaság lehet, mint Ozmin, aki rendszerint csak nézi a Blondét és rózsát visz neki. (A fiatalok ebből is tanulhatnak, milyen magatartás jön be a lányoknál. Talán a legfontosabb: időben érkezni, hogy beléjük szeressenek elsőként...)
Rácz Rita Blondeként most is hozza ugyanazt az energikus és életvidám lányt, amelynek egy másik variációjá Susannaként is megmutatott nekünk nem is olyan régen. Képes a figyelmet magára felhívni és a jelenetek humora miatt az előadás legerősebb részei közé tartoznak éppen az ő részei, különösen amikor Gábor Gézával és Megyesi Zoltánnal játszik együtt.
Miklósa Erika lenne a hősnő, akiről a hűséges szerelmén és szépségén kívül más nem derül ki. Sajnos ezen túl sok eljátszani való nem akad, nem tudjuk meg (a szerző a hibás!) miért vonzódik olyan nagyon éppen Belmontéhoz, aki maga sem mer hinni szerelmese kitartó hűségében. Mintha sok húzást is el kellett volna szenvednie, mind prózában, mint énekszámok tekintetében, így kevésbé hathat, mint ahogy tehetné a teljes operában.
Ugyan tavaly is leírtam Rátóti Zoltánról, de a vissza nem lapozók kedvéért most is megerősítem: igen, kellően szeretnivaló basaként. A prózai szöveg mégis az ő szájából hangzik a legjobban, hiszünk neki mi is.
Összességében jó választás volt az operakalandra a Szöktetés, ebben a formájában különösen. Az én lányaimat, akik már láttak ennél jobb rendezéseket is,( és tartósan hiányolják azóta is például a Xerxeszt, hetente emlegetik évek óta) kevésbé hatotta meg, azt hiszem, hogy ők nálam is kevésbé megbocsátóak az operarendezőkkel szemben, viszont a fiamnak, aki technikai okokból került be a nézők közé (nem tudtam kire bízni), kifejezetten nagy élmény volt. Már ő sem egészen kezdő néző, de azért még öreg rókának sem mondható. Még elválik, hogy miként alakul az ő viszonya az opera műfajához. Ez a mai kifejezetten kedvet csinált más előadásokhoz is, így elérte a célját.
(A zenekart ezen délutánon Vashegyi György vezényelte, akit már teljes két napja nem láttam, a hétfői Évszakok után kifejezetten örülni tudtam neki is.)
