Nagy kíváncsisággal vártam, hogy a szövegmódosításairól híres Mohácsi János mit kezd egy újabb kötött anyaggal, egy újabb operával (az Aida után). Az elkészült előadásból az érezhető, hogy Szombathelyen a körülmények alkalmasabbak voltak számára, a saját legjobb színvonalához méltó, a mezei nézőnek kompromisszum-mentesnek tűnő előadás született. (Egyébként nem teljesen a szöveg átalakítása nélkül, de most mégsem ez a tényező dominált.)
Arisztotelész nem hiába írt a ráismerés öröméről. Minél több Parasztoperát nézek, annál jobban hat rám a mű és annál jobban értem azokat a nézőket, akik újra meg újra beülnek Pintér Béla emblematikus előadására is. (Holnap a társulat saját előadása lesz a sorozat keretében, nézhető.)
Ismét prózai színészeket láthattunk ma is. A legtöbbjüknek nem a karakter hiteles ábrázolása, hanem a szólam eléneklése lehetett a komolyabb kihívás - megfeleltek annak is. Külön hozzáadott érték volt, hogy a menyasszony szerepében Sodró Eliza hegedült, Idegenként pedig Szerémi Zoltán bendzsón játszott. Egyedül az utóbbi színész kapcsán gondolkodtam megint el a darab életkori viszonyain. Huszonhárom éves az Idegen, benne van a szövegben. Sem több, sem kevesebb. Csak a visszaemlékezésekben jelenik meg, mégis együtt öregedett a vele valószínűleg egykorú állomásfőnökkel (Mertz Tibor). Ezen a ponton lenne érdekes tudni, hogy a rendezőnek ez kifejezett célja volt-e, az eszményi férfi személyében is még egy öregedő alkoholistát bemutatni. Lehet, hogy a színész ráérése vagy akár a hangszertudása volt a szempont, semmi több. (Jönnek létre szereposztások csak praktikus okokból is, és néha izgalmas elméleteket sikerül hozzá gyártani.)
Ami feltétlenül kiemelendő: a Mohácsi-előadások másik lényeges vonása ezúttal is megjelenik: a zene igényes tolmácsolása. Hat zenész és nyolc kórustag sikeresen megteremti a kellemes hangzó hátteret. A két-három prózai mondat ma is különleges nyomatékot kap, sőt a vőlegény (Matusek Attila) rá is szól apjára (Szabó Tibor): beszélj már normálisan.
Igazán kifejező és praktikus Mohácsi András díszlete is. A tér folyamatosan tágul, a festett színházi függönytől négy lépésben tárul fel a teljes színpadtér. Valódi tárgy alig van elhelyezve, egy dohányzóasztalra van mindössze szükség - a pálinkát és a poharakat mégsem lehet nélkülözni, valamire csak kell tenni. Lényeges, hogy egyetlen szék sincsen, így a szövegből (foglaljanak helyet a vendégek, ahova tetszik) már önmagában is poén lesz. Élhetetlen ez a közeg, hamis a relatív jólét. Szocreál könyvszekrénysort látunk, fekete-fehér tévével, 1981-ben vagyunk. A falusi környezetnek nyoma nincs Remete Kriszta ruháin, mindenki ugyanazokban az üzletekben vásárol, és az ünneplőjét húzta fel. Ezekhez a városi ruhákhoz nem illik sehogy se a néptánc - a népi kultúrának már vége. A visszaemlékezés idejére a festett háttérszoba is átalakul, látjuk, hogy valóban a szegénység csinált a bárányból vaddisznót. Ezt a sort az Operett előadása kapcsán emeltem ki, de a szombathelyiekében ez még indokoltabb lehetne: az apa háromszor is elénekli, igazán nyomatékosan. A gyilkosságért az elviselhetetlen nyomor a felelős.
Legvégül a reális közeg eltűnik, és holdfénnyel megvilágított fákat látunk, marad a tragikus hangulat. A világítás széppé tesz mindent...(a világosító személye rejtve marad most is, pedig jól dolgozott) A házasság nem köttetik meg, de a vérfertőzésből már úton van a gyerek, az igazság kiderülése semmit nem változtathat meg visszamenőleg...
Ebben a rendezésben jobban kiemelődik a vőlegény kettős kötődése. Matusek Attila mintha azt kapta volna feladatul, hogy egyszerre legyen szerelmes mindkét lányba és próbálja mindkettőt maga mellett tartani. A táncokban is ez jelenik meg (Kovács Márton a zenei vezetés mellett a koreográfiát is jegyzi). Ennek a reménytelensége és fájdalma, illetve az éppen hátrányba kerülő lány szenvedése is élesen megjelenik. (A mostohatestvér: Hartai Petra, most is lehet vele rokonszenvezni, jobban, mint a kapkodós-szeleburdi menyasszonnyal.) Szabó Tibor talán a korábbiaknál zárkózottabb és visszafogottabb apa - valószínűleg azért is szófukar, mert igyekszik nem kikotyogni titkát - 25 éve. Kiss Mari nem olyan zsarnoki feleség, amilyen például a miskolci előadásban Györgyi Anna volt - a pálinkát az örömapa elől ezúttal a nászasszonya issza el. Bánfalvi Eszter a szokásosnál is részegebbnek és szétesőbbnek játssza Tündérkét, ugyanakkor most éreztem először, hogy ha pillanatokra is, de megjelennek anyai érzések és valami köze csak van a lányához. Ez az alakítás Mertz Tibor állomásfőnökéhez hasonlóan sziporkázó, erősen magára vonja a nézők figyelmét. Nekem ezúttal mégis Orosz Róbert református lelkész fogott meg a legjobban. A "Nagytiszteletű Úr" - a megszólításával ellentétben - a felesége által lenézett, sokszorosan megalázott. Valami miatt - kisebbrendűségi érzésből? felebaráti szeretetből? - ezt nyugodtan tűri, egészen a végsőkig. Apró gesztusokból kiderül rendíthetetlensége, ragaszkodása. Igazi a rémülete, amikor szembesül azzal, hogy a lánya nem az övé.
Összességében: ritka jó színházi este volt, igazi élmény, minden pillanat ki volt találva, a szereplők minden rezdülése motiválva - semmi nem lógott a levegőben. (Ez az előnye feltétlenül megvan, ha az ember túl sok opera-rendezést néz Pesten, hogy amikor viszont azt tapasztalja, hogy hitelesen eljátsszanak egy előadást, amely még végig is van gondolva - különlegesen boldognak érzi tőle magát.) Az viszont elszomorító, hogy hiába nagyszerű a szombathelyiek előadása minden részletében, mégsem jöhet belőle létre nagy széria - közönség hiányában. (Lehet, hogy mégiscsak szövetkezniük kellene a vidéki színházaknak és utaztatni a produkcióikat, ne legyen ilyen méltatlanul rövid élete még a legjobb előadásoknak is.)
