A második Parasztopera előadás után még az első alkalomnál is lelkesebben tértem haza az Átriumból. Most Pintér Béla darabját elsődlegesen zenei szemszögből láthattuk. Nem mintha az eddig látott két felfogásban különösen zavart volna, hogy a prózai színészek egy részének nincs kifejezetten jó énekhangja, mivel egyébként színészi jelenlétükkel a hiányt kompenzálták, másfelől viszont jól esett a szólamokat úgy hallani, hogy tényleg el voltak énekelve.Ez a sorozat valóban nagyon tanulságos, ilyen közel egymáshoz még klasszikus darabokat is ritkán láthatnánk más-más megközelítésben. Bizonyíték nemcsak Pintér művének életképességére, de arra is, hogy hányféle módon lehet jó előadást csinálni.
Az Operettszínház ezt az előadást Pesti Broadway Stúdiójának vizsgájaként mutatta be, talán három éve. (A szinhaziadattar.hu ezt az előadást nem említi, más hat rendezést csupán, az Operett honlapja sem ír le konkrét adatot.) Olyan jól sikerült a produkció, hogy a Raktárszínházban sorozatosan játszották.
Úgy tűnik eleget, mert a mai alkalomra főként mezei nézők érkeztek, és kevesen a színházi szakmából. (Miskolcra ezek szerint sokaknak nem sikerült leutazni, emiatt is jöhetett jól sokaknak az Átrium kezdeményezése.) A tapsból és az ujjongásból viszont azt szűrtem le, hogy akadhattak nem kevesen, akik az Operett törzsnézőiként zarándokoltak el erre és nekik nem csupa újdonatúj nevet tartalmazott a színlap, ahogy például nekem. (Be kell ismernem, ennyire nem járok az Operettbe, nekem minden név és arc egyformán új volt.)
Milyen volt az előadás?
Meglehetősen szembeszökő különbségeket észlelhettek azok, akik látták a miskolciakét is. Mivel ezt vizsgának szánták és valószínűleg minimális költségvetésből kellett eredetileg létrehozni, fekete háttér előtt játsszák. Van egy nagy asztal, néhány szék, egy kép a falon, fatuskóba vágott fejsze és oldalt néhány lóca, ahol néha civilben figyelik az éppen nem játszók az eseményeket, máskor pedig szerepben hallgatják-nézik az élménybeszámolók megelevenedését. A pálinkás poharak és üvegek persze nem maradhatnak el, de valóban a minimumra redukáltak a kellékek is. Most nem látunk több zenészt, Kovács Adrián zongorán kísér, de játéka így is élmény, hogy nincsenek társai.
A játékidő - a színlapon közölt adattal ellentétben nem hatvan, hanem nyolcvan perc lett. Érzékelhető néhány prózai párbeszéd kihúzása, de a mű ettől még operaibb lett, még tömörebb. És az az egy-két mondat az előadás drámai csúcspontján az apa (Vizi Dávid) szájából így annál hangsúlyosabb lett. (Praktikus ez a megoldás, a legtöbb énekes sokkal kevésbé természetesen beszél.A többiekről ez most nem derülhetett ki, hogy nekik mennyire ment volna a színpadi beszéd.) Az operai forma kiemelésével viszont a hétköznapi szövegek és káromkodások még viccesebbnek tűnnek.
A bevezetésben néhány énekszám koreografált bemutatásával a hangulatot azonnal megragadják és a darab azonnal erős feszültséget keltve indul. A darab központi gondolata a címben részben idézett mondat: "A Szegénység a Bárányból is kihozza a Vaddisznót." Ez a tanulság. A nyomor hatására a jóravaló házaspár nem tud ellenállni a dollárok csábításának és gyilkol. Érezzük, hogy amíg ki nem derül, hogy kit öltek meg, addig sem nyugodtak, 23 éve hordozzák lelkiismeretfurdalásukat. Az előadás végén a szereplők a közönség soraiba szórják a pénzt ("Erre vágytok ti is!" - gondolható hozzá ez a mondat), ezzel is jelezve, hogy a történet a mához és a máról szól.
A stúdiósoknak énekhangjukkal kell pótolniuk egyetlen nagy hiányosságukat, amelyről persze nem tehetnek: mind fiatalok. Persze, ha egy kekeckedő néző elkezdene számolgatni, akkor kijönne, hogy Balogh Roland szülei minimum 66-68 év körüliek (hiszen már volt egy 23 éves fiúk, amikor ezt a most 23 éves fiút várták!) és Pintér Béláék is középkorú házaspárt játszottak.
Ebben a leosztásban természetesen a darab által egyébként sem részletesen kidolgozott anya-lány (Bori Réka-Czigány Judit) kapcsolat még felszínesebbnek tűnik. Erősen valószínűtlen, hogy ennek a két embernek bármi köze is lehet egymáshoz.
A darab jó gyakorlási lehetőség jövendő operett- és musical énekeseknek. Ugyan erősen karikírozva, de itt is megjelenik az a szerelmi eszménykép, amely arról szólna, hogy jön messziről az Igazi férfi (Brasch Bence), aki az első duettben beleszeret a nőbe, elvarázsolja és egymáséi lesznek. Ráadásul Földes Tamás rendezését valaki (?) nagyon szépen világosította, emlékezetes maradt számomra, amikor a háttérben álló cowboy kalapján szóródik a fény, arca árnyékban marad, míg az emlékező szülőkre kék fény vetül.
A további szereplők közül is feltétlenül meg kell említeni Barkóczi Sándor nevét, aki részeg állomásfőnökként a legnagyobb nevetéseket váltotta ki a mai este. Kicsit egy keljfeljancsira emlékeztetett, akit léptem-nyomon ellöktek, de mindig feltápászkodott. Ő az egyetlen, aki nem énekelt tisztán, az egészen ellentétes lett volna a szerep lényegével. Viszont annál karakteresebb színész és a legkönnyebben megjegyezhető, éppen ezért.
Jenes Kitti és Gőbölös Krisztina (Baloghné és mostohalánya) kettőse kifejezetten jó, érezzük, hogy a két nő összetart és együtt utálják a két nő között őrlődő bizonytalan Roland (Kabai Alex) menyasszonyát. Hasonlóan bizonytalan férfi a nagytiszteletű úr is (Zádori Szilárd), az is csoda, hogy felesége eddig nem hagyta nyíltan el.
A ruhák (tervezőt nem emlegetnek a színlapon) ez esetben is kifejezőek, most is furcsa hatást kelt, amikor Tündérke (Czigány Judit) párducmintás miniruhában néptáncol. (Koreográfus: Rogács László) Amíg a menyasszony talpig fehérben készül az esküvőre, a mostohatestvér talpig feketében.
Összességében jól jött ez a megmutatkozási lehetőség a szereplőknek is, láthatjuk, hogy a szakadék mégsem akkora a zenés és a prózai társulatok között. (Azért megnézném a Parasztoperát igazi operaénekesekkel is, mire jutnának ők a darabbal...)
Szombaton pedig a szombathelyiek előadása nézhető, Mohácsi János rendezésében. Gyertek!
