Nem biztos, hogy életem legracionálisabb döntése volt mindössze 24 órára egyedül Kijevbe utazni - ráadásul a decemberi zimankóban -, de jó, hogy így történt.
A Bartók Emlékházban szeptemberben már hallhattam Cser Krisztiánt egy rövid Kékszakállú-részletet énekelni, amely hosszas darabelemzésre késztetett. Ugyanitt Földes Imre négy részes Kékszakállú-sorozata az utóbbi heteim kulcseseményévé vált. Sőt, nemrég a műről Kovalik Balázs is különösen inspiráló előadást tartott, amikor a Moholy- Nagy Díjat átvette. Ezek a tényezők mind az utazás mellett szóltak, mivel Pesten tudtommal nem lesz Kékszakállú műsoron az évadban.
A kijevi ősbemutató létrejöttét az Ukrán Nemzeti Szimfonikus Zenekar kezdeményezte és a magyar nagykövetség támogatta. Szólistának Cser Krisztiánt és Szántó Andreát kérték fel, akik már sokszor kinyitották a hét ajtót, bár együtt még nem léptek fel.
A Filharmónia nemrég felújított gyönyörű épülete (képek) egészen megtelt, bár Kijevben bő a színházi választék: aznap este az Anyegin is alternatíva lehetett volna.
Először Haydn Üstdob - Szimfóniája hangzott el, Kirill Karabits vezényelt. Ezt követte a szünet után a Kékszakállú. A zenekar néha túl hangos volt és a női szereplőt elnyomta, de ezt leszámítva jól ment az előadás. Miután mindenkinek egészen új volt a darab, sőt a szöveget úgysem érthették, ennek jóval kisebb jelentősége volt, mint lett volna itthon. A közönséget szemmel láthatóan így is lenyűgözte az előadók játéka, feszülten figyeltek rájuk, annál is inkább, mert feliratot nem kaptak. (Magyarországi előadás esetén kifogásoltam volna, hogy a prológot a Kékszakállúval mondatják.)
Ugyan koncertszerű volt az előadás, de ennek ellenére markánsan kirajzolódó Juditot és Kékszakállút kaptunk. Sőt: végig érezhető volt kettejük folyton változó kapcsolata is. Dráma volt ez valóban, bár az énekesek néhány mozdulatra és egymásra nézésre voltak korlátozva. Így viszont minden rezdülésüknek súlya lett.
Szántó Andrea Juditja a mű elején végletekig elszánt, lelkes, optimista. Nincsenek kétségei. Beleszeretett a titokzatos férfiba. A megismerési folyamatban látja a boldogság kulcsát. Nem számol azzal, hogy ez a Kékszakállú több is és kevesebb is lesz, mint amilyennek ő elképzelte. Már a negyedik ajtónál (a hosszú zenekari betét alatt) érzékelhető az elbizonytalanodása, ahol a virágok kapcsán más nők jelenlétét érzi. Az ötödik ajtó egészen lebénítja: ennyire nagyformátumú egyéniségre nem számított. Ezek után ugyan továbbmegy a program szerint, de ő is tudja, hogy már minden odaveszett. Túl gyorsan, erőltetetten ment mindez végbe. Szántó Andrea a szereplő minden reakcióját finoman érzékeltette, és azon vettem magam észre, hogy még soha ilyen nagymértékben nem néztem az előadást Judit oldaláról, mint ezen az estén.
Bartók (és Balázs) Béla beállításának köszönhetően a közönség nagy része persze a basszistával szokott rendszerint „együtt menni”. Cser Krisztián Kékszakállúja megadja azt az illúziót, mintha „az igazi herceget” látnánk. Ez a Kékszakállú szintén energikus és nagyon biztos a dolgában, már az elején, „a most csukódjon be az ajtó” sornál is az. Tudja, hogy most jól választott és nem fog csalódni. Nem tiltakozik igazán az első ajtók kinyitása ellen, sőt a kincsesház, a virágoskert és a birodalom megmutatásakor igazán sugárzik, jogos büszkeség tölti el. Megmutatkozik teljes szépségében és hat ránk az a boldogság, amivel az összes értékét önzetlenül és fenntartás nélkül Juditnak szánja. Róla van szó, érzi, hogy Judit rá kíváncsi. Megmutatja magát, de közben kevés jelentőséget tulajdonít annak, hogy Judit „lemaradt”, nem tud a várakozásainak megfelelően vele örülni. Judit közben a többi nő jeleit kutatja (vért lát mindenütt) és emiatt a három középső ajtó megmutatása nem válthatja be Kékszakállú reményeit. Nem jöhet létre az egymásra találás, amire a Herceg régen vár. A „szép és nagy a te országod” mondattal Judit ugyan elismeri Kékszakállú nagyságát, de lelkesedni mégsem tud. Ezek után a maradék két ajtó kinyitása a herceg részéről is rezignáltan történik…
A bartóki zene a szereplők „sorskönyve”, az értelmezési lehetőségeket lehatárolja. Látjuk a két szólam közötti távolságot, az első pillanattól világos számunkra, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, két össze nem illő ember próbál a szemünk láttára utat találni egymás felé.
Mivel a mű vége a zene által lezáratlanságra utal, még reménykedhetünk hazafelé menet, hogy mindkét szereplőnk megemészti a történteket, a benne élő ideálképet kicseréli arra az emberére, akit megismert és azzal megpróbál egy valódi kapcsolatot kezdeni. Egy reményünk lehet erre: „és mindig is éjjel lesz már”. Kékszakállú pedig éjjeleit Juditnak ígérte…
