Vajda operájában, a Leonce és Lénában hangzik el a címben idézett szöveg: "nem lehet szeretni". Amint ezt meghallottam, azonnal tudtam, hogy ez a gondolat az, amelyik (többek között) összefogja azt a három kortárs magyar operát, amelyeket rövidített változatban vasárnap este a MüPá-ban hallottunk.
Kár, hogy túl kevesen érdeklődnek a kortárs zene iránt, hiába szerveznek őszi fesztivált ennek népszerűsítésére. Pedig jó este volt a kolozsvári operaház előadása. Selmeczi György vezényelt, aki a második opera szerzője is, sőt a harmadikban szöveges szerepet is vállalt.
Az operák erősen rövidített változatban kerültek színre, mindegyiknek csak a legizgalmasabbnak ítélt részeit hallhattuk. Az átkötésről gondoskodtak egy mesélő beiktatásával. Semmiféle meglepetést nem jelentett, hogy Molnár Piroska a tőle megszokott maximális koncentrációval és alázattal működött most is közre. A előadás elején kitaláltak neki egy kis játékot. Késésben lévő operalátogatóként csevegett egy hostess-lánnyal, de pár perc múlva hirtelen váltással már narrátorrá vált és a későbbiekben a felvett és kissé erőltetett szerepet levetette. Bemondta minden rész után a szereplők neveit is. Ha ezt a kis játékot annyira nem is találtam szerencsésnek, most is megállapítottam, hogy jó nézni és hallgatni a művésznőt. Ami miatt a legnagyobb szerencse, hogy őt választották: mindhárom opera alatt látnivalóan érdeklődéssel figyelte a játszókat, Laczkó Vass Róbertet pedig különös elismeréssel, sőt: igazi szeretetet véltem felfedezni a tekintetében. Ez a nézés már nem szerepből jött, hanem az idősebb elismert pályatárs nézi a fiatalt így, akin érzi a sugárzó tehetséget és rátermettséget.
Miért emelem ki éppen Laczkó Vass Róbertet? A kolozsvári operaház énekesét a főpróbán baleset érte, mint kiderült. A lábára került rögzítés erősen bokaficamra utal. Hogy mi következett ebből? Mindhárom részben sok mozgásos jelenete volt, újra kellett gondolni az egészet. A félig-szcenírozott előadásokat nem szokták agyon próbálni, sőt néha a néző kifejezetten azt sejti, hogy ahogy a kétszáz évvel korábbi magyar színjátszás idején is, most is széles teret adnak az improvizációnak. A baleset miatt hirtelen kellett új megoldást bevetni. Akármint is van, mindhárom operában más módon és mindháromszor érvényesen tudták ezt a nehézséget áthidalni. Ha valamiért, ezért piros pont jár a rendezőnek és a művésznek meg különösen.
Az előadást látva, nincsenek kétségeim, hogy baleset nélkül is megjegyeztem volna a számomra korábban ismeretlen énekest . De így ez már nem is kérdéses. Orbán György Pikko herczegében Sibukot, a tanácsadót játszotta Laczkó Vass Róbert. Mankójára támaszkodva, helyenként billegve, még kidolgozottabbnak tűnt a karakter. Ha nem mondják be a baleset tényét, akkor elfogadhattuk volna játéknak is, annyira illett a tanácsok sutaságához a figura csetlésbotlása.Minden mozdulatán látszott az aktív segíteni akarás, amely eleve kudarcra van ítélve. Mit várhatnánk egy olyan tanácsadótól, aki még menni sem tud támasz nélkül? - Ezt a többletjelentést vette fel a privát mankó. Nem éreztem a félig-szcenírozottság hátrányát, SZÍNHÁZ volt ez csupa nagy betűvel, amit a művész létrehozott. A második részben (Selmeczi György: Szirén) nagy nehézségek árán bejött a szélre, minden segítség nélkül. Ebből is látszott, hogy valaki a háttérben nagyon gondolkodott: nem akarták visszamenőleg súlytalanítani az alakítást a mankók ismételt használatával. Az igazi bravúr csak aztán következett, a harmadik részben. Vajda János Leonce és Lénájában volt Valérió, a herceg szolgája. Utóbbi darab miatt mentem a MüPá-ba, láttam belőle sok évvel ezelőtt teljes előadást (1999-ben az Operaházban Fekete Attila és Kertesi Ingrid főszereplésével), illetőleg ennél kicsit korábban iskolai színjátszó csoportommal az eredeti művet elő is adtuk. Emiatt ehhez az egy darabhoz volt némi előismeretem és így különösen értékeltem Laczkó Vass Róbert Valérióját.Mintaszerű, olyan, amilyennek lennie kell. Ideális. Néhány jelenetbe is bele tudta sűríteni a szereplő életfilozófiáját, a semmittevést, amely életcéllá változik. Ehhez az alakításhoz kifejezetten passzolt a tolókocsi. Azt sugallta, hogy még a járás is felesleges erőfeszítés lenne. Ugyan kifejezetten tunya karaktert jelenített meg, mégis virtuóz módon cikázott a színpadon le s föl. A végén persze elmaradt a lépcsőzés, de sebaj. Ez a rendkívüli esemény még inkább központi szereplőt csinált az énekesből, méltót arra, hogy nevét bevéssük.
Miután méltó módon megemlékeztünk erről a bravúros helyzetmegoldásról, térjünk vissza a jelenetekre.
Orbán György a legelső magyar opera szövegkönyvét dolgozta át és írt belőle új művet. Az 1793-ban bemutatott opera zenéje elveszett (Chudy József szerzeménye volt, állítólag magyaros-verbunkos jellegű zenével), lett helyette másik. Nekem a wikipédiából derült ki, hogy ez az opera voltaképp paródiának készült, a látott jelenetek alapján nekem úgy tűnt, hogy a rendező komolyan vette. Nem tér el sokban Pikkó herceg és Jutka Perzsi története a szokásos operameséktől. Az, hogy a házasság az apa hiúsága miatt nem jöhet létre, nem olyan rendkívül szokatlan. A két szerelmes nem lehet egymásé, hiába a herceg minden igyekezete és agresszivitása. Horváth István magabiztos énekesként is, Pikkóként is, mintha el sem tudná képzelni a kudarcot, azt, hogy a kitűzött célt, a lány (Székely Zsejke) kezét ne érje el. A kán (Sándor Árpád) pedig a saját életét sem sajnálja, a kimondott szavát nem másítja meg. Egészen mellékes kérdés, hogy Perzsi mit szeretne. A mai viszonyok között talán egészen lehetetlen lenne egy ilyen engedelmes lányt találni, aki apjáért halna (akiről a végére még az is kiderül, hogy csak mostoha). Nem túl életszerű a karakter, de nem is nevetséges, nekem legalábbis nem jutott eszembe, hogy a cselekmény bármely fordulata igazán komikus lenne. (Leszámítva a már említett tanácsadó ügyködését.) A szerelmi kettősök szívhez szólóak, bár új zenénél kevéssé ítélhető meg mezei nézőnek, hogy mennyire hűek a kottához. Nekem az a benyomásom, hogy jól szóltak az énekesek. Egyedül Sándor Árpád basszusát éreztem kissé rekedtesnek, viszont ez a hangszín illett a szerephez. Mindhárom részben helytállt ő is, és színészi kvalitásaival kárpótolt azért a kis hiányérzetért, amelyet kétségtelenül éreztem őt hallgatva. Lehet, hogy más ezzel másként volt, én történetesen elég sok basszus áriát hallgattam és hallgatok mostanában, és ezeknek a hangoknak a minőségéhez viszonyítva keveseltem kissé Sándor Árpád énekesi teljesítményét. Mivel szerencsére ő is színészként létezik, és képes élettel megtölteni alakjait, összességében már élvezetesnek találtam az összképet, amelyet mutatott. Mi azért Horváth Istvánnak drukkolunk mégis, hogy szerezze meg ezt az érzékeny és széplelkű lányt.
A második opera, a Szirén különösen érdekes történet.(Szőcs Géza novellájából készült.) Egy karmester vesz egy halásztól egy szirént (!). Magával viszi tengeri luxusútjára. A kabinban rejtegeti, eteti, gondozza és várja, hogy énekeljen. Amikor a szirén megszólal, következhetne a happy end, de mégsem. A művész rabjává válik az éneknek, a hajó utasai viszont ugyanezt fülrepesztő ricsajként érzékelik és követelik, váljon meg tőle. Ebben a történetben sem jöhet létre hosszú távon szeretetkapcsolat a főszereplők között, és itt nem a család, hanem a társadalmi környezet az, amelyik mindent lehetetlenné tesz. Szinte most volt, amikor egy gyerekeknek szóló operabeavatóban láttam Csereklyei Andreát és ezek után örültem az újabb találkozásnak. Szirénje szép és finom, ugyanakkor néma jelenléte is kifejezi megszenvedettségét. Mi mindenről tudna beszélni, ha tehetné? Beszámolhatna a mindenféle férfiak ostomáról, akik rajonganak érte, követelik az énekét, amelyet megkapva sorsszerűen belepusztulnak. Ő ellenáll egy ideig, aztán már nem, pedig tudja végig, hogy a megszeretett férfi érdekében jobb lenne, ha végig kitarthatna. Így is, hogy töredékben láthattuk csak a darabot, átélhetővé vált a történet rendkívüli feszültsége. Kíváncsivá tettek a játszók, hogy milyen lehet egyben az egész. (Valószínűleg ennek a vágynak a felébresztése lehetett a célja az előadásnak, illetve felhívta ez a három opera az összes többi létező kortárs magyar operára a figyelmet, amelyekről szinte semmit sem tud az átlagos néző.) Szilágyi János karmestere és Sándor Árpád halászként ÉS kapitányként is illúziótkeltő, annak dacára, hogy egy nagy ládán kívül más kelléket nem használnak. A "nem lehet szeretni" fájdalmát átérezzük most is, így megyünk ki szünetre.
Vajda János operájához is sikerült öt megfelelő énekest találni. Díszlet persze most sincs, nyilván praktikus okokból került így a zenekar a színpadra, legalább kevesebb hely be- és kitöltésével kell foglalkozni. Ebben a részben Sándor Árpáddal Péter királyként találkozunk, aki legszívesebben azonnal megszabadulna az uralkodás terheitől, ha tehetné. Az énekes most megmutathat valamit komikus-vénájából is. Molnár Mária nevelőnőként Valérió párja lesz átmenetileg. A kvartett alatt, amikor egyszerre énekelnek ők és a szerelmessé vált Leonce (Pataki Adorján) és Léna (Kolonits Klára), akkor köszönhetően a tolókocsinak és Laczkó Vass Róbert izgágaságának, kénytelenek vagyunk utóbbiakat figyelni. Nem pusztán azért, mert a komikus szerepkör hálásabb, de azért is, mert a szerelmeseknek semmit nem talált ki a rendezés.Támogatás és ötletek nélkül nem egyszerű két unatkozó, helyenként a választás lehetetlensége miatt szenvedő embert megjeleníteni, ráadásul anélkül, hogy módjuk lenne a karaktert részleteiben is megmutatni. Kevés, amit látunk ebből a műből. A cselekmény fontos elemei kimaradnak, és most érzékenyen érint a hiány, mert ez esetben nem vagyok egészen tudatlan. Hangi kvalitásaik jogán bizony Leoncenak és Lénának kellene szükségszerűen a középpontban lenni, meg azért is, mert amúgy ők lennének a címszereplők. Hiába jók, a színház kegyetlen. Mégis Valérió dominál, aki maga is mondja: " a fontos én vagyok". Mit tehetünk, megadjuk magunkat. És az előadás végére megjegyezzük Laczkó Vass Róbert nevét, hiszen övé volt az este, mi tagadás.
