Az eddigi színházi tapasztalataim alapján, amikor egy híres szerző ritkán játszott régi darabjával találkozom sejtem, hogy ez nem véletlen. Ez az este is a papírformát igazolta.
Az Armel Operafesztivál leginkább a kortárs szerzők felfedezéséről szól. Amennyiben mégis régi művet vesznek elő, feltételezzük, hogy a megvalósítása lesz modern. Jelen esetben a grúz állami opera előadása - David Sakvarelidze rendezése - egyáltalán semmit nem tett hozzá a műhöz. Sőt az a benyomásom, hogy sem a szereplőknek, sem egyetlen alkotó-közreműködőnek nem jutott semmi az eszébe. Adott egy bonyolult és viszonylag ostoba történet az apáról, aki mindkét fiára féltékeny, szó van a kötelesség és a szerelem harcáról, vívódásról, választási helyzetekről. Nem kizárt, hogy létezik olyan rendező, aki ezek kapcsán tudna valamit mondani a nézőknek. Jelen esetben csak azt tudom dokumentálni, hogy nem történt az ég világon semmi bennem. Relaxáltam, hallgattam Mozart szép és számomra ismeretlen zenéjét. Nem mentem haza a szünetben. Egyetlen kérdés maradt bennem: az új-mexikói indiánok vályogházait idéző díszletnek mi köze van Mozarthoz...A fesztivál több díját elnyerő opera (Birtswistle: Punch és Judy) volt az egyetlen, amelyiket kihagytam...Számos ismerősöm azt a legnézhetetlenebbnek ítélte mind közül. Most már sose fogom megtudni, hogy mi az igazság. Az én személyes mérlegem: a Paródia volt a legjobb és a Márai-opera is kellemes perceket szerzett. Várom a jövő évi folytatást.
