Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A mai volt a több mint két hete folyó Strauss-fesztivál utolsó estéje. Egy Strauss-szobor leleplezése előzte meg az épület jobb oldalán. Miután elfeledkeztem erről, szürreális hatást keltett, amikor az Opera felé közelítve egyszer csak az Olasz énekes áriáját (A rózsalovagból) hallottam mind erősebben. Először azt hittem, pusztán képzelődöm és már megártott ilyen dózisban Strauss. (7 előadást néztem végül.) De nem. Az áriát az a Horváth István énekelte kiválóan, aki a hatféle Strauss-előadásból négyben is szerepelt. Erősen úgy néz ki, hogy ő a Ház egyik új jolly-jokere.

Az Elektra még az Operaház Kovalik Balázs nevéhez kötődő időszakának elején készült, 2007 novemberében.

Megnézve az eredeti kettős szereposztást, megállapíthatjuk, hogy mindössze négy énekes maradt a helyén. (Rálik Szilvia, Gulyás Dénes, Megyesi Zoltán, Fodor Beatrix) Nehéz elképzelni, hogy Rálik Szilviának az új bemutató (Az árnyék nélküli asszony) mellett, hogyan (főleg mikor?) sikerülhetett erre a főszerepre is ilyen magas szinten felkészülnie. Ha visszatekintek, annak az előadásnak is ő volt a legjobbja (Komlósi Ildikóval együtt), ez a darab pedig kifejezetten rá épül, a teljes két óra alatt nemcsak jelen van, de az a benyomásunk, hogy szinte folyamatosan ő énekel. Egészen neki való a feladat, és emiatt nem is meglepő, hogy ennyire nagy átéléssel valósítja meg.

A másik óriási szerencse, hogy nem fejeződik be ott a történet, hogy a konzekvensen végiggondolt rendezői koncepcióhoz (mert most ez is van!) adott egy nagyszerű főszereplő. Az Operaház legjobb énekesei lépnek fel az apróbb szerepekben is. Strauss a szokásos módon a néhány mondatot éneklőknek is jól megnehezíti a dolgát, még laikus számára is érezhető, hogy ezekhez a megszólalásokhoz is jelentős szólistákra van szükség. Ezek a kis szerepek is alkalmasak azért, hogy felvillantsák az énekesek képességeiket, bár nyilván hálátlanabb feladat a „statisztálás”, mint ugyanezzel a felkészültséggel egy látványos szerep éneklése. Alázatot követel az énekesektől. Az a szerencse, hogy szinte mindenki elmondhatja, hogy az évad folyamán kapott olyan szerepet is, amikor viszont a közönség figyelme nagyobb mértékben irányulhatott rá. Női darab ez is, az énekesnők vannak túlsúlyban a színpadon, bár a jelmeztervező annyira nem kedvez nekik (Benedek Mari), a koncepciót viszont szolgálja. Fürdőben játszódik a történet, mindenki fürdőlepedőbe vagy törülközőbe csavarva énekel. (Ez a viselet nagyjából Zavaros Eszternek áll jól a szólisták közül, senki másnak nem.) A bemutató időszaka óta nem láttam az előadást, ennek ellenére rengeteg apró részlete is belém ivódott. Most jobban élveztem, elsőre nem tudtam könnyen elfogadni a koncepciót. Az az ellenérzésem azért most is megmaradt, hogy miért nem bírt az Operaház egy-egy fürdőköpenyt beszerezni legalább a tapsrendre…Nem jó, ha az embernek civil gondolatai támadnak előadás közben, nekem az jutott eszembe, hogy milyen érzés lehet egy lepedőbe csavarva énekelni. (Elképzelhetőnek tartom, hogy a zuhanyzó nőket látva volt olyan férfi néző, akinek más irányba terelődtek el a gondolatai a bosszú kérdéséről.)

Valóban jók a kis szerepeket éneklők is. Megyesi Zoltán, Haja Zsolt, Farkasréti Mária, Bakos Kornélia, Simon Krisztina,Vörös Szilvia,Fodor Beatrix, Gulyás Dénes és a már említett Zavaros Eszter mind kap néhány mondatnyi csillogást.

A főszereplőhöz képest alárendelt szerepben van ugyan további három szereplő, de ezek az alakítások annyira fontosak, hogy helyenként azt éreztem, hogy Rálik Szilvia is azért tud ennyire ragyogni, mert ez a három énekes, akik legfontosabb partnerei, annyira megvilágítják. Mert nagyon számít, hogy mindhárman emberi sorsot mutatnak és nagyon élnek a színpadon.

Balatoni Évát idén már többször emlegettem (Mefistofele, Jenufa pl.), aki most a korábbiaknál ugyan nem sokkal hosszabb, de nagyon fontos lehetőséget kapott Elektra anyjaként. Érezzük az ő sorsának tragikumát, kiszolgáltatottságát is. Közös jelenetük megrázó, Elektra felemelt baltáját látva a néző óhatatlanul is őt kezdi sajnálni. (Szinte érthetetlen volt számomra tegnap, hogy miért nem hajtotta végre Elektra maga a bosszút, ha ennyire elszánt – a jelenet felépítését nézve ez szinte meglepetést is okozott.)

Bretz Gábor Oresztészként az előadás félidejében jelenik meg, amikor már egy órán keresztül szinte kizárólag nőket hallgattunk. Ahogy Elektra számára megkönnyebbülés a bosszúálló testvér megérkezése, nekünk is jól esik végre egy férfi hang, amely ráadásul elég mély is. Ha ránézünk, a látvány annyira mégsem megnyugtató: áll egy mozdulatlan férfi, jó öltönyben, napszemüvegben, komoran, kiismerhetetlenül. Félni lehet tőle, semmiféle érzelem nem látszik rajta. Látni valóan nyomasztja a bosszúállás kényszere, ahogy egy görög hőshöz illene is. Apját megölték, neki kell ezt megtorolni, vita nincs. Erősen úgy tűnik, hogy ő maga sem analizálja a helyzetet, benne nem dúlnak hasonló szenvedélyek, mint Elektrában, tudomásul veszi. A gyilkosságokat végrehajtja.

A befejezést viszont meglehetősen átformálja Kovalik és ez éppen Oresztész alakjához kötődik: végez az őt támogató két lánytestvérével is. A vég pillanatában persze az is felmerül bennünk, hogy ez a géppisztolyos terrorista mégsem lehet Oresztész. A fürdőlepedők korát felváltják majd az öltönyök és az elegancia, de erősen azt hisszük, hogy ezek után sem fordul majd jobbra az élet a palotában. Bretz Gábor most is kellő súlyt ad a figurának, jelenléte kellően nyomasztó. (Ennél csak az a gondolat nyomasztóbb, hogy idén ez volt az utolsó fellépése az Operában, és jövő áprilisban lesz nézhető legközelebb a Jenufában.)

Végül essen szó Miksch Adriennről (Chrysothemis), akit ugyan már tavaly is láttam énekelni (a Don Giovanniban), mégis az idei évadom egyik nagy „felfedezettje”. Nemcsak a Figaró első szereposztását emelte meg Grófnéként, esélyt adva, hogy valóban elképzelhessünk egy ideig-órákig tartó boldog véget, de később egy más karakterű szerepben (Ruszalka – Idegen hercegnő) is bizonyított. Az Elektrában, a főszereplő húgaként neki van a legfontosabb feladata, ő lenne az, aki a „normális” életre való törekvésével a legalkalmasabb arra, hogy a nézők szimpátiáját kiváltsa, akivel azonosulni lehet, akinek drukkolni lehet. Ő az egyetlen szerethető személyisége az előadásnak. Félénk és bizonytalan, igyekszik igazodni anyja elvárásaihoz, de Elektrának is meg akarna felelni. Szép a mozdulat, amikor testvére vállára hajtaná a fejét, emlékezetes, amikor a fal mellett óvakodva jön be. Sok hasonló gesztusból építi a szerepet. Rálik Szilvia nagyszabású alakítást nyújt, és mellette ott áll ez az éppolyan jó énekesnő, aki a nagy sorsra született testvér mellett az esendő embert láttatja, aki egyszerűen csak élni szeretne, a nagypolitikától függetlenül. Elektra halála éppen ezért kevésbé ráz meg, mint testvéréé, aki most percekig mintha boldog lett volna. A vágya viszont teljesült, hiszen ő mondta még a bosszú előtt: „Inkább a halál, mint élni és mégsem élni.”

Egy nagyon emlékezetes, jó előadás után mentünk haza az Operából, de az évad még nem ért véget. Jön egy Alföldi-bemutató (Iphigeneia Tauriszban) és persze a Hunyadi-sorozat, megkezdődnek a Wagner-napok is a MüPá-ban.

Címkék: Opera Elektra Bretz Gábor Fodor Beatrix Rálik Szilvia Farkasréti Mária Megyesi Zoltán Gulyás Dénes Miksch Adrienn Zavaros Eszter Balatoni Éva

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr556296759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.