Az Operaház már a Kovalik-Fischer érában erőteljesen szorgalmazta a Strauss-repertoár kiépítését. Ezt a törekvést megőrizték, sőt az idei évadban egy egész fesztivált szerveztek Richárd Strauss életművének hat fontos darabja köré, amelyet egy filharmóniai koncert (június 9-én) is kiegészít majd. A hat operából legtöbbször a magyarországi ősbemutatóként előadott Árnyék nélküli asszony látható (öt alkalommal), de a többi előadásból is lesz kettő-kettő. Ez lényegében azt jelenti, hogy három hétig alig van más választása annak, aki operát nézne.
Én hajlamos vagyok arra, hogy az Opera által felkínált programhoz igazodjak, és mivel "a szomszéd várnak", a MüPá-nak is voltak a közelmúltban hasonló törekvései (lsd. Capriccio, A hallgatag asszony), mostanára egészen megszerettem Richard Strauss műveit, ha nem is mindet egyformán.
A felkínált előadások között van olyan, amelyik igazán gyenge rendezés, illetve olyan is, amelyik tisztes munka, viszont ha a zenei megvalósítást nézzük és az énekesek teljesítményét, akkor jóval magasabbra tudjuk ezeket az előadásokat értékelni. Pontosabban: elsősorban nem az jut az eszünkbe, hogy értékelgessük, hanem élvezni lehet azt, amit hallunk.
Most még sok előadás van hátra, egyedül az Arabellák fogytak el, a többi öt még nézhető, emiatt írom ezt az ajánlót-beszámolót (és nem kritikát), hogy akiben némi nyitottság van, még idejében magához térjen és bevállaljon valamit.
I. Az árnyék nélküli asszony
Strauss esetén, ahogy Wagner operáinál is sokat használ, ha valaki nem először hallja a művet. Emiatt éreztem, hogy hibát követtem el, amikor Az árnyék nélküli asszony előadására „csak úgy”, előzetes zenehallgatás nélkül beültem. Nem könnyű és nem rövid, a történet szövevényes, sőt alkalmas arra is, hogy operába nem beszokott egyedeket elriasszon végleg. Nem egészen véletlen, hogy nem került sor eddig magyarországi bemutatóra.
Szikora János rendezte, aki egyébként a régóta műsoron lévő Salomét is. A Salome esetén nem merül fel a nézőben, hogy miért nem modernizálta a rendező a bibliai történetet és miért nem tett többet annál, hogy a cselekményt korrekt módon lebonyolítja, úgy, hogy ne akadályozza az énekeseket a szerepformálásban. A Mario-sorozat után lényegében ennek a Salome-rendezésnek kifejezetten lehetett örülni, minden énekes kapott némi teret, megfelelő kereteket arra, hogy megnyilatkozhasson, kevésbé érződött a szokásos akadályfutásnak az előadás.
Az árnyék nélküli asszony esetén hiányérzet van végig a nézőben, mert a rendezőtől vártuk volna, hogy a jelképes és igen összetett történetet értelmezze, az énekeseknek feladatot adjon, és ne pusztán azt érzékeljük, hogy egy üres térben minden szereplő a saját habitusának megfelelően igyekszik kizárólag az éneklésen keresztül megnyilvánulni.
Horesnyi Balázs díszlete a produkció meghatározó eleme, nekem személy szerint kifejezetten tetszett – sokkal többet is ki lehetett volna ennek kapcsán hozni az előadásból. A négyes metró egyik állomására emlékeztet. Ugyan csak a harmadik felvonás játszódna a föld alatt, jelképesen is működik ez a tér, sugallja a bezártságot, érezzük, hogy ez egy olyan hely, ahonnan ki kell törni, el kell jönni. Kifejezetten jó, hogy alig vannak kellékek, nincs teleszórva sok kacattal a színpad. Pedig valakinek eszébe juthatott volna, hogy realista módon közelítsen és láttasson egy pompázatos császári palotát, illetőleg egy kelmefestő műhelyt is. Minthogy két házaspár életéről hallunk,és mind a császári pár (a felszínen bemutatva) és a kelmefestő és feleségének kapcsolata (némileg jobban részletezve) hasonló válsághelyzetben van, sokkal célszerűbb színváltozás nélkül közelíteni a problémához.
Zoób Kati jelmezei viszont eklektikusak és öncélúak, egyik másik jó kényelmetlen is lehet, nem mindenkinek állnak jól. Három jelentékeny énekesnőt is sikerül előnytelen színben mutatni, bár Rálik Szilvia alakja annyira jó, hogy lényegében ez a kísérlet az ő esetében kudarcba fullad. Komlósi Ildikóra egy fekete paplant rácsavarni szintén nem jó ötlet, a ruha leginkább arra emlékeztet. Sümegi Esztert pedig szintén csak sajnálni lehet, mintha háremhölgy lenne császárné helyett, úgy tűnik a jelmeze alapján. Nekem korábbi előadásélményem nem kötődik a darabhoz, nem úgy mint egy szintén mezei néző ismerősömnek, aki öt másik rendezéshez tudott viszonyítani, amelyet Európa különböző pontjain látott és azokhoz képest is kiemelkedően jónak értékelte ezt az előadást. Én úgy vélem, hogy a három említett kulcsszereplő igazán jó formában énekelt, bár a rájuk bízott szerephez nagyon eltérő mértékben tudtak kapcsolódni.
Sümegi Eszter esetén azt állapítottam meg, hogy a rendező neki nem talált ki semmit, jellemzően leállítja a díszlet egyik vagy másik pontjára, ahol várja, amíg sorra nem kerül. Valószínűleg ő maga sem tud mit kezdeni a mondvacsináltnak tűnő problémával. (Látjuk, az apa kínozza a lányát, hogy megtudja, az valóban ragaszkodik-e egy év után is a férjéhez...No comment. Ha még a férj tenné, de nem.) A néző (szerintem) nem tud ráhangolódni a problémára, amely a darab alapkérdése: még három nap van arra, hogy a császárné hasonuljon a földi asszonyokhoz és árnyékot szerezzen be magának. Ez azért is alakul így, mert roppant szerencsétlenül van megvilágítva az előadás. Nem egy esetben, amikor éppen erről van szó, hogy a császárné teste átengedi a fényt, fejgép irányul Sümegi Eszterre és rendkívül látványos árnyékot vet. Nem biztos, hogy ez elkerülhetetlen lenne. Ebben a kontextusban kifejezetten zavaró az árnyék, más előadásban semmi jelentősége nem lenne.
Komlósi Ildikó más házakban is énekelte a szerepet, ha jól tudom, még a MET-ben is volt dajka. Rajta látszik az, hogy gondol valamit a szerepről, és próbálkozik így is különösebb támpont és fogódzó nélkül érvényre jutni. Amíg Sümegi Eszternek nem lehet nem elismerni a hangját, amely valóban esztétikai élvezetet nyújt, addig Komlósi Ildikónál hozzájön ez a többlet, amely által mintha egy lépéssel közelebb jutnánk a műhöz is.
Rálik Szilvia esetén éreztem azt, hogy nem csak kísérletről, próbálkozásról van szó. Nekem ő partnerével, Heiko Trinsingerrel együtt láttatták a családi drámát, átélhettük az asszony tragédiáját, aki csak akkor látja meg társában a férfit, hogy az féltékeny legyen rá és megverje. Mivel az előadás jelentős részében színen vannak, ez a cselekményszál tart minket a felszínen. Ezt a kettőst el lehet képzelni valódi házaspárnak, mindennapi problémákkal.
Strauss elég nagyigényű volt, Wagnerhez hasonlóan rengeteg apró szerepet ír operáiba, amelyek ugyan rövidek, de nehezek, illetőleg nem lehet a két mondatokhoz sem kórustagokat igénybe venni, hanem olyanokra van szükség, akik más előadásokban címszerepet is képesek énekelni. Nyilván egyéntől függ, hogy ki hogyan tűri ezeket a kis feladatokat és a velük együtt járó sok várakozást, én mindenesetre örömmel néztem azt, ahogy például a Geiger Lajos-Cserhalmi Ferenc-Horváth István hármas (a kelmefestő fivérei) néhány percre felélénkítik az előadást. A „statiszták” között ott van Kertesi Ingrid, Keszei Bori, Markovics Erika, Balga Gabriella és Schöck Atala is, akik mind nagy szerepeket is elhordoznak könnyedén. Balczó Péternek is néhány villanás adatik, de emlékezetes, amint egy kukát áthúz a színpadon. Haja Zsolt jobban járna, bár talán neki az egyik legrosszabb jelmez jutott, amelyről nehéz elképzelni, hogy ne zavarná – az arca egy részét is takarja. Kovácsházi István császárként elvileg többet tehetne, de az ő jelenetei sincsenek igazán kitalálva.
Egy színházi ismerősöm, aki mostanáig jóval több mint 300 előadást nézett az évad folyamán és ezen a szerdán immár negyedszer szembesült a rendezéssel, különösen értetlenül fogadta azt, hogy az előadásban egy traktorgumi kitüntetett szerepet kap. Miután erre előre külön felhívta a figyelmem, igyekeztem erre a kérdésre fokozottan koncentrálni. Nekem ez a megoldás éppen tetszett. Barak, a kelmefestő keményen dolgozik. Ezt naturalista módszerekkel is láttathatta volna a rendező, de nem, ehelyett a szereplő (illetve alkalmanként fivérei is) egy óriási gumikereket hajt maga előtt. Érezzük, hogy ez nem egyszerű, fáradtságos feladat, és akár asszociálhatunk a mókuskerékre is, amelyből nem tud kikapaszkodni. Csak a munkájára figyel, nem törődik különösebben a feleségével, elhanyagolja, az asszony pedig boldogtalan.
Egy nézés egyértelműen kevés az Árnyék nélkülire, és jövőre, ha megint műsoron lesz, igyekszem majd előkészítés után akár több alkalommal is megnézni. Aki Strauss zenéjét kicsit is szereti, hibát követ el, ha kihagyja. Hazamenni pedig nagy tévedés a két szünet valamelyikében, mert az utolsó felvonás happy endet hoz és szinte katarzist is. Azzal a gondolattal megyünk haza, hogy kis odafigyeléssel még az egészen elveszett párkapcsolatok is rendezhetőek és ez önmagában is megéri.
II. Salome
A Salome az egyik kedvenc Strauss operám, amelyet az 1989-es bemutató idején is és azóta is számtalanszor láttam, nagyjából minden sorozatából egyszer. Most lesz az első alkalom, amikor egy héten belül kétszer szembesülök majd a művel. Legutóbb decemberben találkoztunk, de akkor jelentősen más volt a szereposztás. Nem szoktak érdektelenné válni a Salome előadások még akkor sem, ha mint már említettem, nem modern és nem formabontó egyetlen elemük sem. Mindig hatnak.
Ebben az előadásban láthattam a produkcióba már korábban beszokott szereplőkön kívül új beállókat is. Nagyon szeretem most is Nyári Zoltán alakítását a fiatal szíriai kapitány szerepében, Balga Gabriellát apródként, akikre a decemberi előadásból is emlékeztem. Kálmándi Mihályon kívül más Keresztelő Szent Jánost nem is tudok elképzelni, valahogy nem is kérdéses, hogy ezt neki kell énekelnie. Mindig elképedek, hogy megy az idő, eltelik huszonöt év, ő viszont nem öregszik. Ő volt a próféta a bemutatón és most is. Én ilyen profi módon nem tudtam magam konzerválni, ez jut mindig eszembe, ha Kálmándit nézem. És még néhány évtizeden át így lesz ez, azt gondolom.
Most is szükség van nagy szólistákra pár perc erejéig. Strauss ír egy jelenetet öt férfi énekesre. Az öt zsidó: Horváth István, Kiss Péter, Megyesi Zoltán, Boncsér Gergely, Bakonyi Marcell. Közülük az első négyet már számtalan előadásban néztem, jól működnek együtt. Kár, hogy ennyire tömör ez az opera és nincs rájuk csak kétszer szükség. Valamivel hálásabb a helyzete Cser Krisztiánnak, aki első nazarénusként kap egy igazi nagy szólót, amely betölti az Operaház egész terét. Ha nem tudná az ember, hogy csak egy jelenet jut neki, akkor várná vissza.A próféta figuráján kívül ő az, aki a tiszta eszmét képviseli, amely ellentétben áll a Salome alakjához fűződő fülledt erotikával. Miután ennek a két szereplőnek kevés a színpadi ideje, emiatt is fontos, hogy mindkettő hatásosan szóljon. Cser Krisztián ezúttal is beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Működik Jürgen Sacher és Ulbrich Andrea párosa, mint Heródes és Heródiás, kellően karikaturisztikusak is, ahogy azt a szerep korábbi alakítóitól is megszokhattuk. A király először intenzíven vágyakozik, majd annál is intenzívebben iszonyodik mostohalányától.
Salome Manuela Uhl. Akármint is van, mégiscsak a címszereplőn múlik az előadás sikere. Énekelni is kell, színészi alakítást muszáj nyújtani, hitelesen kell eljátszania sokak vágyának tárgyát és a próféta testéért erőteljesen sóvárgó, ámde még ártatlan fiatal lányt egyszerre. Ugyan nehezen indult az előadás, nekem és a háttérzajból ítélve a közönség egy részének is nagyon kellett vagy negyedóra a ráhangolódásra, de aztán látnivalóan bemelegedett a főszereplő és játéka a végkifejletre már egészen magával ragadó volt ezen a csütörtöki estén. Ma este újranézem, és minthogy ez már a második előadás lesz, nem lepődnék meg, ha még további minőségi fejlődést tapasztalhatnánk.
A tomboló és megzabolázhatatlan vágy uralta a színt az előadás két órájának nagyobb részében, amely minden érintettet pusztulásba sodort. Ez ebben a rendezői olvasatban, a közreműködő énekesek által teljességgel érvényre jutott.
III. Arabella
Az Arabella az egyik olyan opera, amellyel kizárólag azért ismerkedhettünk össze, mert az Operaházban két éve bemutatták, korábban nem volt hozzá szerencsém. A sors fintora folytán Perencz Béla, akinek eredetileg a férfi főszerepet szánták, csak most énekelhette el, összesen két alkalommal. A bemutatóra vendéget hívtak helyette a dán Frank Morten Larsen személyében, aki szabályosan elvarázsolt színészi játékával. Olyannyira, hogy azt a sokat emlegetett észrevételt, hogy a Metropolitant is megjárt énekesnek "nincs is hangja" teljesen figyelmen kívül hagytam, még az újranézéskor sem tűnt fel akármilyen hiányossága, hiszen minden mozdulata hiteles volt, összhangban a darab szellemével. Ezt a Mandryka- értelmezést a zürichi előadásából hozta magával, ahogy ezt egy korábbi (Renée Fleminggel készült) felvételét nézve megállapíthattam. Azóta is reméltem, hogy visszahívják ismét, most is éreztem a hiányát. Egy rendkívüli emberről szólna a darab, akit elég messziről meglátni és a főszereplő azonnal beleszeret, aki nagyon nem hasonló a többiekhez. "Vidéki bunkó" ugyan, de őszinte és tiszta. Féltékeny, könnyen sebezhető, de van személyes varázsa. Ezt mind képes volt besűríteni alakításába Larsen, ráadásul úgy, hogy a neki jutó Arabella annak idején kevéssé játszotta el a kissé különc, szerelemittas leányzót, aki az „igazit” várva folyamatosan flörtöl. Jelenleg Perencz Béla korrekt módon eljátssza a szlavóniai birtokost, de mégsem érezzük, hogy ne tartozna éppúgy Bécs előkelő rétegéhez, mint a lány, nem bárdolatlan, nem érezzük, hogy tetteit hirtelen indulatok fűtenék, nem elég szenvedélyes.
Voltak az említett „dán királyfin” kívül persze mások is, akik nagyszerűek voltak a korábbi Arabellákban és most nem szerepeltek. Gondolok elsősorban Váradi Zitára (Zdenka ) és Gábor Gézára (apa), Pataki Potyók Dánielre (Matteo), akikre a lányommal leginkább kíváncsiak lettünk volna most is.Azt kell megállapítanom, hogy helyettük viszont teljes értékű pótlást kaptunk.
Keszei Bori osztályon felüli Zdenka. Korábban nagyszerű Susanna volt, most annál is jobb ebben a szerepben, pedig csak beugrásként kapta meg. Egy igazán jó Zdenka miatt is érdemes ezt a darabot megnézni, ezzel a fiatal lánnyal, aki nővére miatt kényszerül férfi ruhába és titokban vágyódik annak elutasított udvarlója iránt, könnyen lehet azonosulni. Szeretetre méltó. (Mi a jegyet kifejezetten Váradi Zitára vettük és tudtuk, hogy nem fogunk csalódni, még akkor sem, ha az új, számunkra még ismeretlen Arabella netán nem lenne túl erős. Így sem csalódtunk, Keszei Bori is tökéletes.)
Szvétek László a szerep komikus oldalát élvezi és számunkra is élvezetessé teszi, látjuk, hogy számára a lányok sorsa egészen mellékes kérdés, az egész előadás alatt azt várja, hogy mikor tud már visszatérni a kártyaasztalhoz. Vele kapcsolatban volt egy kis bűntudatom is. El kell ismerni, hogy remek a szerepben, mi pedig Vilmával mégis Gábor Gézára gondoltunk, ahogy korábban a Pomádéban Cser Krisztiánra. Mit tehet az ember, ha egyszer az előző élmények erősebbek. Emiatt muszáj határozottan leszögezni, hogy aki nem látta mással a szerepet, azoknak nem jutna eszébe, hogy ezt másként is el lehet játszani, mert minden pillanatát átéli az énekes.
Matteo szerepében Horváth István látható. Erősen úgy néz ki, hogy jelenleg Horváth István a fiatal tenorok közül a legfoglalkoztatottabb, négy előadásban énekel a hat Strauss közül, kisebb-nagyobb feladatokban, de folyamatosan jelen van. Az előző két este is láttam. Mind közül ez a legnagyobb feladata és gyönyörűen megoldja. A végső jelenetben, amikor ráébred, hogy nem azzal a lánnyal randevúzott, akinek hónapok óta udvarolt, hanem a fiú ruhába öltözött húgával, igazán gyorsan átkapcsol és jó képet vág az átveréséhez. Persze, ha valaki Keszei Borira ránéz, akkor ez azonnal érthetővé válik.
Szerencsére nem mindenkit cseréltek le, vannak olyanok is, akik korábban is, most is szerepelnek. Ilyen Wiedemann Bernadett, aki jól passzol Szvétek László játékához, elhisszük, hogy régi összeszokott párt alkotnak. A férfi kártyázik, a nő pedig lánya egyik kikosarazott kérőjével flörtölget. Hozzájuk képest tűnik csak igazán szokatlannak Arabella idealizmusa.
A kártyavetőnő Fülöp Zsuzsanna, Fiakermilli Miklósa Erika és a három gróf (Wendler Attila, Káldi Kiss András és Egri Sándor) is megmaradtak, stabil hátteret nyújtanak Bereményi Géza nem túl ötletes, inkább csak a cselekmény lebonyolítását célul kitűző rendezésében.
Csikós Attila bálterem díszlete most is nyílt színi tapsot kap, ahogy a korábbi években is. Velich Rita jelmezei sem változtak, kivéve egyet, Arabella második ruháját – és ennek csak örülhetünk, mert a piros-fehér ruha nem állt jól a szerep korábbi gazdájának Sümegi Eszternek. Most Ildikó Raimondi Arabella, kap egy ízléses fehér ruhát a második két felvonásra és ez igazán illik a szerepbeli Arabella leglényegéhez.
Amennyivel kevesebb volt a férfi főszereplő annál, akihez hozzászoktam és vártam, Ildikó Raimondi éppen annyival, vagy talán még többel is túlteljesítette az elvárásaimat. A szünetben láttam néhány hölgyet, akik „Ildikó Raimondi Club” feliratú kitűzővel mászkáltak, vélhetően mindenhová követik a művészt és rajongásukat ilyen külsődleges eszközökkel is ki akarják fejezni. Az alakítást látva egészen indokolt ez a lelkesülés, mert az énekesnő valóban hitelesen eljátssza ezt az összetett és vonzó fiatal lányt, annak ellenére, hogy a szerep koránál legalább 25 évvel idősebb. Sőt neki kell velünk még azt is elhitetni, hogy választottja, Mandryka tényleg nem olyan mint a többi, hanem különleges. Mi pedig hajlunk rá, hogy az ő szemüvegén keresztül nézzünk a választott férfira. (Nem ritka az ilyen mutatvány, Létay Kiss Gabriellától láttam ugyanezt A trubadúrban, ő egy egész szerelmi háromszöget hitelesített egymaga.)
Csak az előadás után gondolunk arra, hogy józan ésszel átgondolva egészen esélytelen ez a frigy, de amíg nézzük a történet bonyolódását, benne a domináns főszereplő nővel, hiszünk a mesében, hiszünk abban, hogy egy pillanat elég ahhoz, hogy beleszeressen valaki egy másik emberbe és ebből valami tartós kapcsolat is kialakulhat. Örülünk a happy endnek, hajlamosak vagyunk elsiklani a rendezés ötlettelen megoldásai felett, nem elemzünk, hanem átéljük a végső nagy katarzist. És sajnálkozunk, hogy a keddi előadást kihagytuk, mert igazán szívesen dupláztunk volna ebből is. Hátha lesz még alkalom, addig pedig várjuk a következő Strauss előadásokat, a második Salomét és az Ariadné Naxosban-t.
