Miért mentem el Szinetár Miklós rendezését megnézni az Erkelbe? (Április 10-én, a főpróbán voltam, hogy világos legyen, miről is lesz szó.) Sok ember esetén a döntés oka a darab maga. (Idén már elégszer leírtam róla, hogy sose fogott meg. Pontosabban addig nem, amíg Almási-Tóth András decemberi előadásaira be nem ültem, aki a műhöz új koncepciót talált ki. Más mezei nézők egészen biztos, hogy a nagyon erős szereposztás egy vagy több tagját sorolnák erre fel. (Ez a két ok lehet, ami miatt a premier előtt már tizenhatezer jegyet eladtak az előadásra. Kötve hiszem, hogy a rendező személye lett volna a mézesmadzag. Ha tetszik, ha nem, a legtöbb operalátogató az énekesek miatt megy.)
Ez az ok az én esetemben nem más, mint Bretz Gábor, de jól esett, hogy Szappanos Tibor – aki megbetegedett mire a Szöktetésben néztem volna és Megyesi Zoltán, Balga Gabi, Bátori Éva is a szereplők között volt, hogy a szubjektív blogomban a saját preferenciáimat gyorsan megnevezzem. Aki persze „törzsolvasó”, az látva a most már 28 Bretz Gábor bejegyzést, emlékezhet a négy Kékszakállúra és a Mefistofelékre, ezt már tudhatja. Valaki közbevetheti itt, hogy na de az Öreg pap nem főszereplő, kevesen mennek épp egy ilyen apró szerep miatt egy három óránál hosszabb előadást megnézni. Ez igaz, viszont engem már a Salomében is lenyűgözött az az énekesi magatartás, ahogy valaki, aki jellemzően cím- és főszerepeket énekel, ráadásul a világ számos pontján is, nem hárít, hanem alázatosan és kiváló minőségben teljesít. Odateszi magát egészen az alatt a pár perc alatt és azonnal megnövekszik ettől a szerep fontossága. Számomra egyértelmű volt, hogyha a legkisebb szerepet is méltónak tartja arra, hogy énekelje, akkor muszáj megnézni. És az a nagyszerű, hogy benne nem is csalódtam. Sőt, ő azon kevesek közé tartozik, aki az operaénekesekre jellemző hangsúlyok nélkül, hitelesen el tud mondani prózai mondatokat. Ez több más jó énekes számára is hatalmas csapda, pillanatok alatt a többség azt a hitelességét is elvesztette, amelyet a nem túl invenciózus rendezés ellenére, a saját művészi kvalitásai által létre tudott hozni. Sokszor átkoztam Mozartot, hogy nem volt képes recitativókat írni, igazán beáldozhatott volna rá még egy kis időt, ehelyett évszázadokig fognak kiváló énekesek kínlódni a prózával.
Almási-Tóth András azért is dicsérhető a koncepcióján túl (utalva még mindig a zeneakadémiás produkcióra), mert ezeket a prózarészeket jobban meghúzta, másfelől Varró Danival egy igazán szellemes szöveget fordíttatott. Az után ez a hagyományos szöveg túl lapos. Hiába, ha van jobb, annak kellene érvényesülnie. Szinetár Miklós is látta azt a rendezést, nyilván arra utalva nyilatkozta egy operabarát klubdélutánon, hogy most jön majd több kísérlet után a mű szelleméhez igazán hű rendezés. Ez volt a másik okom, kíváncsi voltam, hogy ez után a magabiztos állítás után mi következhet.
Összességében egy hagyományos és nem túl ötletes, sablonos rendezésben kellett az énekeseknek részt vennie. Nem tűnt úgy, hogy igazán kapcsolni tudta volna Szinetár az előadást a mű elején kivetített képsorokhoz, amelyek a mű eleji szörnyet a világ számos részén tomboló terrorral és háborúkkal azonosították. A kezdő képek alapján egy aktualizáltabb verzióra számítottam, de aztán (ahogy volt ez a tavalyi Hunyadi László rendezésben is) minden visszatért a szokásos kerékvágásba. Aki szereti ezt az operát, az nyilvánvalóan élvezhette minden különösebb mondanivaló nélkül is a három hölgy (Bátori Éva, Balga Gabi, Gál Erika) énekét rögtön az elején, az ő esetükben csak az volt a homályos pont, hogy minek kellett még három náluk sokkal fiatalabb nőt is behozni a színre. Azért, hogy néhány kelléket megmozdítsanak? Nem volt ez katasztrofális megoldás, inkább csak feleslegesnek mondanám. Klein Ottokár és Rost Andrea szintén jól énekelték el Taminót és Paminát, csak nemigen sikerült a hamvas ártatlanságot is hozzátenni. Kicsit sem hisszük el, hogy mindketten az életük elején botladoznak és reménykednek, akármennyire is alkalmas a hangjuk a szerepre. Hajnóczy Júlia Paminája után nehéz Rost Andreával elképzelni a szerepet. (Koncertszerű előadásban valószínűleg működne.) Ahogy a zeneakadémiai verzióban Gaál Csaba, a Parázsfuvolácskában Gradsach Zoltán, úgy ebben a rendezésben Haja Zsolt az, aki Papagénóként az előadás legfőbb hajtóereje. Akárki akármit csinál, a nézők rokonszenve az övé, ha szerethető Papageno van, akkor félig nyert ügye van a rendezőnek. Nekem ez a Papagénó kevésbé tetszett, mint a másik kettő, akiket említettem. Igazából túlságosan is „előírásszerű” madarász volt, nem éreztem egy olyan karaktervonást sem, amely kicsit egyénítette volna. Az erő, a dinamizmus viszont sugárzott róla, bár a prózai részek neki sem állnak jól. Sajnos nem. Megyesi Zoltán Monostatosként idén nekem a negyedik, aki ezt a szerepet megformálja, és őt sokkal jobbnak éreztem az elődeinél. Ugyan a Mozart korára utaló jelmezével kevéssé összeegyeztethető, hogy a beosztottjai viszont kommandósok, de ez egy dolog. Mire színre lépett, voltaképp feladtam már lelkiekben az előadást, rám nem hat a rendezés, nyugtáztam. Maradt az énekesi teljesítmények értékelése…
Nagyon szerettem viszont Szappanos Tibor és Cserhalmi Ferenc kettősét, akik nem csak azért hagytak maradandó benyomást, mert lángoló sisakban kellett énekelniük (és közben arra gondoltam, nehogy bajuk essen – ami némileg ki is zökkentett az előadásból, erősen civil gondolat volt ez). Gyönyörű ez a kettős, és Bretz első felvonásbeli szólójához hasonlóan ezeket a perceket éreztem a legerősebbeknek.
Hátra maradt még az Éj királynője, Miklósa Erika, illetőleg Fried Péter Sarastrója. Mintha Miklósa Erika nem lett volna ezen a csütörtökön a legislegjobb formájában, mert ahogy hallgattam, és mivel messze ültem (és sehol nem volt szereposztás elérhető az Erkelben!) nem ismertem fel. Arra gondoltam, hogy nem rossz, nem rossz, de azért ezt Miklósa Erika jobban szokta énekelni…Erről ennyit. Neki se talált ki semmi izgalmasat a rendezés.
Fried Péter Sarastrója ezúttal a hagyományok szerinti bölcs öreg pap és egyben király és katona is (minek a lányrablás??), nem életkori válságban szenvedő politikus, vagy cirkuszigazgató, ahogy ez megjelenik az idei másik két Fuvola-verzióban, mindkét esetben Cser Krisztián által. Ha igazán belegondolok, egyik Sarastro-értelmezés sem teszi a karaktert különösebben szimpatikussá, bár Almási-Tóth esetében ez a Sarastro legalább nagyon emberi, vívódó személyiség, és így nem kétdimenziós. Fried Péter sajnos kénytelen volt a megszokott sablont játszani, és nem sok esélye volt neki sem, mint annyi más elődjének, hogy élettel töltse meg. Ráadásul ezen a főpróbán olyan különösen jól sem szólt a hangja, bár ez esetben azt is megengedem, hogy én vagyok túl szubjektív és mivel ezeket az áriákat már hat esetben hallottam Cser Krisztiántól az utóbbi hónapokban, ugyanazt az árnyalatot kérném és várnám a szerepben.
A rendezés a szabadkőműves szertartást és a próbatételeket megpróbálta megvalósítani, kivetítéseket is használva. Egy esetben a karmester, Kovács János fel is szólt a hangosítóknak, hogy vegyék le a tűz hangját, mert „nagyszerű fuvolaművésznő” játszik éppen. Remélhetőleg hasonló gikszerek a ma esti premieren már nem történtek és legalább nem akadályozta néhány külsődleges ötlet, hogy az énekesek érvényesülhessenek.
Zárszóként annyit: valami egészen elkápráztató az a falikárpit, amelyet leeresztenek háttérképnek a Sarastro várában zajló jelenetekhez. Nagy bűn lenne, ha ezt a későbbiekben, ha netán a rendezést lecserélnék, nem hasznosítanák. Horgas Péter van díszlettervezőként megjelölve. Amennyiben ez az ő terve, minden dicséretet megérdemel.
