Ma a lehető legkevésbé voltam akármilyen színházra ráhangolódva, tekintve, hogy a holnapi nap eseményei foglalkoztattak, illetve a fő dilema: ha egyszer odaszerveztem százötven embert az idei utolsó (!) Mefistofelére is, mennyire fair megoldás ehelyett egy Mozart-koncertet választani? (Sőt egy miskolci Sirályon is gondolkodtam, de az időhiány miatt kiesett. Dolgozatokat is kell javítani valamikor.) Ez itt részben a reklám helye, a blogot AJÁNLÁS céllal írom, aki még frissen olvassa, az febr.23-án mehet, ha ügyes akár az Óbudai Danubia Zenekar és Cser Krisztián hangversenyére, akár az Operába Mefistofelére. Mindkettő el van nagyjából adva, de a helyszínen azért érdemes küzdeni.)
Ma a Magyar Színházba azért mentem el, mert a dec. 21-én megtartott bemutató óta már így is sok idő eltelt, mindössze 2 este játsszák havonta és nem akartam halogatni. A darab is érdekelt, illetve a Magyar Színház új színházi nevelési programja miatt érdekes lehet diákoknak épp ez a produkció. (25 fő felett 1500 Ft, pedagógusoknak ingyenes!) Az előadás száz perce végig lekötött. Katartikus élmény volt Kohlhaas Mihály tragédiáját ma is újra átélni. Hiába olvastam a művet, a történet számos feldolgozását, mégis ütött. Emlékeztetőül: Kleist írta az eredeti novellát, később Sütő András (Egy lócsiszár virágvasárnapja) és Doctorow (Ragtime) is felhasználja a történetet. Ráadásul mindig örülök, ha egy korábban észre nem vett varázslatos fiatal tehetséget látok. (Ezen a héten már volt egy miskolci vendégjáték, benne Lovas Rozival, aki szintén játszani fog a Magyar Színházban nemsokára (Rómeó és Júlia). Ez most egy jó hét, meg kellett állapítanom, és még nem ért véget... Ma felfedeztem magamnak Losonczi Katát. Voltak más jó alakítások is, érezhetően jól együtt van a társulat, erős mezőnyben emelkedett ki Losonczi Kata és mivel a többség nem lapoz tovább, igyekszem még időben kiemelni...Losonczi Kata! És most jön a részletezés, ha valakit érdekel még néhány benyomás Vidovszky György rendezése kapcsán.
Az előadás nézőtere most is a színpadra kerül, a Magyar Színházban szinte megszokottan. Körbeülik a nézők minden oldalról a dobogót, amely vasrácsokkal van részben (vagy egészben? - nem láttam jól) lefedve. ( Pintér Réka munkája a díszlet.) Felvezet két rámpa, van két fém-bordásfalra hasonlító térelem két elkülönített szegletben. A többi díszletelem felülről ereszkedik le. Mivel annyira kevés a kellék és a díszlet, az a néhány dolog, ami viszont van, meghatározó szerepet kap. A főszereplő házát egy átjárható üvegkalitka jelzi, amelynek az eltűnése jelképesen is utal arra, hogy Kohlhaas Mihály döntése által hogyan válik védtelenné. Ennél is hatásosabb eszköz az előadás vége felé a teljes nézőtér felett megjelenő húskampók sora, amelyek ugyan stilizáltak (gondolom én, aki sosem jártam vágóhídon, és ezt nem is tervezem), de elég fenyegetőek így is. Minthogy a főszereplő akasztása is egy hasonló fémrúdra történik, még inkább közösséget érzünk vele. Kohlhaas Mihály szerepére optimális választás Horváth Lajos Ottó, aki az alakítás minden részletében hiteles. Elhisszük neki a naiv és törvénytisztelő állampolgárt, a gyengéden szerető férjet (jó partnere hozzá Holecskó Orsolya) és végül a lázadót is. Díszlet nélkül a szereplők egyrészének "korhű"-jellegű ruhái (Cselényi Nóra a jelmeztervező) segítenek a hangulat megteremtésében. Kohlhaas perében azok, akik döntenek (a fejedelem, ügyvéd, kancellár és más tisztviselők) nem véletlenül vannak viszont öltönyben. Egészen nyilvánvaló, hogy nekünk és rólunk szól a történet. Érdemes-e a megcsúfolt igazság nevében szót emelni és nagyobb kárt is elszenvedni? Kohlhaas a lovak elkobzása miatt elveszíti családját, birtokát, vagyonát és végül az életét. Mások halálát is okozza az elvekhez való ragaszkodása által. Nem lett volna helyesebb a veszteségbe beletörődni? Igen? Nem?
A történetet Kohlhaas lepusztult lovai mesélik el, akikhez az egész konfliktus kialakulása kapcsolódik. Személyes tragédiájukat éljük meg, sokkal több közünk lesz hozzájuk, mint a főszereplőhöz. A "ló-központú" megközelítés az, amely a drámának nagy erőssége, és így talán hatásosabb, mint pl. Sütő műve. "Zenés uszítás" az alcím, részben a zenei betétekre, részben a mondanivalóra utalva. Ugyan a kanca (Losonczi Kata) alkalmanként hibáztatja a gazdát a meghozott rossz döntésért, másfelől mi akkor is tudjuk, hogy a tragédia igazi felelősei éppen azok, akik ítélkeznek. Ha ugyanis egy államban a békés polgár biztosítottnak érezheti a jogait, az nem fog fegyveres felkelést szítani... A negatív szerepekben kellően tudjuk utálni Fillár Istvánt és Horváth Illést (másokat is, de talán őket a leginkább). Figyelemre méltó, hogy a színház igazgatója Őze Áron két nem túl látványos szerepben lép fel (ügyvédként és kancellárként), mindkettőnek súlyt ad. (Az igazi nagy feladatokat itt nem osztja magára. Vendégként viszont annál jobban tündököl a Rózsavölgyiben, a Belvárosiban és az Aranytízben is.)
Emlékezetes előadás lesz ez, hasonlóan az 1999-ben bemutatott ősbemutatóhoz, amely a Kamrában volt. Abból az előadásból is a lovak (Szirtes Ági, Fekete Ernő) és Kocsis Gergely az, aki leginkább megmaradt nekem. Aki azt sem látta, és fogalma sincs, hogy ki is az a Kohlhaas, miről is van itt szó, miféle lovakról, az még inkább jól jár, ha megmarad ebben a boldog tudatlanságban és elmegy a Magyar Színházba (márc.7, 26 vagy ápr.2) és ott szembesül a történettel.
