Nem rossz estéje volt ma (dec.13-án, ráadásul pénteken) a Budapesti Operettszínház társulatának: egy svájci (Szépség és Szörnyeteg), egy izraeli (Csárdáskirálynő) előadás mellett egy egészen új musical bemutatóját játszották a Nagymező utcában. A produkciót percekig állva ünnepelte a közönség, nem udvariasságból. Született egy olyan produkció, amelyik beváltja a nézői elvárásokat és éppen azt adja, amit ígér: egy szórakoztató, kellemes estét.
Az elmúlt évadokban sok szó esett arról, hogy mire is vágynak a nézők. Feltehetően sokan vannak, akik elsősorban azt szeretnék, hogy egy jó sodrású történet kikapcsolja őket a hétköznapjaikból, és nem bánnák, ha ehhez szép díszlet, jelmez, jól koreografált táncbetétek, énekelni és táncolni is tudó színészek hihető játéka kapcsolódik. A musical műfaja, alkalmas arra, hogy ezeket az igényeket mind kielégítse, ugyanakkor a léc nagyon magasan van, mert pillanatok alatt kiderül, ha az alkotók nincsenek a helyzet magaslatán. Lehetséges, hogy egy amatőr rendező három színésszel le tud negyven embert kötni másfél óráig egy stúdióban még akkor is, ha ezek a színészek történetesen nem vagy nemigen tudnak énekelni, de egy nagy nézőtéret estéről estére megtölteni csak igazán professzionalista szinten létrehozott (leginkább zenés) előadásokkal lehet. Én történetesen egyáltalán nem vagyok musical-hívő, idő hiányában is nehezen jutok el egy-egy ilyen előadásra. Ennek ellenére értékelni tudtam ezt a ma esti teljesítményt, és az előadást nézve néhány alkalommal azért eszembe jutott, hogy ez a színház nem adható oda akárkinek, ezen a színvonalon, üzletileg is sikeresen nem akárki tudná így működtetni. És milyen kár lenne, ha ez, ami jelenleg sínen van, esetleg szintén a nulláról kellene, hogy felépítse a repertoárját, társulatát...Nem menne könnyen.
A továbbiakban az előadásról:
Az "Elfújta a szél" Margaret Michell azonos című híres bestsellerének 2003-as musical-változata, a szegedi szabadtérin már bemutatták a nyáron (eredeti zene és szöveg: Gerard Presgurvic, magyar változat: Kerényi Miklós Gábor és a rendező, Somogyi Szilárd munkája).
Elég reménytelen vállalkozásnak tűnik egy ilyen hosszúságú regény színpadi feldolgozása, teljes egészében nem is sikerülhet, de a mű atmoszférájának, főbb gondolatainak visszaadására azért van esély. Romantikus szerelmi történet, beleágyazva az amerikai polgárháború korszakába. Ha a szép kiállítást, a minőségi zenés-táncos betéteket alapnak vesszük, eleve feltételezzük az Operettszínházról, akkor is van két tényező, amin akár zátonyra is futhat a vállalkozás. Az egyik maga a mű dramaturgiai felépítése. Kérdéses, hogy mennyire sikerül eltalálni a magánélettel illetőleg a közélettel foglalkozó jelenetek arányát. Miután én ugyan értékelem, ha szépen komponálják meg a színpadi látványt, vagy egy táncbetétet, de nem ez az, ami igazán megfog a színházban. Az emberi kapcsolatok megmutatása érdekel, a magam részéről még több prózai (vagy akár zenés) jelenetnek örültem volna, amely a két főszereplő Szabó P. Szilveszter és Gubik Petra között bonyolódik. Megnézve az angol wikipédián a musical történetét (itt), úgy tűnik, hogy jó néhány mozzanat kimaradt a magyar változatból, különösen olyan jelenetek, amelyek a házasság idejét érintették. Követjük a pár viszonyait egészen addig, amíg meg nem házasodnak, de utána villámgyorsan és látszólag alig motiválva jutnak el a szakításig. Ez az előadás közben is eszembe jutott, de most már látom, hogy valószínűleg az alkotók úgy látták, hogy ez az a fél óra az, ahol meg tudnak takarítani. (Az eredeti mű 3,5 óra volt, már Londonban belátták, hogy az túl hosszú. A magyar előadás éppen 3 óra, a tízperces taps nélkül. De egyszer sem néztem az órámra, feltehetőleg nyugodtan elültem volna még egy felet is.) Erős ez a két főszereplő, de még Szabó P. Szilveszternek sem hihettük el igazán a szakítást, de erről nem ő tehet, hanem éppen a kihagyott jelenetek ütnek vissza. Gubik Petra számomra egészen ismeretlen volt (sajnos mivel nem járok az Operettbe, a szereposztás döntő többségével így vagyok, ezt be kell ismernem), valószínűleg friss felfedezett, mert még kép sincs róla a színlapon, nem tagja a színháznak.(Békéscsabai és kisvárdai előadásokban játszott az elmúlt években, ez az, ami biztos.)
Én Szabó P. Szilveszter miatt akartam az előadást megnézni, annyira tetszett a Karinthy Színházban nyújtott alakítása, Az ördög. Szabó P. az Operettben lett sztár, egészen különleges színpadi jelenléte van, akárhány ember van a színpadon, lehetetlen nem őt figyelni. A két egészen más igényeket támasztó előadás után csak azt mondhatom, hogy mindkettőben nagyon jól helytállt, de sokkal árnyaltabb játékot tesz lehetővé a Molnár-szöveg. A Karinthy Színházban ekkora tömeget nem tud elvarázsolni, nem énekel, de nagyon jót tesz neki az, hogy kicsit másként létezhet a színpadon. Az Operett nézőinek is jó, ha kicsit kirándulnak, nem bánják meg. És fordítva: aki csak prózai színházat néz, annak is jól jönne egy-egy kalandozás az Operettszínházba.
A mai előadásnak azok a jelenetei voltak a legerősebbek, ahol a két főszereplőt együtt láthattuk. Néhány helyen elég ügyesen rövidítettek, kimaradt Scarlett másik két gyereke az első két házasságából, sőt magukat a házasságokat is elég röviden érintették. Gubik Petra nagyon alkalmas választás a főszerepre, árnyaltan láthatjuk Scarlett O`Harát, "menni tudunk vele", neki drukkolunk végig, az ő szemszögéből látjuk a történetet. Azon kissé csodálkozunk, hogy ilyen hosszan nem jött rá, hogy voltaképp mégis Rhett Buttler érdekli, hiszen rajta kívül csak egy hasonlóan erős jelenlétű férfi volt a színpadon, a lóval érkező Pintér Tibor - aki persze nem jöhetett volna szóba, hiszen hazafias érzelmű Scarlett és csak nem fog kikezdeni a jenkik vezetőjével. A többi férfi színész alakítása nem vált el olyan élesen egymástól, mindegyik jóképű, kedves és szimpatikus volt jó hanggal, de nem volt megfelelő egyikük szerepe sem arra, hogy egyéniségüket megmutathassák. Meg ez nem is volt cél. Kíváncsi lettem volna Kocsis Dénesre, akit nemrég A régi nyárban "fedezetem fel" magamnak, de ő aránylag kisebb szerepet kapott a második szereposztásban, így most őt nem láthattam.
Bár a két főszereplő kapcsolata viszi a darabot, a közéleti szál és fontos szerepet tölt be. Látunk egy kettészakított országot, ráadásul a vesztesek oldaláról. Az előadást nézve egy szintén erősen polarizált országban, megnyugtathat minket az a gondolat, hogy legalább polgárháború nincs. Bár az amerikai Észak és Dél harcáról van szó, általában is érezzük az állásfoglalást a háború általános értelmetlensége mellett. Csak azonosulni lehet ezzel a gondolattal, melyet ráadásul éppen a nem-úriember főszereplőnk vet fel. Neki drukkolunk és neki lesz igaza.
Ma este az Operettben jól összeszokott csapatmunkát láttunk, és valószínűleg a holnap (szombat) esti második premier közönsége is azt láthat majd. Bár valóban nem az én világom a musical, végig lekötött az előadás és értékelni tudtam azt a szaktudást, amivel ezt létrehozták. Londonban 79 előadásból álló széria ment le ebből fél éven belül. Itt van más előadás is a repertoáron, ebből történetesen 23 van kitűzve a következő két hónapon belül. Nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy a ma este után megállapítsam: évekig tartó hosszú széria lesz ebből.
