Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

december
12.

Zeneakadémia - Varázsfuvola újragondolva - premier (1. szereposztás)

Almási-Tóth András rendezésében, Varró Dani fordításában |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

A decemberi műsort nézegetve (a Pintér Béla-sorozaton kívül) egyértelműen ez az előadás tűnt a hónap eseményének. Az előadást megnézve: a várakozásaimnak meg is felelt. Almási-Tóth András rendezte, aki a darab megvalósításáról kialakított koncepcióját elmondta interjúban (itt), és leírta az előadás műsorfüzetében is. Ami nagyon kellemes meglepetés volt: a színpadon valóban az a szellemiség érvényesül, amelyre a rendező sorait olvasva számítunk. Újragondolta a művet és ennek az eredményei megfoghatóak is. (Lehet próbálkozni jegyet szerezni februárra, érdemes.)

Mielőtt csak úgy nekiesnék a szombati bemutató részletes tárgyalásának, elöljáróban muszáj néhány dolgot azoknak is elmondani, akik e cikk végig- (vagy legalább tovább-) olvasása mellett döntenek, de eddig nem feltétlenül követték Almási-Tóth András munkásságát és nem akadt a kezükbe a rendező könyve sem (Az opera egy zárt világ: az operai színjátszás alapproblémái, Typotex, 2008). Almási-Tóth András jelenleg a Zeneakadémia Opera Tanszakának vezetője. Feltételezésem szerint ő az, aki egyedül felelős azért, hogy az énekesek megtanulják, hogy a későbbiekben ne csak a szólamuk korrekt eléneklésére szorítkozzanak, hanem törekedjenek arra, hogy a színpadon életre is keltsék a kapott figurát. Almási-Tóth András minden jel szerint éppen úgy zenés színháznak tekinti az operát, ahogy elődje ezen a poszton, Kovalik Balázs.

A gyönyörűen felújított Zeneakadémia Kistermében (most már "Sir George Solti Concert Hall") a régi és jelenlegi növendékek adják elő a Varázsfuvolát. Aprócska a színpad, a Varázsfuvolában pedig van kórus,  nagy szimfonikus zenekar is kellene. Még meg sem kezdődik az előadás, sőt még a helyszínre se megyünk, de ezek a gondolatok már az eszünkbe juthatnak. Biztos nincs olyan színpadi gépezet sem, mint amilyet az Operában megszoktunk. Ezeket tudva, felerősödik bennünk a kíváncsiság, hogy a korlátok között mire is jut a rendező. (Rendszerint használni szoktak a szorító körülmények, ilyen esetben az alkotók jobban hajlanak arra, hogy leleményesek legyenek. Ha kevesebb a forrás, kevesebb szokott lenni a felesleges díszlet és kellék is, több az ötlet.)

A díszlet kialakításánál a tervező magát a Zeneakadémia épületét vette alapul.(A koncepció a rendezőtől származik, a konkrét terv Lisztopád Krisztináé.)  A "béke csarnoka", hangzik el az előadásban - és érthetjük ez alatt magát az épületet, Sarastro otthonát, sőt az Éj királynőjének a lakhelyét is, egyszerre. Mivel sosem jártam korábban a Kisteremben (ez az igazság), a színpadra ránézve elhittem, hogy a terem tartozéka az orgona, amelyik egészen valódinak néz ki. Kicsit csodálkoztam ugyan néhány kiegészítő elemén (domborművek, amelyek arca eltávolítható, sőt van egy kariatida is, amely aztán átváltozik - további részleteket már nem említek, talán spoilernek számítanának). Sőt, azon kezdtem gondolkodni, hogy miként alakították át az orgonát így, hogy ennyire alkalmas háttere a produkciónak.

Ennyire jó ez a díszlet, hogy nem is érződik annak. (Mint utólag megtudtam, még nem készült el az egész orgona a bemutatóra, a teljes díszlet csak a februári előadásokon lesz először látható. Aki  nem jut be a decemberi sorozatra, most még jó eséllyel indul a februári helyekért.)

Az orgonán kívül van egy függöny is, amely jellegében szintén a Zeneakadémia motívumait idézi fel, illetve egy olyan márványgömb, amely egészen hasonló a lépcsőházban látottakhoz, csak ki van nagyítva, hogy a szereplők akár rá is ülhessenek. Egyébként üres a színpad, de nincs hiányérzetünk. (Amikor hatan táncolnak, már zsúfoltnak érződik.)

A rendező előre tudatja velünk (műsorfüzet), hogy az előadás jelenetei közül többet kihagyott, átalakított, a sorrendet módosította. Azoknak is, akik csak felületesen ismerik a Varázsfuvolát, érezhetőek lesznek ezek a változtatások, de kellemesek. Az interjúban elhangzott ígéretnek megfelelően jóval kevesebb a próza. Egészen nem hagyható el, mert akkor csak azok érthetnék meg az előadást, akik már korábban is ismerték. Kár, mert annyira jó lett volna, ha sikerül egészen elvetni ezeket a párbeszédeket. Különösen azért, mert az operisták közül nagyon kevesen vannak, akik igazán természetesen tudnak színpadon megszólalni. (Jelen esetben jelentősen jobb a helyzet, mint ahogy pl. az évad elején a Háry János előadásán tapasztalhattuk.) Kimaradnak a librettó igazán bosszantó elemei, pl. Papagéna nem jelenik meg öregasszonyként. Ugyanúgy kimaradnak a szabadkőműves motívumok is. Jólesően tapasztaltam, hogy a változtatások hatására most nem volt hullámzó az élmény, érdeklődéssel tudtam követni az egész előadást, nem untam magam halálra az ismert áriák közötti részeken sem. 

A dramaturgiai beavatkozásokon kívül ez annak is nagymértékben köszönhető, hogy Almási-Tóth András újrafordíttatta a librettót, mégpedig nem akárkivel, hanem Varró Danival. A szöveg tele van humorral, a történetről lefoszlik a hamis (esetleg nem hamis) pátosz is ebben az új fordításban. Ezen persze nem csodálkozik az, aki valamennyire is ismeri Varró Dani invenciózus költői nyelvét. A szöveg minden eleme ismert számunkra, túlságosan is, annyira köznapi szavakat használ, mégis az összerakás által újszerű élményt kapunk. Felvillanyoz minket a szöveg, különösen azért, mert többnyire érthetően énekelnek az énekesek, azaz el is jutnak hozzánk a poénok. Így, hogy már létezik ez az új és izgalmas szöveg, attól tartok, hogy az Operaháznak is meg kellene fontolnia, hogy a későbbi Varázsfuvola-felújításaihoz szintén ezt használja fel. Ha egyszer ez jobb.

A jelmezek idézik a mesék ill. képregények világát, a színek ez esetben is szimbolikusak. Tamino ezüstös-fehér, Pamina másik "udvarlója", Monostatos (T. Gippert Béla), aki mint tudjuk, gonosz (miért - ez most sem derül ki), természetesen fekete. Sarastro nem tűnik semmilyen elemében papnak, esetleg politikusnak vagy üzletembernek nézhetjük, elegáns fekete öltönyben van. Az ő karaktere tér el leginkább a megszokottól. Lehet, hogy Almási-Tóth András nem tartotta túlzottan izgalmasnak a bölcs öreg pap méltóságos figuráját? Ha a konvencióhoz tartja magát, akkor sokkal kevésbé lett volna megmagyarázható az Éj királynője hozzá fűződő viszonya, az biztos.

Néhány évvel ezelőtt az Opera és a Vígszínház együttműködésében talán két évadon keresztül is ment a Varázsfuvola megötszörözött szereposztásban, Marton László rendezésében. Próbálkoztak azzal, hogy érdekesebbé, színházszerűbbé tegyék a művet, de csak részeredményeket értek el. Sarastro és az Éj királynője abban a koncepcióban Pamina elvált szüleiként jelentek meg. Ez a felfogás magyarázatot adhatott arra, hogy miért rabolta el ez az áldott jó ember a lányt (nem értett egyet volt neje életmódjával, nevelési elveivel) és erre szintén motivált a nő válaszlépése, ha némileg túlzásnak is tűnik: lányát kéri a bosszúra, felszólítja, hogy ölje meg az apját. Ez egy átélhető történet. Elképzelhető, hogy egészen ellentétes gondolkodású emberek között is lángolhat szerelem egy ideig, megköttethetett tehát a házasság egy filozófus és egy démon között, aztán persze természetesen szét is ment.

Jelenleg nem ennyire egyszerű a képlet, ahogy Mozartnal sem, itt sem apja Sarastro a lánynak. A lány valódi apjáról mindössze az tudható, hogy a Napot elragadta a feleségtől, akiből így lett az éj királynője. Erősen úgy tűnik, hogy Sarastro egy későbbi élettárs-szerető lehetett, akihez a nőt valamennyi ideig tartó kapcsolat fűzte. A szereplők játékából érezhető, hogy bár ez egy ponton megszakadt, maradt még mindkét félben valami vonzalom a másik iránt, nem hunyt ki a szikra. Ambivalens ez a kapcsolat, megvalósul a "gyűlölök és szeretek" klasszikus helyzete. A éj királynője (Varga Viktória) dekoratív jelenség, hatalmas égkék-vörös-madarakkal dekorált palástja is szép, jól is áll neki, bár látnivalóan zavarja még a színpadi járásban. Elvileg magasztos lenne benne, ehelyett kissé nevetséges, ahogy mindig belebotlik. (Valószínűleg ez a rendezői szándékoknak egészen megfelel, főleg ha az új szöveg hangulatát is hozzávesszük, akkor ez egy kiegészítő gesztus. A tapsrendnél az is látszik, hogy valóban zavaró a palást.) Nem kérdéses, az éj királynője valóban vágyódik Sarastró után, és ezt el is hisszük neki, akkor még inkább, ha a basszistára nézünk (Cser Krisztián).

Cser Krisztián neve a színlapon már egyértelműen azt jelenti, hogy nem egy bölcs öreg lesz a kissé hisztérikus asszony ellenpárja. Az előadást nézve pedig perceken belül világossá válik, hogy még csak nem is egy bölcs fiatal. Vonzó férfi, akit nem csak a tudás érdekli, de erősen foglalkoztatja a nő, sőt nem kizárt, hogy már Paminára is nőként gondol. Beleszeret valaki a mostohalányába - megesett már nem egy emberrel. Az viszont már Sarastro racionális elméjére vall, hogy mégis hagyja, hogy a fiatal lány mást szeressen. Kissé ideges, ingerült ez a Sarastro is, a színészi játék lecsökkenti a távolságot a két elvileg kibékíthetetlen ellenfél között. Így inkább elképzelhető, hogy nagy általános összeborulás lesz az egész mű végén. (Már csak az hiányzott, hogy a három hölgyet és a három kisfiúcskát is párokba rendezzék, az lett volna csak a nagy happy end.)

Cser Krisztián basszus hangjához rendszerint idősebb szerepek passzolnak, így most már szinte tendenciának tekinthető, hogy rendre hozzá alakítják a koncepciót és némileg módosul a művek felfogása, amelyikben színre lép. Mivel csak nem várhatnak még harminc évet, mire megöregszik, így megéri inkább a művek olvasatát kissé módosítani. (Első nagy dobása az Operában a Pomádé volt, a szerző ahhoz nyilván nem egy fiatal királyt képzelt el, de nagyszerűen működött vele. Sőt: vele működött igazán, mert minden pillanatában Pomádét játszott a színpadon, nem civilkedett.  A kékszakállúban Miskolcon egyenesen megfordult a történet, a szokásos fiatal lány - öregedő férfi helyett egy érett asszony és egy fiatal férfi kapcsolatát látjuk. Jók ezek a váltások, megmutatják, hogy az igazán jó daraboknak más arca is van...)

Mielőtt még valaki azt hiszi, hogy a rendező minden más szereplőt kihagyott és csak ezt a párost kímélte meg, gyorsan áttérek a többiekre. 

A hősietlen hős Tamino, akit úgy ismerünk meg, hogy egy kígyó elől menekül, Brickner Szabolcs ebben a szereposztásban. (Jövő héten Pataki Potyók Dániel lesz, akit keveset lehet azóta itthon látni, mióta egy német operaházhoz szerződött. December 17-én nézem őt is, kíváncsi leszek a különbségekre.) Brickner Szabolcs egészen ideális Tamino, bár izgalmasabb lett volna, ha ahelyett, hogy hagyná magát ugráltatni a királynő illetve annak exe, Sarastro által, elküldene mindenkit a fenébe és csak úgy vinné a lányt. Ebben a rendezésben egészen világos, hogy az egész próbatételesdi egészen értelmetlen, mindkét ellenséges fél neki szánja a lányt, hol itt a konfliktus? Ha nincs is probléma, muszáj küzdenünk akkor is? Kellenek az akadályok? Nem érezhetjük csak úgy jól magunkat a változatosság kedvéért? És muszáj még bénáskodni is hozzá? Sarastro megmondja Tamino, nem szólhat a lányhoz. Ez a kis szerencsétlen nem hallott még metakommunikációról? Muszáj közben elutasítóan nézni? Nem tudja másként kifejezésre juttatni az érzéseit? Ilyen darab-ellenes gondolataim mindig is voltak A varázsfuvola nézése közben, bár vannak ennél még képtelenebb opera-sztorik is. Tamino nem a legjobb szerep a darabban, de ami kihozható belőle, azt Brickner Szabolcs elénk is teszi. Hiteles párt alkotnak a nála vadócabb, karakteresebb Hajnóczy Júliával, akit nagy megelégedéssel néztem most is Pamina szerepében. (Amióta 2006-ban a Mozart-maratonban láttam, nem tévesztettem szem elől.) Alapvetően minden Varázsfuvola előadáson csodálkoztam eddig, hogy miért hagyja magát Pamina és miért nem választja inkább a jellemzően talpraesettebb és vonzóbb Papagénót, ha egyszer vele tud a legjobban beszélgetni. Ennyire radikálisan nem változtatta meg a darabot Almási-Tóth András sem, így most is marad Pamina a mások által kiválasztott ideális partnernél, ami jelen esetben vállalható megoldásnak tűnik. 

Papagénó, azaz Gaál Csaba számomra új arc és hang, sose láttam énekelni. Egyértelműen az ő szerepe és helyzete a leghálásabb, vele tudunk azonosulni. Ez minden korábbi rendezésre is igaz volt, csak az a kérdés, hogy az énekes képes-e arra, hogy vigye a darabot. Gaál Csaba nagyon jó választás. A közönség körében is nyomoz néhány percig megfelelő asszonyka után (ez nincs eltúlozva, inkább csak jelzésszerű poén), aztán ezt a törekvését, amikor már szinte megindít minket a magányossága, végül mégis siker koronázza. (El nem hisszük, hogy egy ilyen pasas egyedül van, hiszen még az éj királynőjének három udvarhölgye is jól összetapogatja.) A hosszú várakozásnak nem is akármilyen nő lesz az eredménye: Zavaros Eszter roppant bájos Papagéna. Olyan, amilyet csak álmodni lehet. Csak a fuvolista lány még hasonlóan szép, Kerner Mária. Utóbbi Taminót kíséri útján, mivel a rendező mellé adta. Nem akarta ugyanis, hogy az énekes ál-fuvolázzon és a fuvola-szóló a zenekari árokból hallatsszon. Kerner Mária társként áll hősünk mellett, nem civil zenészként. Szinte azt várnánk, hogy Pamina Papagénóval, Tamino viszont a fuvolájával alkosson párt. Ez a kiemelt fuvola  a művészetet is jelenti, emiatt is jól jön a megelevenítése. 

Nagyon erős volt a három dáma (Ambrus Orsolya, Vincze Klára,Vörös Szilvia), élveztük mi is, ahogyan évődnek a kiszemelt és általuk megmentett hőssel, illetve Papagénóval. Az éj birodalmában túl sok férfi nem lehet, ha ennyire ki vannak éhezve az éppen arra járókra. (Ezzel párhuzamos a királynő vágyódása Sarastro után, amely némileg kölcsönösebb.) A három énekesnő alakítása ígéretes volt, énekes teljesítményük úgyszintén. 

A három kicsi fiú roppant aranyos, jót tesz szerepeltetésük, de nem kevésszer hamisan énekeltek. Ez sem baj, legalább értékeltük a többieket, akik viszont nem. A szolgákat táncolók betétei engem különösebben nem érintettek meg, de tudomásul vettem, hogy ez hozzátartozik az előadáshoz, és bántóan rosszak sem voltak ezek. Elhagyhatónak éreztem. A kórus nem jelent meg a színpadon, az erkélyről szól - és ez rendben is van. Máshol nem is férnének el és így legalább nem kellett tömegeket ide-oda vonulgattatni.

Feltöltődve mentem haza az előadásról,  abban a biztos tudatban, hogy ezt a szereposztást is legalább még egyszer megnézem, és persze a másikat is. Annak ellenére, hogy Mozartnak az olasz operáit szeretem igazán, és a rendezőhöz hasonlóan korábban nem voltam kifejezett Varázsfuvola-rajongó, most elmondhatom, hogy a produkció felkeltette az érdeklődésemet. Sokkal inkább, mint akármikor korábban. Aki nagyon szereti a művet, annak azért, aki pedig idegenkedik az operától, annak azért tudom ajánlani a megtekintését.

Két megjegyzés még:

A zenekar és a karmester (Alpaslan Ertüngealp) a helyzet magaslatán volt ezen az estén, ilyenkor szokott utólag eszembe jutni, hogy ezt azért megemlítsem, bár minden esetben eleve feltételezem, hogy az Operában, a MüPá-ban és a Zeneakadémián is jó a zenekar. Jól szól a Varázsfuvola a Kisteremben is, bár nyilván a szokásos 36 tagú zenekar nem férhet el.

A másik szokásos megjegyzésemet is leírnám megint, hogy a közönségről is legyen szó. Rengeteg apró, 4-6 éves gyerek jött. Valami miatt kialakult az a gondolat, hogy ez gyerekeknek való darab, és ez masszívan tartja magát. Mögöttem egy roppant cuki kisrácot anyukája kisebb-nagyobb erőfeszítéssel pacifikálni tudott, alig beszélt. Nála jóval több kommentet volt muszáj az előadáshoz fűznie a mellett ülő idős hölgynek, illetve az előttem ülő úrnak. Mindketten igazi operanézőknek tűntek, a Zeneakadémiához méltó elegáns viseletben. (A fele közönség a délutáni időpont miatt lazán jött, a többiek öltönyben.) De mégis beszélgettek többen is a nyitány alatt, sőt áriák közben is. Ez az, ami magas nekem. Lassan mindenhol be kellene a telefonok kikapcsolására szóló figyelmeztetés mellett azt a hasonlóan magától értetődő tényt is mondani, hogy előadás alatt nem beszélgetünk, mert az a többieket zavarja.

((Ezt a megállapításomat vasárnap tettem és akkor még nem tudtam, hogy kedden igazi nagy élmény fog érni: egy színház nézőterén a mellettem ülő egy hatalmas vajretket fog megközelítőleg két órán keresztül láthatóan nagy élvezettel rágcsálni. Aki erre kíváncsi, várjon keveset és olvassa majd el a következő írást, amely a Nemzeti Színház "Johanna a máglyán" c. előadását fogja tárgyalni.))

Részlet a produkcióból

Színlap

 

 

 

Címkék: Opera Zeneakadémia Brickner Szabolcs Varázsfuvola Almási-Tóth András Hajnóczy Júlia Varró Dani Gaál Csaba Varga Viktória Zavaros Eszter

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr875686084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.