Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ez a frappáns cím rejtené mindazokat a benyomásokat és ellentmondásos érzéseket, amelyeket nemsokkal ezelőtt az Erkel Színház premierjéről (azaz nem főpróbájáról) hoztam haza. (Mindenekelőtt, mivel utólag átolvasva szinte csak a színházi megvalósításról írtam, előre hangsúlyozom: nagyszerű a produkció zeneileg. Nagyszerűen énekelt Bretz, hurrá! Gratulálni lehet a karmesternek, a zenekarnak, az énekeseknek. Viszont mégis itt hagyom a tegnap éjszakai írásomat, ahogy van...)

Egy alkalommal, 2000-ben láttam Vajda operáját egy másik koncepcióban (feltehetően Békés András rendezésének felújítását) és ez elég régen volt ahhoz, hogy csak elmosódó emlékképeim legyenek a darabról. (Tóth János volt Cipolla. Rá lehetett emlékezni.)

A másik mű, A kékszakállú herceg vára viszont életem egyik meghatározó élménye, amióta középiskolai énektanárom hét külön tanórát hasznosítva a hét ajtó elemzésére, megszeretette velem. Az egész darab szövegét tudom és ahányszor lehet, megnézem. Az 1988 óta az Operaházban bemutatott mindegyik Kékszakállú-rendezést láttam. Tavaly csak a MüPa játszotta, háromféle szereposztásban is ki volt tűzve az évad folyamán (beszámolók).

Ennek ellenére, hogy ennyire más a viszonyom a két műhöz, azt hiszem, hogy nyitottan és feltétlenül pozitív hozzáállással mentem az Erkelbe. Az előadás előtt minden jól is kezdődött, Molnár Szabolcs előzetes bevezetőt tartott a művekről ("Hangoló"-sorozat, premierek előtt lehet meghallgatni). Ha valami miatt érdemes volt ma az esőben elbandukolni az Erkelbe, éppen ez a 45 perc volt az. A zenetörténész lendületesen, átéléssel, érdekesen beszélt a művek hátteréről, egymásra hatásukról, forrásaikról. Felírtam magamnak két Kékszakállú-motívumot tartalmazó műcímet, ezeket igyekszem majd elolvasni és már jól jövök ki a mai estéből. Jelenleg még inkább a kellemetlenségek és a csalódás érzete az, ami dominál.

Az első probléma banális, már többször írtam róla, de tanulságos.  A közönségről van szó, a mezei nézőkről.

Spiró György a Színház c. folyóirat novemberi számának interjút adott, amelyben futólag megemlíti, hogy a Nyugatosok által írt színikritikákban vizsgálta azt, hogy mi van bennük a közönségről, és semmi információt nem talált. Én az Operával kapcsolatban gyakran érzem azt, hogy övön aluli helyzetbe kerülünk sokan néhány tapló (ide mindenki olyan jelzőt helyettesíthet be, amilyet akar) néző miatt. Elképzelem azt, aki megveszi a legdrágább jegyet, vagy ha nem azt, akkor olcsót, de az idejét akkor is rászánja, rákészül az estére valóban - mert egy Kékszakállúra "csak úgy" nagyon nem tanácsos beülni, nem laza szórakozás az, figyelni kellene végig... És ekkor néhány egyén elkezd közvetlenül mögötte-mellette-előtte vihogni, orrot szívni, köhögni. Pont elég két ember ahhoz, hogy legalább ötven ember figyelmét elvonja, mert elég jó az akusztika. (Legutóbb pogácsaevő hölgyekről regéltem a Rózsalovag kapcsán... ilyen az én szerencsém.) A mellettem ülőkkel, akiket szintén kikészített az a néhány (4) személy, aki mögöttünk mindkét előadást végigkommentálta, legalább jót beszélgettünk az előadás UTÁN (nem közben!). Megállapítottuk, hogy lassan a MüPa koncertszerű előadásai felé kezdünk tolódni....

Nagyon ideje lenne, ha Ókovács Szilveszter kinyomtatna egy illemkódexet, amelyet a jegyhez szétosztanának. Nem ártana. (Nem ő tehet róla, hogy ilyen a közönsége, örökölte, de valami teendője valakinek csak lenne..)

Ha már a közönséggel, mint az előadás egyik fontos, de kevésbé befolyásolható tényezőjével kezdtem, akkor annyit azért megemlítenék: nagyon nem volt tele a bemutatóra sem az Erkel. Ez még csak rosszabb lesz e darabok esetén, amelyek nem igazán alkalmasak a populáris tömegszórakoztatásra. (Miért nem az Operában megy ez a két darab? A Pillangó pedig lehetne tele az Erkelben is...) Nagyon nagy az Erkel, keddre, a következő előadásra van még 1094 jegy, a jegy.hu szerint. Vannak 500 Ft-osak is. Akit érdekel a dolog, annak ezt a kategóriát javaslom, lehetőleg az utolsó sorba vegyétek a helyetek, ahol ugyanúgy jól hallani, de legalább hátha más nem ül mögétek. Többen javasolták már korábban is az opera törzsnézői közül a "behunyt szem"-taktikát, ennél az előadásnál is ez működne. EZ működne, mert immár sokadszor volt az az érzésem, hogy remekül osztanak szerepet az Operában, és el is éneklik a szereplők azt, amit kellene. Jó a zenekar, ugyan néha Mester Viktória nem hallatszott eléggé - de ez nem sokszor fordult elő és összességében. Mivel hihető a Juditja, ez nem igazán zavaró. Ha ezt rádió-közvetítésnek hallom és a zene nem a közelebbi zajhatások mellett, másodlagosan jelenik meg, akkor jó estém van. A kiválasztott énekesek ugyanis még színészi teljesítményt is nyújtanak, voltaképp minden adott lett volna ahhoz, hogy most végre jelentős, emlékezetes Kékszakállú-előadás jöhessen létre. Évek óta felújítások helyett újabb és újabb rendezéseket állítanak ki, amelyek közös jellegzetessége mintha az lenne (a 3D-sre hatványozottan igaz volt ez, de a maira is áll), hogy a látványeszközöknek, a technikának szánnak komoly szerepet. Nekem evidencia lenne, hogy a darab sikere azon múlik, hogy sikerült-e két jó énekest találni a szerepekre, olyanokat, akik szuggesztívek, képesek a nézőt lekötni és akik eljátsszák az egymáshoz fűződő viszonyuk alakulását. Olyan lenne ez a párbeszéd, mint egy meccs vagy párbaj, minden rezdülés lényeges. Az én véleményem szerint az egész darab szellemével ellentétes és "üldözendő lenne" minden olyan rendezői felfogás, amelyik minél izgalmasabb látványelemekkel épp a szereplőkről akarná elterelni a figyelmet. El nem hittem volna ma délután hatkor, hogy egy olyan Kékszakállúról, amelyet Bretz Gábor és Mester Viktória énekel, én csalódottan jöhetek ki. Nem kellett volna annyira sok hozzá, a két szereplő életkorából, habitusából azonnal jöhetett is a koncepció, mely szerint itt nem az idős férfi és a sokkal fiatalabb tapasztalatlan lány szerelmét fogjuk látni, hanem két összeillő ember sikertelen tapogatózását egymás iránt. Két "szingli"  találkozását, akik ezúttal sem fognak párra találni. (Bartók nincs harminc, amikor komponálja a művet, két éve házas, valamennyi tapasztalata így is felgyűlt a férfi-nő párharcok területén is.) Ez a koncepció működhetne, ugyanakkor a rendező eltereli a figyelmünket a szereplők elé-mögé feszített "szúnyoghálóval"-tüllfüggönnyel, amelyre persze várat, a szoba háttérfalát, az ajtón benyitó felnagyított Juditot, a színpad és a közönség közé feszített hálóra pedig  (id. Pieter Brughel motívumát) a Bábel tornyát vetítették.(Ez lehet az előadás jelképe, mindkét egyfelvonásos előtt ezt láthattuk.) Ezt a függönyt néznünk kell, a változásait is. Nem szerencsés, illusztratív a hatása és közben az énekesek arcán megtörténik a dráma. Néhány jelből, pl. az ötödik ajtónál a hátsó függöny felhúzásánál  és a záróképben hangsúlyozottan is kiderül, hogy itt egy színházi öltözőben tartózkodó színész v. színházi alkotó (?) és egy hegedűművésznő  kapcsolatáról lenne szó. Talán Bartók Geyer Stefi hegedűművésznőhöz fűződő szerelmére kapunk itt utalást? A színész pedig inkább zeneszerző? Ennek van értelme, a magasból aláhulló kottalapok is ezt jelezhetik. Azonnal nem mindenki jöhet rá. Legyen az előadás mindössze egy epizód Bartók életéből - de ezzel ha érthetővé is válik a rendezői koncepció, veszít a mű, túlzottan leegyszerűsödik. A nő ráadásul az "és mindig is éjjel lesz már" zárlat után még egy kabátot ráterít Kékszakállúra, ezzel enyhén(?) hatástalanítja a mű kimenetelét. Úgy néz ki, hogy a férfi csak álmodja az egészet, szó nincs itt tragédiáról. (Lehet, hogy szerelemről sincs, esetleg csak berúgott és a székén ezért aludt el?) Judit egyszer megpróbálná késsel átvágni ezt a fátylat, de Kékszakállú sajnos nem hagyja. Ez a tüll jól tükrözi a két főszereplő közötti megszüntethetetlen akadályt, ez érthető, viszont zavarja a befogadói élményt. Azonnal hozzáteszem, hogy nyugodtan lehet olyan néző, akit nem zavart. Nem vagyunk egyformák, szerencsére. Én csak a saját élményemről tudok beszámolni, és az is lehet, hogyha a jegyem egy nyugodt helyre szólt volna, akkor most ennél kicsit jobban érezném magam... Csak azt remélem, hogy mindenki más a zenére tudott figyelni.

Galambos Péterre a tüllfüggönye miatt már az évad elején a Jászain is dühöngtem, akkor 130 percen át néztem Ráckeveit szintén egy ilyen fátyolon keresztül (amelyre ráadásul egy kukoricást vetítettek). Erősen úgy tűnik, hogy most ezt a korszakát éli. Én még láttam tőle "normális" előadásokat (Ádámcsutkát az Új Színházban és a Feleségem történetét), amikor úgy tűnt, mintha  a színészre koncentrálna. Majd a közönség eldönti, hogy szereti-e ezt a vetítgetős megoldást, vagy sem. Ha nem, akkor úgyis azt fogja mindenki mondani, hogy a darab az eladhatatlan... Én így is azt gondolom, hogy aki valóban szereti a Kékszakállút, az nézze meg. (A Mario 50 perc, ezután következett egy 40 perces szünet is, utóbbi rövidülését tervezik. De nem lesz 9-re vége az előadásnak, furcsa, hogy ez van bent a műsorfüzetben.)

A Marió és a varázsló esetén is azt érzékeltem, hogy a rendező itt is nagyon hajlamos külsődleges hatáselemeket használni és csak modernnek látszik a produkció, miközben igazán nincs is végiggondolva. Az pici dolog és praktikus oka van, hogy miért nem néz Cipolla (Bretz Gábor ő is) szinte soha a közönségére, csak ránk. Az egy fokkal zavaróbb, hogy ószövetségi prófétának álcázták, miközben öltönyös-napszemüveges kidobóemberek kísérik és a közönséget ők is némileg terrorizálnák. Igen, napszemüveges öltönyös pasik mintha feltűntek volna már Kovalik-előadásokon is, azzal a minimális különbséggel, hogy Kovalik előadásaiban egy felépített koncepció, GONDOLAT és üzenet is volt hozzá. Nem csak klisék, bombasztikus ötletek, alap nélkül. Cippolla előadására beült egy robot a Star Wars-ból, Elvis Presley, Michael Jackson, Einstein tolókocsiban (!), egy-két űrlény,szörnyecske, néhány lokál-táncosnő, stb. Volt még néhány emberszerű figura is, például Bátki Fazekas Zoltán, aki egy hűtőládából vesz elő ennivalót és nemtörődöm módon eszeget egy ideig. A bűvészt ő kevésbé zavarja. És jó persze Mester Viktória egy kis karakterszerepben. Nagyon jó volt nézni, ahogy ők, illetve Mester férjeként Hábetler András (Angoilieri úr szerepében ő lett Einsteinnek maszkírozva, de minek???) mikrocselekvésekkel végig kitöltik a színpadi idejüket és eljátsszák a szerepüket. Jelen vannak. Ugyanez elmondható Nagy Ervin Mariojára is, aki nagyszerűen bírja a viszontagságokat ebben a legrövidebb szövegű szerepében, amelyet valaha játszott. Többek között azt, hogy Cipolla ahelyett, hogy táncra kényszerítene mindenkit, ahogy a szövegben ez benne is van(!), nem is egyszer elhangzik, mindenkit "hanyatt vág". Szerencsére ott vannak a biztonsági emberek és megfogják az énekeseket, baleset csak ne legyen. Ez a megoldás a legteljesebb mértékben ellentétes a mű szellemével is, de a józan ésszel is. Na jó. De még hátra van a vég, Mario megalázása, amelyik voltaképp hatásos és működik. A közönség fel is hördül, amikor Nagy Ervin rámászik Bretz Gáborra, akinek jól jön, hogy ehhez a jelenethez maszkot kap. Ha nem kapna, akkor azért még naturalistább lenne a jelenet. Mario lelövi Cipollát (hátha ez mindenkinek megvan, érettségizetteknek ez nem lehet spoiler), a biztonságiak elkapják és ezek után kiderül, hogy semmi gáz, golyóálló mellény volt a varázslón, mindenki vígadozhat kedvére, itt a happy end. És aztán még egy harmadik befejezésként az egész Mario álmaként van beállítva...

Ha ezt a két álmodós befejezést nézem, akár meg is nyugodhatnék, ez itt a remény színháza. Minden jó sínen van, nincs tragédia se kint, se bent. Kár, hogy ezt nem tudom így felfogni. Elment még egy alkalom, megint nagy énekesek akadályfutását láttuk, akik a rendezői koncepció ellenére próbáltak meg valamit létrehozni, ahelyett, hogy támogatást kaptak volna a munkához. Kár, hogy én is (aki jól ismerem a Kékszakállút) és Vilma is, akinek ez csak a második találkozása volt a művel, lényegében ugyanazzal a benyomással távoztunk. Mindketten jelentős időt fordítottunk a háttérbe kivetített bűvös négyzet számainak összeadásával. Igen, mind a 16 szám a megfelelő helyen volt, összegük minden irányban 34. Mégsem lehetne ez egy Kékszakállú végkicsengése...

ps: (Alternatív befejezés) De nem hiszem, hogy "és mindig is éjjel lesz már" - még valakinek összejöhet egy ütős Kékszakállú rendezés, ha más nem, előbb-utóbb csak felújítják Kovalik fiatalkori munkáját, némi korrekcióval. A bevetülő fénypászmákkal, komor, de a színészekről figyelmet el nem terelő koncepciójával, az ötödik ajtó nagy fényességével. Még emlékszem képekre belőle. És ma is inkább néztem volna a zenekart a színpadon, mint ezt a zagyva eklektikát. De nem zárom ki, hogy még egyszer odavetődöm csak a Kékszakállúra. Hátha sikerül csak az énekesekre koncentrálni és kizárni a zavaró tényezőket.

Címkék: Opera Nagy Ervin Galambos Péter Erkel Színház Bretz Gábor Kékszakállú Bátki Fazekas Zoltán Mester Viktória Hábetler András Mario és a varázsló Molnár Szabolcs

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr465622576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.