Az Opera már a Kovalik-Fischer-féle időszakban is szívügyének tekintette a Richárd Strauss repertoár minél teljesebb kiépítését. Azóta is történtek lépések az ügyben, jelentős eredmény volt az, hogy lett pesti Arabella bemutató, ha túl sokat eddig se a Salome, se az Elektra nem is volt műsoron. A MüPá-ban is előkerült tavaly a Capriccio, egy hete pedig volt egy zeneileg egészen nagyszerű A hallgatag asszony.
A Rózsalovag 2010 márciusi bemutató volt ( lsd. eredeti szereplők), amelyet azonnal mindkét szereposztásban láttam. A Kovalik-előadásokhoz képest akkor nem tűnt izgalmasnak, mivel a rendező nem modernizált, mindössze a darabot játszotta le hagyományos módon. Az utóbbi években sok újabb rendezés után Andrejs Zagars munkája más megvilágításba került számomra. Biztos minőség, szellemes apró ötletek jellemzik - lehetett élvezni. Jó lenne, ha ez az előadás lehetne az etalon és minden legalább így bonyolódhatna.
Mivel az utóbbi két évadban nem újították fel, és alapvetően jó emlékeim voltak róla, így ezt az őszi szériát eléggé vártam. Szerettem volna ugyan egy korábbi előadásra menni, de mivel más előadásokkal ütközött, végül az utolsót választottam. (színlap, lesz még júniusban két előadás, másik szereposztással!) Korábbi tapasztalataim alapján ez nem rossz választás, a papírforma most is beigazolódott, mostanra kétségtelenül bejáratódott az előadás.
Fájdalmas volt látni, hogy mennyi szék üresen maradt amikor az Opera egy ennyire optimális, jó rendezésben és különösen jó szereposztásban színre vitt produkciót mutat be. A közönség viselkedését látva azt is meg lehetett állapítani, hogy néhány nézőnek sok Strauss, hosszúak a jelenetek. Áhitatos zenehallgatás helyett pogácsát eszegetett és néha beszélgetett is két idősebb hölgy a hatodik sorban, amely szemmel láthatóan a páholyban ülőket is erősen megzavarta a zene élvezetében. A hölgyeknek így lehetett teljes az élmény. A nyitány alatt általános beszédmoraj volt hallható, ez szinte minden alkalommal így van. Valami miatt azt nem szokták az előadás részének tekinteni. A második szünet a díszlet átállítása miatt különösen hosszú volt, nem kevesen ekkor meg is szöktek.
Engem az ilyen helyzetek némileg letörnek, mert van néhány nem igazán sikerült előadás az Operában is, ahogy minden más színházban, de amikor végre valami igazán jó és színvonalas, azt hinné az ember, hogy ezt mindenki értékeli. Aki meg nem, az tényleg feleslegesen jön. Szoknia kell a közönségnek a szerzőt, mert Strauss is hasonló abban Wagnerhez, hogy minél többet hallgatjuk, annál jobban tudjuk értékelni a szépségeit. Strauss társaság pedig tudtommal nincs, szervezetten nem készülhetnek fel a nézők a kalandra. (A Wagner Társaság rengeteget tesz a szerző népszerűsítéséért, vannak előadások, filmvetítések.)
Amennyire nem sikerült szombat délelőtt nyugodt állapotba hangolnom magam a Dantonra, vasárnap estére mégis optimális állapotba kerültem. Ugyanúgy, rendkívül boldogan léptem be a házba, ahogy 1985-ben először és az várt, amiről egy héttel korábban A hallgatag asszony kapitánya csak álmodott: a nyugalom. (Az előttem ülő pogácsaevők kissé ebbe belezavartak, de kibírtam.)
Az előadás első két felvonása egy szobadíszletben bonyolódik. Szinte azonos a tábornagyné hálószobájának és Faninal fogadószobájának tere. A fal bordó és szecessziós díszítések dominálnak. A bútorok különbözőek, de azok eleve nem vonzzák magukra a tekintetünket. Az utolsó felvonásban oldalra borítják ugyanezt a szobát, így is jelezve, hogy a megszokott világ rendje felborul. De ha ezt leszámítjuk, akkor teljes egészében a darab szelleméhez igazodik a rendezés. Ahogy az Arabellában is, amelynek idén mindössze két májusi előadása van kitűzve (jegyek már kaphatóak!), most is a bécsi laza erkölcsű arisztokrácia körébe visz minket a darab cselekménye. Mindenki viszonyt folytathat bárkivel, a báró és a szobalány páros is éppúgy elképzelhető, mint ugyanennek a bárónak a házassága egy polgárleánnyal. Sőt az is, hogy valaki éppen két nőnek udvarol, vagy két férfival folytat viszonyt. Manapság ez már nem számít újdonságnak, de valószínűsítem, hogy Strauss részéről még bátorság volt mindezt felmutatni. Ami az előadásban a laza erkölcsöknél is nagyobb hangsúlyt kap, a tábornokné alakjához kapcsolódik. Szabóki Tünde valóban súlyt ad a személyiségének, és vele érzünk. Az énekesnő valóban hatásosan érzékelteti az öregedő szerelmes nő félelmeit és fájdalmát, ugyanakkor bölcsességét is. Nem tarthat örökké ez a szerelem 17 éves fiúval. A nyáron a Rózsalovag záró trióját furcsa módon egy izgalmas Figaró-rendezésben hallhattuk. Mester Viktória abban is fiatal fiút játszott, Cherubin szerepét, és így utalásképpen erre a szerelmi háromszögre Octávián szólamát énekelte. Mester Viktória már 2010-ben is meggyőző volt e szerepben, de minden túlzás nélkül állíthatom, hogy eddig még mindenben az volt, akármiben láttam. (Cosi, Carmen, Sevillai, Anyegin - első körben ezek a szerepei jutnak eszembe, de biztosan ennél több operában is néztük, a lányom nagy kedvence.) Meggyőző volt Mester Viktória szerelmi kapcsolata a tábornagynéval is, de Sophie-val is, akit most Hajnóczy Júlia énekelt. Ő is az eredeti szereposztásból maradt meg. Jók így hárman és Alfred Muff is jó Ochs báróként. Bár én kifejezetten szeretem Gábor Géza játékát, aki énekelte már a szerepet és lehet, hogy rá is ért volna. Boncsér Gergely olasz énekesként egy jelenet erejéig lépett színre. Nagyon jó. Pavarotti egyik híres áriáját énekli, az eredeti bemutatón ez Fekete Attiláé lehetett. (Júniusban is ő lesz, majd vele is meghallgatjuk, naná.) A gyönyőrű ária a tábornagyné szórakoztatását szolgálná, akinek épp a haját csinálja a fodrász, a vendégei beszélgetnek és csak néha pillanatanak fel az énekesre. Ez a jelenet nagyon találó (óhatatlanul is az előttem ülő pogácsázókra néztem közben), talán a kedvencem az egész előadásból. A művészetet ennyire (nem) becsüljük meg. Itt a Strauss, jó kiállításban, pazar szereposztásban és mellettünk elmegy az egész. Kis apró-cseprő dolgok lekötnek és a valódi szépséget nem látjuk meg magunk körül. Én tegnap mégis az előadás teljes négy és fél órája alatt igyekeztem amennyire csak lehetséges, értékelni az életet, azt a tényt, hogy egyáltalán bent lehetek az Operában. A tábornagyné az idő múlásán kesereg, ugyanakkor az előadást nézve minket mezei nézőket akár a boldogság is eltölthet ideig-óráig, hogy megint itt vagyunk egy Rózsalovagon. Hagynunk kellene, hogy a pillanat elvarázsoljon minket.
