Nem szoktam négy-öt napot várni, amíg egy előadásról írok, most még mindig korainak érzem, hogy erről az estéről beszámoljak, de jönnek az új bemutatók és nem vállalom be, hogy ez elsikkadjon. Az megint egy más kérdés, hogy tíz percenként a Vígszínház pályázata jut eszembe, várom a csütörtököt és ez is eléggé megzavar abban, hogy igazán a feladatra koncentráljak, de azért próbálkozom.
A Holdvilág és utasa c. előadást (színlap) egy házi főpróbán láttam, amiről szabályos kritikát nem is lenne ildomos készíteni, hiszen ilyenkor a színház művészei, barátai ill. a dolgozók barátai jöhetnek. Az ilyen próbák célja, hogy kipróbálják a színészek, hogy a közönség miként reagál a darabra és néhány dolgon még sebtiben módosítsanak a bemutató előtt. Kell az ilyen alkalom, mert ez a közönség a legpozitívabb hozzáállású, drukkerekből áll. Mindenki azt szeretné, hogy jól sikerüljön az este, nem fanyalogni mennek oda. Ez az alkalom tehát arra volt jó, hogy elképzeléseink lehessenek az előadás fő irányairól, mi várható majd a későbbiek folyamán. A darab szövege, a főbb mozgások nyilván adottak, gyökeres változás már nem várható.
A darabválasztásra az első reakcióm megint az: regényadaptáció ismét! Be kell ismernem, nem örülök a regényadaptációknak, mert kevésszer győznek meg arról, hogy jogos a műfajváltás és a történet valóban megkívánta a színpadot. (A nemrég látott Ábel és Eszter jobb lett sokkal, mint amit lehetségesnek gondoltam, többször eszembe jut. Alapvetően pesszimista vagyok, amikor egy ilyen vállalkozásról értesülök.)
Jelenleg a két részes, három órás előadást látva le kell szögezni, hogy a cselekmény fordulatai nagyjából megelevenednek, sőt igyekeznek a számtalan olasz vendéglői jelenetet színezni némi olasz, sőt francia beszéddel is. Nem annyira tartottam logikusnak, hogy az olasz pincért franciául szólítsa meg egy művelt bölcsész, már csak azért sem, mert az az olasz szókincs, amit egyébként használ ( helyenként hibásan) az A1-es szinten van és két hét olaszországi tartózkodással is automatikusan elsajátítható, de egyáltalán feleslegesnek tartottam a statisztákra is ráerőltetni a mű-olaszságot, mert nem tudják elhitetni. Apró dolog ez, de miután az előadásban ez minden második jelenetre rányomja a bélyegét, engem zavart. Elhisszük más darabok esetén is, hogy külföldi a helyszín, az Othello-ba sem szokás olasz szavakat keverni, pedig az is Velencében kezdődik. Abból, hogy négy nap után ezt megemlítem, nyilván látszik, hogy hagyott nyomot ez a körülmény.
Az előadás a nagyszínpadon játszódik - a közönség is és a játszók is a forgóra vannak pakolva, aréna-szerűen. Hatszor három körcikk külső részén ülnek a nézők, középen van egy hatalmas acélpózna, rajta egy kis köralakú emelvény, ami hol a magasban van, hol a mélybe ereszkedik. Ez a kis emelvény rendszerint asztalka volt a számtalan étkezős-teázós-mulatós jelenetben, de rá is álltak néha. E rúd körüli három méteres sugarú körben történt majdnem minden, kivéve amikor a forgón kívüli színpadrészekre állított emelvényekre irányították a figyelmünket, ott is játszódtak múltbeli események, sőt a vasfüggöny felhúzásával talán két alkalommal a színpad külső részei is játszottak. Egy fontos jelenetben még a zsinórról is aláereszkedett egy kalitkában az egyik főszereplő. Ezek a mozgások, sőt önmagában az, hogy a nagyszínpadon vagyunk, ahol a mezei nézők esetleg kulisszajárás kapcsán tartózkodhatnak pár percet, érdekes számunkra. Az, amikor pedig rögtön az előadás elején a forgó is megindul - szintén leköt minket egy ideig. Az aréna-elrendezés azt is maga után vonja, hogy a többi néző reakcióját is látjuk, figyelhetjük. Bevallom, elnézegettem a többieket helyenként, az üresjáratokban. Jó volt nézni, ahogy néhány színész élvezte a kollégái játékát.
Én egyértelműen azokat a jeleneteket találtam legérdekesebbnek, amelyekben Balsai Móni benne volt. Emlékszem, még a Szent Lajos király hídja idején voltak nem is kissé erős ellenérzéseim a játéka kapcsán, de a Kár, hogy k-val "megvett", és azóta élvezni szoktam, ha játszik. Lehet, hogy én változtam, de az is, hogy az idők során szuggesztívebb lett. Amit nyugtáztam: ha a színpadon volt, akkor egyértelműen magára hívta a figyelmet. Ez persze a rendezőn (Harsányi Sulyom László) is múlhat és persze a történeten.
Az Utas és holdvilág nekem régebbi olvasmányélményem. Szerettem a könyvet, de egészen más benyomásaim maradtak, és az én verziómtól sokban eltér ez a most színpadra állított. Ezért is szerencsés, hogy a címben jelentős változás van, nem történik meg az, ami az Édes Annával Závada átíratában, most markánsan jelzik, hogy itt egy új olvasat készült.
Ebben az olvasatban kevésbé tűnik intellektuális lénynek a főszereplő, annál nagyobb hangsúlyt kap az ivászatra való hajlandósága. (Persze az is lehet, hogy én látom máshogy a regényt, naná.) A főszereplőt, Takács Gézát éppen egy héttel korábban láttam színpadon egy kaposvári vendégjátékban, és eleinte még túl sok mozdulata, hangsúlya emlékeztetett arra a másik szerepre, amelyben egyébként maradéktalanul el tudtam fogadni. Ebben is egy idő után, de jobbnak éreztem, kidolgozottabbnak az alakítását a másikban. (Ebben annak nem kis szerepe lehet, hogy az egy bejáratott előadás volt, ez meg az első találkozás a közönséggel - ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.) Az Auksz Éva által megformált nő alakját az elején egészen taszítónak éreztem, túl harsánynak, túl mesterkéltnek. Ami hiteles volt: ettől a nőtől egyértelmű, hogy el akar valaki szökni, ha egy módja van rá. Később finomodott a karakter, lehetett kicsit sajnálgatni is. Nem kétséges, hogy a férfi és nő között hatalmas űr tátongott, szinte alig volt jelenet, amelyben éreztük volna, hogy egy hullámhosszon vannak, de ez egyértelműen a mű eredeti üzenetével egybevágó mozzanat.
A többi szereplő közül Horváth Illést tudnám kiemelni, aki most is tele volt energiával, helyenként talán kicsit túl harsány is volt. Ez más szereplőkre is elmondható, de ez az, amin néhány előadás finomítani fog, amikor majd beáll a tempó mellett a hangerő is. Egészen más beszédstílust kíván meg ez a tér, és ehhez nem árt, ha van közönség is. Horváth Illés emlékezetes, de szerintem ő sem nyújtózkodott túl a korábbi teljesítményein.
A többi színész esetén nem éreztem azt, hogy képesek bennem igazán nyomot hagyni, sőt az kezdett foglalkoztatni, hogy egyik-másik szerepben milyen lett volna, ha történetesen Őze Áron vagy-és Gula Péter jelent volna meg (akik most csak nézőként voltak jelen). Miután három estével korábban láttam őket a már említett Ábel és Eszterben, ahol utóbbi színész mindössze három jelenetben nagyon markánsan volt képes egy egyéniség rajzát felmutatni, automatikusan ezen kezdtem gondolkodni.
Voltak üresjáratok, de nyilván kevesebb volt belőle annak, akinek fogalma sem volt a történetről. Tehát ellenjavalt előtte újraolvasni a regényt!
Kifejezetten azoknak való ez az előadás, akik a színlapot megnézve találnak olyan színészeket, akiket szeretnek és vágynak arra, hogy őket hosszabban nézzék. Vagy akik szeretnék a forgót kipróbálni. (Nekik idézem az előadásból az alábbi párbeszédet: "Szeretsz szédülni? - Az egyetlen, amit szeretek."
