Hát igen, egy újabb meg nem nézett előadás - valóban indítanom kellene egy "hogyan nem néztem meg" sorozatot.
Öt napon belül a harmadik kudarc, azért jelent valamit. Részvétnyilvánításokat azért nem kérek, bár minden esetben közös, hogy volt ismerősöm, aki előtte v. utána kijelentette, hogy "neked úgyis minden sikerül". Hát nem. Ahhoz, hogy valami sikerüljön, nagyon kell akarni és nem csak tessék-lássék. Ha most leszűkítjük a dolgot csak a színházakba bejutás esetére: nem árt időben jegyet foglaltatani, akár az interneten is. Egy hónappal ezelőtt fél ház sem volt eladva a mai felolvasószínházra (A vizsgálat - Peter Weiss darabja), és elmulasztottam az alkalmat. Persze ebben az is benne van, hogy szeretem a hirtelen döntéseket és van abban némi varázs, hogy az ember este hatkor nem biztos abban, hogy mi fog vele történni egy óra múlva. A kalandvágyra persze rá is lehet fázni. Emiatt szinte sosem telefonálok előre, bár jegy nélkül legkésőbb hatra mindig megérkezem. Ma ez nem sikerült, mert az utolsó perces technikával nem csoda, ha minden lépcsőjegynek és pótszéknek gazdája lett, mire odaértem. Nem mintha egyszer is elbíztam volna magam, de ma úgy látszik, hogy már nem maradt energiám.
Ha valamelyikőtök bejutott, írhatna egy kommentet, hogy milyen is volt a mai A vizsgálat, benne Robival, Csákányi Eszterrel, Szamosi Zsófival és Mácsai Pállal többek között. Nem lesz többször.
A kettes villamos jelenleg épp a Kossuth tér előtt végállomásozik, épp ott, ahol a cipők vannak a parton. Lévén ma a holokauszt emléknapja, valamifajta filmfelvétel is volt, minden cipőben egy gyertyával. Megint voltak bámészkodó külföldiek, akik nem tudták hová tenni az egészet. Látszott, hogy fogalmuk sincs, hogy mit keresnek ott a filmesek és miről szól az egész.
Én ha igazán magamba nézek, lehet, hogy azért nem szedtem magam össze igazán, mert túlságosan mélyen érint a holokauszt témája.
1985-ben egy iskolai felmérés után a szüleim ráeszméltek, hogy a 36 fős osztályból én vagyok az egyetlen, aki sosem járt külföldön. Miskolci lakhellyel még Kassára sem eljutni azért mutatvány, emiatt mentünk el végül Krakkóba egy 3 napos IBUSZ-útra, hogy legközelebb majd be tudjak valamit én is írni, ha újra kérdeznek. Az iroda kirándulást ígért Zakopánéba, ehelyett minden különösebb előrejelzés nélkül leraktak minket Auswitzban úgy, hogy erről korábban szó nem volt. Az ott töltött négy óra olyan mély nyomot hagyott bennem, amit semmilyen izraeli holocauszt múzeum, kiállítás, irodalmi mű - beleértve ezt a még gimnazistaként olvasott A vizsgálatot is, amiről ma lemaradtam - nem tudott felülmúlni. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden nap eszembe jut ez azóta is, így különösebben nincs szükségem emléknapra. Semmilyen más külföldi élmény, a legszebbek sem hagytak ennyire mély nyomot bennem.
De nem volt egészen felesleges a Nemzetibe elmenni: kész az új, az utolsó műsorfüzet. Benne van minden futó előadás a legjobb, legjellemzőbb képpel, a májusra kitűzött még három bemutató szereposztása is - de ehhez a számhoz már nem írt levelet Robi, csak a nézőknek küld egy köszönömöt. Fekete a címlapja. Nem sok van hátra már az évadból, oda a társulat és egy ígéretesen alakuló útkereső színház helyett lesz valami más. A kintmaradást sajnáltam, de ez a sajnálkozás mind semmi volt ahhoz képest, ahogy a jövő szeptemberre gondolok.
Ezúton is újra mondom, ahogy szeptember óta gyakran: még most nézzétek meg, amit lehet, ha meg nincs jegyetek, akkor időben, legalább hatra menjetek oda - vegyétek komolyan a helyzetet.
