A Nemzeti színlapján pontosan így, kérdőjellel szerepel a szerző megjelölése. Már az előadás közben éreztem, hogy egy oldalban minden lényeges megállapítást összefoglalni lehetetlen feladat (háromban se lesz könnyű). Alig maradt meg néhány sor az eredeti formájában, kimaradnak jelenetek, betoldódnak új motívumok, struktúrájában is és szövegében is egy egészen más darab születik, amely viszont minden módosítás ellenére lényegileg hű a darab mondanivalójához, sőt a Mesterhez is, aki maga is rendkívül szeretett másoktól kölcsönözni szöveget, ötleteket. Az átírás azért is szerencsés, mert ahogy Shakespeare szereplői a darab kezdetén csevegnek, az annyira szövevényes és mondjuk ki, unalmas a mai nézőnek, hogy eredeti formájában a sértetlen szöveg esetleg a Kaszás Attila Stúdióban lenne bemutatható.
Mohácsi a kezdő jelenet társalgásából egy mai szülinapi bulit rendez. Megmarad a címszereplő megokolhatatlan szomorúsága és az a néhány fontos információ is, ami nélkül nem lehetne „Velencei kalmár” a darab. Antonio most is barátja kezese lesz egy kölcsönnél, amelyet egy általuk utált zsidó uzsorástól vesznek fel. Harminc perc ez a kis jelenet, ami valóban könnyen összefoglalható két mondatban, viszont a figurák ez alatt kelnek életre, a néző megismeri ezt az egész link bandát és megállapíthatja, hogy Antonio (Toncsi) egy fokkal talán jobb a többinél. Ez a benyomás megmarad. Antonionak nem tetszik, hogy Jessica apjától szökve annak ékszereit és pénzét is elviszi. Ezzel az álláspontjával egészen egyedül marad.
A „velenceiség” itt is és később is hangoztatva van, ugyanakkor a szinte folyamatosan szóló színpadi zene (Kovács Márton a szerző, mint minden Mohácsi-előadásban) eleinte különösen sok magyaros motívumot hordoz, illetve néhány megjegyzés is erősen azt mutatja, hogy ez mégiscsak magyar nézőknek szól 2013-ban. Rengeteget beszélnek a ládikák és a zsidó pere esetén is a törvények megváltoztathatóságának lehetőségéről, jellemzően poén lesz belőle. Tényszerű kijelentésként hangzik el, hogy Velencében szilárd alapokon áll a törvényesség, de ezt a színpadi akciók egyértelműen megkérdőjelezik. A zsidó egy percig sem gondolja, hogy ügyében a törvények szellemében fognak eljárni, biztos a dózse részrehajlásában. A korábban általam látott előadásokban ezek a kérdések nem voltak kiemelve, mivel az eredeti darab alapvetően nem erre van kihegyezve, ez itt és most nyert fontosságot. Sőt, éppen az a baj, hogy „a szerződés az szerződés” és ha egyszer Antonio vállalta, hogy kivághatnak belőle egy font húst, akkor az állam nem védheti meg a végrehajtástól. Shakespeare korában a meghozott törvények megkerülhetetlennek tűntek – bár a kiskapuk a XVI. században is megvoltak.
A velencei kalmárnak két olyan témája van, ami miatt mindig érzékeny kérdés volt a bemutatása és a szocialista időkben sokáig nem is kerülhetett színpadra: ez a két téma a homoszexualitás és a rasszizmus. Ebben az előadásban a férfiak közti szerelem említés szinten merül fel, amikor Antonio megkapja a homokos címkét, de nem észleljük, hogy „gyanúsan” viselkedne. Amit ezzel szemben látunk:jelentkezik Portia kérőjeként is, sőt később megkörnyékezi Portia másik kérőjét, aki történetesen nő. Ez a női kérő is új, Shakespeare nem fontolgatta azt, hogy esetleg két nő is köthetne házasságot. Nem idegen a darab szellemétől a gondolat, ha már egyszer szinte természetesnek veszik, hogy két férfi között lehet szerelem. Portia erősen meg van könnyebbülve azért, hogy nem kell egy másik nőhöz hozzámennie.
A rasszizmus téma lényegében az, ami az egész előadást még annál is jobban (teljes egészében) dominálja, mint az eredetiben. Az előadás 3,5 órája alatt (igen, ez egy rövid Mohácsi – fél 11-kor hazaindul a néző egy jó tízperces taps után) minimum húsz, de lehet, hogy ennél is több zsidó vicc hangzik el. Antonio társasága erősen zsidózik, szinte non-stop jelleggel, de piszkálják a marokkói herceget (akit végül a tengerbe is dobnak poénból és így a „félvér majom” megfullad), sőt megjegyzést tesznek a kínaiakra az előadásban szereplő babzsák fotel minősége kapcsán. Nem cigányoznak. Azt nem, az azért a XVI. századi Velencében mégsem lenne valószínű. Mások nem zsidóznak, de nincsenek is mások a színpadon, csak ez a társaság. Antonio köre jelenik meg kizárólag, ők Portia kérői is. A dózse is hozzájuk tartozik, aki házas emberként is beállna kérőnek a jogvégzett és nagyon gazdag nőhöz. És persze van még a zsidó meg a lánya, a két utolsó, aki még nem hagyta el a várost. Mohácsi nemrég nyilatkozott, hogy ő annyira gyűlöli az antiszemitizmust, hogyha valaki a jelenlétében elmondana egy zsidó viccet, az lenne a minimum, hogy soha többé nem állna vele szóba. A jelen helyzetben Mohácsi nagyon sokat tesz az antiszemitizmussal szemben, nemrég megrendezte a Dohány utcai seriff c. előadást a Jurányiban (holocaust túlélők visszaemlékezéseit mondják el, keverve zsidó viccekkel – teljes sötétségben) és most ezt A velenceit. Érdekes helyzetbe kerülne néhány ember, aki magát józan és értelmes művelt polgárnak tartja, de titokban mégis valahol egyetért a nyíltan gyűlölködőkkel, ha megnézné ezt az előadást. Látná ezt az igazán kedves, barátaiért mindenre kész Antoniót, aki ugyan hatvanszoros hasznot nyer egy-egy kereskedelmi akcióból (persze kockáztatja a hajóit), mégis megveti az alantas uzsora-kamatot, ami egészen biztos, hogy ekkora profitot nem eredményez. Éppen az ő gyűlölete az, ami a fejére hozza a zsidó bosszúvágyát. Anélkül nem lenne egy fél konfliktus sem. Mohácsi rendezésében a darab végén Antonio éppúgy megússza a halált, ahogy szokta, Portia megmenti, és a zsidót totálisan megalázzák. Antonio mégsem tud örülni a megmenekülésének, átélte a halálfélelmet és időközben azt is, hogy milyen egyszerű tönkremenni (mindegyik hajója elsüllyedt) és egyetlen egy állítólagos barátja sem segített rajta. Hárman állnak a kereszt alakúvá formálódó színpadon – a zsidó, a lánya és a kalmár. Hárman, de mégis külön. Az összes többi szereplő eltűnik a süllyesztőben, pontosabban lemennek a maradék színpadelemekből formálódó lépcsőn. Felettük leng a fény-gömb. Ez a zárókép szép és kifejező, látványos annak ellenére, hogy nem használnak öncélú eszközöket.
A Nemzeti felépülése után szinte minden nagyszínpadi előadás tobzódott a látványelemekben, sokszor illusztratív módon használták ezt a jól felszerelt színpadot. Most, amióta a színház költségvetését a felére visszavették, óriási szerencse az, hogy ilyen „mindent tudó”ez a színpad, most használják csak ki igazán, amikor kénytelenek. Nincsen hiányérzetünk. Fekete függönyök vannak, a színpadból gombnyomásra lépcsősor alakul ki több alkalommal is, ezen kívül mindössze néhány felfüggesztett pad, egy műanyag kivilágított asztal, az említett babzsák fotel és a három ládika az összes díszletelem. No meg az említett kivilágított gömb. Sötét a színpadkép, sötétek a gondolatok, nem nagyon látunk igazán és egészen jó embereket, sem kiutat. Az eredeti verzióban Portia úgy-ahogy tiszta ember, a néző bele tud a szerelmi szálba kapaszkodni legalább, jelenleg ő sem különb a többinél.
Aki a darab ismeretében megy, az némileg csodálkozik az alapvető módosításokon még akkor is, ha tudja, hogy Mohácsi a szöveget mindig átírja. Nekem inkább ésszerűsítésnek tűnik néhány megoldás, helyenként az eredeti szándékait pusztán felerősítették. Bassanio, aki miatt Antonio kezességet vállal, ebben a verzióban még hangsúlyozottabban felelőtlen (elégeti azt a gyémántot, amit a kölcsönből vett), nem tűnik sem szerelmesnek, sem igazi barátnak. Egészen olyan, mint a többi nyikhaj. Nem nagyon értjük, hogy miért tetszik jobban Szatory Dávid figurája a nőnek, mint Makranczi Zalán. (A komorna jobban járt kissé, ha nem is sokkal.) A tárgyalási jelenetben Portia ugyan álruhában jelenik meg, de mindenki felismeri, hiszen mindenki volt a kérője. Elvileg nem bíráskodhat Velencében nő, emiatt kell az álbajusz. Elfogadják férfinak mégis az utolsó jelenetig, egészen addig a pontig, amíg nem néz ki úgy, hogy Antonióból mégis kivágják az egy font húst. Ekkor azért rászólnak, „Portia, ne csináld már!” Szerencsésen kimarad így a darab vége, a felismerési jelenet. Nagyon alapvető módosítás az, hogy Portia képe nem lesz az ólomládikában sem, helyette kap egy atyai üzenetet, hogy válasszon kedve szerint, akit akar. Ezek szerint Portia maga sosem nyitotta fel a három ládikát és csak kizárásos módszerrel tippelt arra, hogy az ólom az igazi, miközben egyik sem volt az. (Utólag minden kérő reklamálhatna, hogy átverték.) Ez nem rossz ötlet, és az sem, hogy Antonio jelenlétét szinte minden jelenetre kiterjesztették, így még inkább a címszereplőről szól az előadás. Hevér Gábor az elmúlt öt év alatt számtalan hálás szerepet oldott meg nagy átéléssel, hitelességgel. Most egy egész előadás legfőbb súlya az ő vállán nyugszik. Már pályakezdőként is képes volt hasonlóan nagy feladatok megoldására, de az Alföldi-éra idején lett belőle igazán nagy színész, jó színész, akinek van érzékelhető jelenléte akkor is, amikor éppen nem szólal meg. Remélhetőleg kapni fog a továbbiakban is lehetőségeket és nem fog a pályája derékba törni a váltástól. Gáspár Sándor jó zsidó, lényegében egyedül kell ellenpontot képeznie a társasággal szemben. Érezzük az ő igazságát is, megértjük a bosszúvágyat. A többi színész játékának kiemelése helyett egyszerűen megállapítható, hogy összehangolt csapatjáték folyik most is a Nemzetiben. A jobbfajta Mohácsi-előadásokban (amikor a rendező partnerre talál a társulatban) érezhető ez az összhang, amelybe természetesen a két kiemelt fontosságú szereplő is beleillik. Ezeket a fiatal színészeket „majd beárazza a szabad piac”, hangzik el az előadásban egy Vidnyánszky-nyilatkozat nyomán. Vidnyánszky ezek szerint naivabb, hiszen ezzel a kijelentéssel azt a benyomást kelti, mintha nem tudná, hogy egy színész nem pusztán a tehetsége okán kap vagy nem kap jó szerepeket, ennél sokkal inkább meghatározó a szerencse ill. az a kapcsolatrendszer, amivel rendelkezik. Míg Jordán át tudott Szombathelyre menteni annak idején nem egy színészt a Nemzetiből, addig Alföldinek aligha lesz meg a lehetősége, hogy ugyanezt megtegye. A színészi pálya pedig túl van telítve, a színészek kevésbé tudnak elmenni külföldre, az csak a rendezők számára esély.
Mohácsi János rendezése jó lenne ha megmaradhatna, akár úgy, hogy vendégként visszahívnák a szereplőket. Ez az az előadás, amit érdemes lenne minden középiskolással megnézetni és közösen megbeszélni. Kár, hogy erre egészen kevés a remény, mint ahogy arra is, hogy a darab elveszítse az aktualitását, ami pedig ránk férne.
