A hétvégén technikai hibába (képek feltöltése) ütközve piszkosul lemaradtam a bejegyzéseimmel, így amikor megtudtam, hogy a hétfő estére régóta betervezett előadásom elmarad, akkor megkönnyebbültem, de aztán tíz percen belül csak ránéztem a műsorra. Sajnos/szerencsére, felfedeztem, hogy az RS9-ben épp játszik Menszátor Hérész Attila, akit nemrég remek formában láttam a Csirkefejben. Ezek után már nem volt választási lehetőségem…
Fazakas Júlia
2015-ben a Spinozában megnéztem a Fridát, szintén a Diego Rivierát játszó személy (Hábetler András) miatt, bár korábban sosem foglalkoztatott a mexikói festőnő élete és életműve. Revelatív élmény volt az egész előadás, különösen a címszerepet játszó Herczenik Anna játéka, teljes azonosulása a szereppel. Bennem így maradt meg azóta is Frida Kahló.
Miután ez valóban túl erős élmény volt, egy évvel később sem ezt a Sediánszky Nóra (író) és Menszátor Hérész Attila (rendező) által jegyzett előadást, sem a 2017-es operettszínházi verziót nem terveztem megnézni, még úgy sem, hogy jó visszajelzések jutottak el hozzám mindkettőről. Féltem a csalódástól.
Nagyon gyakori nézői hozzáállás, hogy régi emléket kér valaki számon egy másik rendezésen, vagy egy bizonyos téma másik feldolgozásán, és nagyon lényeges, hogy ezt tudatosítsuk magunkban - így talán könnyebben boldogulunk a befogadással, ha mégis bevállalunk egy ilyen helyzetet.
Az előadás kezdete előtt körülbelül három órával ezt a régi döntésemet írtam felül egy pillanat alatt, mert tényleg annyira igazinak tűnt Menszátor Hérész Attila a Csirkefejben (amelyet ezúton is ajánlok mindenkinek), hogy szerettem volna újra látni egy másik előadásban.
Diego: Menszátor Hérész Attila
A Frida mellett szólt a helyszín is, mivel nagyon szeretek az RS9-be menni, az 1994 szeptemberére visszanyúló első élményeim miatt is. Ez a pince igazán különleges intim tér, ahol most – közel ötvenen – a teltház érzetét keltettük. Ritkán oldható meg, hogy mindenki két méteren belül lehet a színészektől. Ezúttal egy dobogó hosszú oldala mentén ülünk 2-2 sorban, az első sorban ülőknek be kellett a lábukat húzni ahhoz, hogy biztosítsák a színészek elhaladását.
Ebben a helyzetben nagyon sok másik néző reakciója is hat ránk, nemcsak a közvetlenül mellettünk megcsörrenő mobil (hát igen, pont a mellettem ülő felejtette el kikapcsolni vagy azt hitte, hogy itt nincs is térerő). Érdekes helyzet, amikor egyszerre reagálunk valamire a szembenülővel, és egymás moccanását is észleljük… Ez az előnye az ennyire kicsi helyszíneknek, amelyek helyzete manapság a legtörékenyebb, és tényleg nagyon számítana nekik, hogy az az ötven néző viszont minden este jöjjön be úgyis, hogy nincs forrásuk reklámra. (Itt a felújított kávézóban jó még leülni is, lehet beszélgetni előadás előtt-után, emiatt sem rossz választás itt nézni előadást.)
Az előadásban az említett (színes szőnyeggel letakart) dobogón kívül díszlet nemigen volt. A látvány elsősorban a Réz Ágnes által tervezett ruhák által fejeződött ki. A szerepét nagy játékkedvvel és humorral átlelkesítő Fazakas Júlia jelmezeihez láthatóan a festmények szolgáltak alkalmas kiindulópontként, fotóiról a felirat nélkül is tudnánk, hogy éppen Frida Kahlo. Ha ránézve nem is tűntek nagyon hitelesnek a testi hibáira vonatkozó szövegek (és nem is próbálta testtartással vagy akármilyen más eszközzel a „csúnyaságát” létrehozni), el lehetett hinni neki a karaktert és „vele lehetett menni”. Egy ilyen életrajzi előadás komoly kihívás, lehetnek olyan nézők, akik alaposan ismerik az életrajzot és megakadhatnak egyes részleteken.
Ez az átdolgozás Frida saját szövegeire és Lorca írásaira is épült, nagy előnye, hogy egyáltalán nem törekedtek minden részlet pontos visszaadására, elnagyolták az életút egyes szakaszait, míg más időszakot aprólékosabban ábrázoltak.
Trockij: Dióssi Gábor
Az előadás előnyei közé tartozik, hogy az összesen öt szereplő egyike sem statisztál, hármuknak számos kisebb karakter jut, amelyek mind kellenek ahhoz, hogy a történet haladhasson. Dióssi Gábor apaként és Trockijként a legemlékezetesebb, és több jelenetén is sokat tudunk nevetni, addig Záhonyi Enikő (anya és Diego első felesége) illetve a beugró Kálóczi Orsolya (táncosnő, Frida húga) kevésbé szerencsés, mivel ritkábban tudunk bármely alakjukkal úgy igazán rokonszenvezni.
Mindkettejüknek van egy-egy olyan jelenete is, amelyet nézni sem túl nézőbarát ebben a kis térben. Záhonyi Enikő és a címszereplő erős paprikát esznek (csak úgy magában) a nyílt színen, és ahogy egy néző hangosan megjegyezte előadás közben: még mi is érezzük, hogy ez tényleg csípős, nemcsak annak látszik. Ebben a gesztusban a két nő párharca nagyon jól kifejeződik, bár magam részéről nem vagyok híve semmilyen megoldásnak, amikor azt érzem, hogy a színész valóban szenvedhet. (Sokszor kiderül, hogy egyébként nem fogják fel problémának a legtöbb olyan jelenetet, amelytől mi nézők megrettenünk.)
Kálóczi Orsolya szexjelenete ehhez képest számára nyilván rutin, a legtöbb előadásban van valami hasonló. Ez a harmadik személy előtt lebonyolított szerelmi aktus sokatmondóan fejezte ki Diego Riviera beállítottságát. Nem finomkodott a rendező-színész, saját magát vetkőztette.
A két jelenet egyikét sem volt jó nézni, de ezek is segítettek abban, hogy valamit biztosan megérezzünk Frida Kahlo helyzetének kegyetlenségéből, amelyet egy mondatban foglalt össze: a buszbaleset és találkozás Diego Rivierával volt életének két tragikus fordulata (és a második a nagyobb).
Menszátor Hérész Attilának annyi más szerep (Kékszakállú, Jászai Mari és az említett Apa után azért nem meglepő módon) ez a figura is igazán testhez álló volt, nyilván emiatt is választotta ennek a történetnek a feldolgozását, amelyen keresztül ráadásul a művészléthez kapcsolódó gyakran felmerülő kérdésekről is lehet beszélni. Miben áll a művész szabadsága, hűséges maradhat-e bárkihez, ha egyszer annyira érzékeny az őt ért hatásokra ? A színész képes arra, hogy egyszerre vonzó és taszító is legyen, megérezzük, hogy mi az, ami miatt Frida nem tudott tőle elszakadni, de elviselni sem.
Az előadás után feltehetően mindenki, aki előzetesen nem tájékozódott a festőművész életéről, most rá fog keresni, és felfedezi magának. Ha alapvetően jóslásokba nem is érdemes bocsátkozni, ezt azért megkockáztatom.
Én a magam részéről ismét ránéztem az RS9 műsorára, és beterveztem néhányat a közelgő friss előadások közül. Nektek is javaslom, hogy tegyetek így addig, amíg csak lehet…
PS. A bejegyzésben az előadás saját FB-oldalán szereplő fotók közül használtam fel néhányat. Még egy:
