2015 tavasza óta működik a Bethlen Téri Színházban a Találkozások tehetségprogram, amelynek keretében azokat a produkciókat támogatják, amelyekben egy beérkezett és egy pályakezdő művész ad elő egy-egy kétszereplős darabot. Ezen a blogon olvasható beszámoló a korábbiakról is, a Mary és Maxról, Az aranjuezi szép napokról, a Nőkből is megárt-ról és Az utolsó tűzijátékról is.
Erre az előadásra is elmondható, amelyik talán mindegyikről: jelentősen jobbak a színészek benne, mint maga a darab, pontosabban: azért érdemes megnézni, hogy Nyakó Júlia (dajka) és Kovács Domokos (Alex) közös játékát élvezzük, és sütkérezzünk abban a melegségben, amit a kapcsolatukból kiáradó szeretet még nekünk, megfigyelőknek is nyújt. Ez a lényeg, hogy elhihetjük nekik, hogy van ilyen szintű összetartozás, amelyik nem szerelmen és nem is vérségi kapcsolaton alapul, amelyet az egymásra fordított idő hozhat létre.
Jó nézni ezt, mert valóban nem hétköznapi manapság, amikor még a közvetlen családtagjainkra sincs idő a mókuskerékben pörögve, amikor egy-egy jó beszélgetésnek is nagyon lehet örülni. Ez az, ami mindent visz, hogy ebben most egy bő órán át hinni lehet.
Ehhez képest másodlagos, hogy nem pörgős a történet, kevéssé tűnik színházi megvalósításra alkalmasnak, és kevés néző van, aki az ilyen lassú/költői színházra van hangolódva. A téma – a modern kori házi rabszolgaság – sem az, amelyik a pesti színháznézők számára túlzottan aktuális lehet, és azok, akik a látványos előadásokat kedvelik, szintén nem lesznek annyira elragadtatva Molnár Anna színpadképétől, amely egy mosógép köré szervezi az előadást. A teret kiteregetett ruhák határolják le, és ez egyébként, ha túlságosan nagy szerepet nem is játszik az előadásban, itt-ott jól jön, és praktikus megoldás. Cortés Sebastián rendező jó érzékkel nem von be még egy színészt, bár a történetnek van még egy harmadik szereplője is, mégpedig a fiú anyja, aki helyett szemmel láthatóan a rabszolgaként tartott dajka nevelte fel Alexet. Helyette egy báb játszik, akit mindkét színész felváltva mozgat, ahogy a helyzet megkívánja. Ez a megoldás nekem tetszett, és nyilván nem jelentett újdonságot a Stúdió K előadásaiban a bábos technikához hozzászokott Nyakó Júliának, és úgy tűnt, hogy mindkét színész számára testhezálló ötlet volt. A lányom, akit vittem, ezt kevésbé szerette, és nyilván más néző is lesz, aki vele fog egyet érteni.
Akármilyen is a darab, jó ez a program, a színészeknek feltétlenül jót tesz egy ilyen kihívás, hiszen nem egyszerű egy órányi időre lekötni a közönséget „csak” színészettel. Most úgy néz ki alapvetően sikerült.
Ps.1. A fotó a produkció adatlapjáról származik.
Ps. 2.Ezt a bejegyzést a Müpa előtti padon írtam egy mondhatni egészen haszontalan továbbképzés után, miközben egy pesti csokigyárlátogatásra érkezett kecskeméti (eléggé hátrányos helyzetűnek kinéző) gyerekekből álló osztály ugrált körülöttem meglehetősen nagy zajt csapva. Többen beszélgetni akartak, és én hagytam magam eltéríteni, így kicsit elnyúlt a munka a bejegyzés rövidsége ellenére is. De volt, aki megkínált a csokiból is. Ez nem dajkamese, hanem tényleg igaz.
Annyira nem nyavalyás az élet mégsem, az ilyen pillanatokban egészen nyilvánvaló. Pláne, hogy a továbbképzésen is szert tettem két hasonló gondolkodású és igazán kellemes ember ismeretségére, akikkel szintén jót tudtam beszélgetni, teszem azonnal hozzá. Ez már így egy napra valami, és még nincs is vége.