Mit tehetek, részben ismétlem magam, de még inkább visszautalok már most azonnal Lengyel Nagy Anna igaz történeteit nagy színészekkel elmondó sorozatának előző két részére, a Pira-Bellá-ra, illetve a Nővérekre, mert a Keresztes Tamás és Pelsőczy Réka által rendezett két újabb monodráma kapcsán csak hasonlókat tudok mondani, így igyekszem ezt rövidre fogni.
Az előadás után közönségtalálkozó volt, amely részben példa volt arra, hogy a közönség magától túl sok izgalmas kérdést nem tud feltenni, nem tudja kihasználni a kétségtelenül nagy lehetőséget, hogy azokat kérdőre is vonhatja a produkció kapcsán, akik miatt eljött ezen az estén a Mozsár Műhelybe. Lehet, hogy órákon keresztül érdekes beszélgetés folytatható valakivel, de ugyanezzel az illetővel öt perc tartalmas kitöltése azért kihívás. Nézzük a nagyon jó színészeket, akik elvarázsoltak minket az imént, ők már talán kicsit fáradtak is, a szerző viszi a szót.
Epres Attila viszont elmondta, hogy megfogta az általa megrajzolt férfi sorsában az, hogy mennyire tele volt életrevalósággal, amelyet akár optimizmusnak is nevezhetünk.
Igen, ez valóban nekem is a kulcs az estéhez, ennek a két embernek valóban ez volt a közös jellemzője, hogy nem adták fel kilátástalan helyzetekben sem, túléltek, boldogultak, sőt komoly sikereket is felmutattak, és mindezt alapvetően az élethez való pozitív hozzáállásukkal érték el.
A találkozón felmerült az is a szerzőben, hogy megtudakolja, hogy a közönség számára hozzáad vagy elvesz-e az előadásból az, hogy tudja, igaz történet áll a háttérben. Egyértelműen persze nem dőlhetett el ez a kérdés, bár akár szavazás is lehetett volna, hiszen a közönség pont annyiféle, ahányan jelen voltak (telt ház volt ezen az estén, és legalább a nézők hatvan százaléka maradt a beszélgetésre is), így kaptak mindenféle választ erre a felvetésre.
A magam részéről azt sejtem, hogy aki eljött akármelyik részére a sorozatnak, az elsősorban a színészek miatt tette. Jó esetben mindkét színészre kíváncsi volt, vagy pedig az egyikre nagyon. (Na jó, azt is elhiszem, ha valakinek egy rész annyira tetszett, hogy utána már csak azért is látni akarta a többit is.)
A színészek pedig érzékelhetően hozták most is remek formájukat, akiknek a két rendező által kitűnő külső szemek jutottak a próbafolyamat során.
Epres Attila az első férfiszínész, aki a sorozatban szerepel – ki tudja, hogy miért kerültek ennyire túlsúlyba a női sorsok? -, viszont vele kapcsolatban sokaknak volt a megjelentek közül is már pozitív monodráma-élménye is, hiszen évek óta nagy sikerrel megy az Örkény Stúdióban a Diggerdrájver, amelyik szintén egy valóban élő ember életéről szól.
De milyen „A mi Józsink?” – jelen esetben, még két órával az előadás után, elég jó közelítéssel reprodukálni tudnám a történet legfőbb fordulatait, de ennek nincs értelme. Egy kisvendéglőben ülünk az elbeszélőnkkel, amelyről jó közelítéssel meg lehet tippelni, hogy a sajátja, és egy jó körülmények között élő embert látunk, akinek az életében ugyan voltak tragikus fordulatok, de ezeken mindig szerencsésen túllépett, és talán sokak szemében sorsának mérlege inkább pozitív lenne. Epres Attila végig sugározza a magabiztosságot, életerőt és életkedvet, ami ehhez a figurához kell. Mivel a mesélőt látjuk, hogy épp és egészséges, a rázósnak induló fordulatoknál is megelőlegezzük neki azt, hogy biztosan sértetlenül túléli ezeket is, de közben mégis szurkolunk neki kicsit.
Lázár Kati történetében jóval kevesebb a fordulat, sokkal egyszerűbb az alaphelyzet, és a legtöbb ember ehhez talál is könnyen kapaszkodót, ezzel az asszonnyal a legkönnyebb azonosulni."Jaj, csak az én lányommal nehogy ez legyen!" - juthat esztébe sokaknak....- mert látunk egy tanulatlan asszonyt, aki lánya betegségével küzd a történet nagyobb részében. Ezt a helyzetet bármilyen háttérrel el tudja a néző képzelni, és ha még ismeri is hozzá Lázár Kati habitusát, akkor még kevésbé kell ragozni, hogy igen, a színész egészen átadja magát ennek a sorsnak, magára húzza. Elhiszem neki, amit a közönségtalálkozón mondott, hogy fontosabb lesz számára ez a szerep, mint a saját magánélete.
Jó ezeket a monodrámákat nézni, a felkínált sorsok ugyan mind nehezek, de legalább egyes fordulataik kapcsán kicsit lazítani és nevetni is lehet.
Nemrég láttam egy másikat (Anyajegy), amelyik az Élettörténetek.hu sorozat hat hőséhez képest egy nagyon egyszerű, lényegében minden komplikációtól mentes fiatal nő életét mondja el, amelyikben nagyon nehéz valami tragikumot látni, mert minden komolyabb baj elkerülte a hősét. Mégis abban is, és ezekben is ott van az egyszerű ember hétköznapi küzdelme a napi tennivalókkal, amelyek néha fölébe kerekednek, másfelől pedig az élet végessége miatt, megvan az a benyomásunk – a mi Józsinkkal szólva – „az élet zárul össze”.
Éppen ezeket a sorsokat látva akár rá is döbbenhetünk, hogy nagyon nem mindegy, hogy mire fordítjuk azt a bizonytalan és kevés időt, ami mindegyikünknek még hátravan, de egyúttal legalább biztatást is adnak, erősítést, hogy ne süllyedjünk bele a kilátástalanságba. Bizony lehet ezt az élet nevű játékot jól/jobban csinálni, több kedvvel, nagyobb lendülettel, nagyjából úgy, ahogy Epres Attila és Lázár Kati.
ps. Epres Attila fotóját Puskel Zsolt készítette, Lázár Katiét a Mozsár Műhely készíttette. Mindkettőt az internetről töltöttem le, ahol az alábbi linken a sorozat többi előadásáról is vannak már fotók...
