Mezei néző

A mai napom eredetileg üresnek ígérkezett, de aztán rájöttem, hogy különösen alkalmas két előadás bepótolására is. Jónak ígérkezett a kombináció: megnézni hatkor az RS9-ben egy fiatal tehetséges színész, Markó-Valentyik Anna előadásában Szabó T. Anna monodrámáját (még 2016-ból), majd átmenni nyolcra a Belvárosiba, ahol Hernádi Judit és Kern András párosa már 2013. októbere óta játszik együtt, de egészen eddig őket is elmulasztottam megnézni.

Az RS9-ben hatkor kezdődött az előadás, amely tavaly Vallai Péter díjat nyert, és így kerülhetett a színház repertoárjára. (A Győri Vaskakas bábszínházban is fut.) Amint megtudtam, a legutóbbi alkalommal, amikor fél8-as kezdés volt az RS-ben, telt házat vonzott, míg most ez az új időpont nem lehetett túl nézőbarát – lehet, hogy sokan nem szívesen rohannak el munka után egyből színházba - , így a színész tíz ember számára játszott ezúttal.

Sok múlik a reklámon, mert az előadás kitűnő, a téma szinte mindenkit érint, és éppen ezért ennek is tömegeket kellene vonzania, akárcsak az Egyasszonynak.

A párhuzam Tenki Réka előadásával gyorsan eszembe jutott, most is egy női sorsot látunk, de a különbség is jelentős. Míg az Egyasszonyban egy rendkívüli tragédiának és következményeinek leszünk a tanúi, ennek a történetnek a hőse ennél átlagosabb helyzetű asszony már nem is lehetne, mégpedig a szerencsések közül. Látunk valakit, aki harmincévesen olyan életet él, amilyet mindig akart, bár közben azt is tudja, hogy „nem váltotta meg a világot”. Van társa, gyerekei, és „CSAK” a hétköznapok apró gondjai nyomják a vállát, olyanok, amilyenekkel a szülők mindegyike találkozik vagy találkozott, de mindenki másnak is ismerősek lehetnek, aki nem egy lakatlan szigeten tengeti napjait.

Az előadás varázsa éppen az, hogy magától értetődően sorakoznak fel előttünk először a szülővé váláshoz kapcsolódó kétségek, majd a gyereknevelés során felmerülő – távolról – jelentéktelennek tűnő gondok, amelyek persze akkor, amikor megtapasztaljuk őket, néha monumentálisnak és kezelhetetlennek tűnnek. Emlékszem, amikor fél hétre jártunk oviba és bölcsibe, és két gyereket kellett erre az időpontra felkészítenem egyedül, fél hatos keléssel nap mint nap. ((Sorsdrámát nem lehetne ráépíteni, de ez és a hozzá hasonló szituációk túlélése vezetett vissza az operához még 2006-ban, amikor színházba pláne nemigen jutottam el.))

Az előadás felhozza belőlünk a személyes élményeket, rábólintunk az egyes jelenetekre, hogy igen, ez is mennyire igaz, pontosan…Így rendkívül sok múlik a néző előéletén, és aki nap mint nap átéli a gyerek lefektetése körüli bonyodalmakat, az egész másként fogja nézni az előadást, mint aki ezen már évtizedek óta túl van.

Nekem felötlöttek a hasonló helyzetek, meg is hatódtam már az előadás első jelenetei közben, és nosztalgiával kevert bűntudatom is támadt, mert tudtam, hogy ma ezzel a húzással, hogy két előadást is nézek egymás után, biztosan egyáltalán nem fogom látni a kilencéves fiamat, és egyedül olvassa tovább a Harry Potter hetedik kötetét.

A színész azt a benyomást kelti, aki mindent tud ezekről a dolgokról, és elhisszük neki, hogy tíz évvel idősebb. Az előadás alcíme „bábszínház felnőtteknek”. Hagyományos bábot csak egyet használ, viszont az IKEÁ-ban is megvásárolható hétköznapi tárgyakkal játszik, és embereket pótolnak lámpák és párnák is. Mi nézők el tudjuk képzelni, hogy amit látunk azok valódi emberek, és Markó-Valentyik Anna egészen természetesen kelti őket életre, a gyereket meg is szólaltatja.

Egy órán át figyeljük a folyamat fejlődését, a gyerek cseperedését és az előadás sokat segíthet abban, hogy ráébredjünk, hogy a bemutatott élmények sokak számára tipikusak, egyszerre szépek és nehezek, és hálásak kell, hogy legyünk azért, hogy éppen ilyen problémák jutottak.

Nem tudom, hogy létezik-e valaki, aki csupa rózsaszínben látja a gyereknevelést, könnyűnek és felhőtlennek, de ha ezt megnézte, talán nem fogja, aki viszont esetleg félelmeket táplált ezzel kapcsolatban, az most már a szépségét is talán megérti.

Az előadás végére a tanulságot is mintha összegeznék helyettünk: jobban tesszük, ha elfogadjuk, ami van, és tudomásul vesszük, hogy ahogy mindennek, a családos létezésnek is ára van. Akinek gyereke van, az többé nem szabad, mert fél az esetleges veszteségtől. (Bővíthető: aki bárkihez elkezd ragaszkodni, az sem szabad…- és akkor már egy kutya elvesztésének gondolata is lehet hasonlóan fenyegető érzés.)

Az előadás maradandó élmény, és kíváncsivá tett, hogy mit tud még Markó-Valentyik Anna, akit eddig csak egyetemi előadásokban láttam. Várom a folytatást!