Közönségtalálkozóval egybekötött előadást tartott a Vígszínház a „Vígegyetem” keretében március 17-én. A tíz órakor befejeződő előadás után mintegy száz ember még maradt egy órácskát, ami lényegében a közönség tíz százalékát jelenti. Eszenyi Enikő ki is emelte, hogy számukra nagy dolog, hogy telt házzal tudják Brechtet játszani, sikeresen. Ez utalás lehet a színház két korábbi nagyszínpadi próbálkozására, amelyeket Zsótér rendezett, és ha a jegyeladás a mérce, akkor mind a Kaukázusi krétakör, mind a Jóember egyértelmű bukás volt. Mindkét előadás számos mozzanatára emlékszem, gondolatgazdag, érdekes munkák voltak, amelyekhez a nézőnek fel kellett kapaszkodnia. Úgy látszik ez nem igen vonzó foglalatosság és Brechttel fogyaszthatóbb formában érdemes próbálkozni.
A közönségtalálkozóból kiderült, hogy Enikő nagyon szereti ezt az egyébként igen jelentős szerepet játszani. Egy utcalány, aki jó akar lenni, de nem lehet – így kitalál és megformál egy szigorú nagybácsit, aki a túl emberséges döntéseit helyrehozza és lehetővé teszi a túlélését. A nagybácsin (Sui Ta) keresztül formálja meg Enikő a lányt (Sen Te), és ez nemcsak a nyilatkozatából, hanem magából az alakításból is látszik. Karikírozva, túlzásokkal, torzított hanggal és erős maszkban jön létre a figura, amelyről egyedül a házvezetőnő veszi észre, hogy álca csupán. A legtöbb ember annyira nem figyel oda egymásra, hogy simán átverhetőek. Az előadás lényegében Enikő nagy lehetősége, jutalomjátéka, de a harmonikusan dolgozó csapat is jó lehetőségekhez jut. Mészáros Máté az egyetlen, aki csak Vízárusként van jelen, az összes többi szereplő fregoliként működik, több szerepet kapnak. A női szerepeket is férfiak játsszák, ami mindig nagyon hálás. Elég jó nő lesz például Telekes Péterből, életszerű, ahogy Lukács Sándor öregasszonya is. Utóbbi ritkán szokott tetszeni nekem, a Vígben leginkább arra használják, hogy magához legyen hasonló. Most a női szerep jobban eltávolítja a rutintól és kifejezetten jó színész lesz ebben. Az előadás egységes stílusú és összességében arra bizonyíték, hogy a Víg társulatával is sokkal jobb előadások hozhatóak létre, amennyiben adott egy megfelelő, erős koncepcióval bíró rendező. Remélem, hogy ez az előadás, amely ismét azok közé tartozik, amelyben a Víg aktuális problémákról is akar beszélni, még sokáig a repertoáron marad és hasonlók követik. (Michal Docekal, aki a prágai Nemzeti igazgatója egy kifejezetten női darabot is rendezett korábban a Pestiben, a Mikvét, amelyik kifejezett közönségsikerré vált.)