Ahogy a tavalyi bejegyzésemet most A tenor újranézése után elolvastam, az jut csak eszembe, hogy minden mozzanatát most is érvényesnek és vállalhatónak tartom, ez csak némi kiegészítés.
Az előadást azóta berögzítették, a premier óta elmondható, hogy most még felszabadultabban játszanak benne az énekesek, néha mintha improvizálnának is és az egész alapvetően egy nagy játékra emlékeztet.
Mi nézők, ahogy azt tavaly is megírtam, nem az életünk megváltoztatására vagyunk most felbiztatva, hanem kapunk a sorstól egy kellemes, szórakoztató estét, amikor jól érezhetjük magunkat. Ezt is nagyon meg kell becsülni, hiszen néha egy jó előadás is elég, hogy átlendítsen minket a holtponton...
Az Erkel földszintje szinte egészen megtelt, az erkélyen azért csak hézagosan ültek – ez a realitás, ennyien kíváncsiak egy XX. századi ismeretlen magyar operára. Jobb lenne, ha egészen tele lenne, de volt több előadás is, így ennek a létszámnak is örülni lehet.
Az előadást az eredeti szereposztás játssza változatlanul – ezt senki más nem tanulta be, így voltaképp nagy szerencse, hogy nem volt szükség semmilyen vészmegoldásra, eddig mind zavartalanul le tudott menni.
Ami változott, az a karmester személye. Vajda Gergely helyett Kocsár Balázs a dirigens. Mivel én életemben most hallottam a művet másodszor, nem is voltam abban a helyzetben, hogy bármiféle hibát észrevegyek, mezei nézőként rendben lévőnek érzékeltem a zenekar tevékenységét. (Én alapvetően ezt is feltételezem és őszintén csodálom, hogy tud ez az együttes ennyire sok bemutatót és felújítást bepróbálni, ők a névtelen hősök, akikről nem szoktam én sem, de talán más sem sokat beszélni.)
A szereplőkkel kapcsolatban is csak magamat ismételhetném. Geiger Lajost jó régen láttam ehhez hasonló volumenű szerepben, neki kifejezetten jól is áll a herceg, nagyszerű megoldás volt rábízni. Szvétek Lászlót nemrég néztem Don Pasqualeként (ráöntötték), illetve a Figaro 2.0 Bartolójaként, ebben a szerepében is kiélheti komédiási vénáját, ő az előadás egyik fő motorja, aki nagyon élvezi a darabot. Feleségeként Farkasréti Mária szintén megmutatja a saját szerepében rejlő komikumot, de az ő alakítása sokkal visszafogottabb. Miksch Andrienn egy hét múlva már a Figaro Grófnéja lesz ugyanezen a színpadon, de most Theklaként még ő is kiélvezheti a figura humoros oldalát. Most is szerettem az áriáját a lemondásról, a szerelem „leállításáról”. Szerekován János szerepe meglehetősen hálás, és Thekla lúzer-udvarlójaként igazán jól érvényesül. Kiss András – ahogy tavaly ezt bátran megjósoltam – most valóban kibontakozott, közben eljátszott több más szerepet (egy főszerepet is), és ez is belejátszik abba, hogy most ő is erősebbnek látszik. Holnap megint fellép, a Bohémélet 2.0-ban, illetve szombaton még a Figaróban is, eleget foglalkoztatják. A kvartett megmaradt három tagja majdnem azonos súllyal van jelen, érződik, hogy nagyon összehangolt a játékuk. Csiki Gábor és Molnár Zsolt csak egy villanásnyi időt tölt színpadon, de megjegyezzük őket így is.
Az este főszereplője, aki ebből a nagyszerű háttérből mégis kiragyog, „A” tenor, Fekete Attila. Az előírásnak megfelelően ripacskodik és leénekel mindenki mást, ahogy ez máskor is gyakran megtörténik, mivel orgánuma olyan erős, hogy alig van (de azért van) énekes, aki nem tűnik halknak mellette. Jelenleg ez nagyszerűen illik a rendező, Almási-Tóth András koncepciójához és egyszerűen nem lehetne jobb választás erre a szerepre, nagyon megértem, hogy ezt miért nem kettőzték le. Igen, ez a tenor van olyan kiváló, hogy a viselkedésbeli modortalanságait simán le lehet neki nyelni. Az énekes – ahogy a többiek – nagyon élvezi a játékot és mi is élvezzük, hogy nézhetjük őt-őket. Még van egyetlen idei előadás (febr. 27 de. 11), ez ugyan el van adva teljesen, de néhány ember azért valószínűleg még így is be fog férni. Aki idén is lemaradt, azoknak vigasz, hogy lesz még kétszer jövőre is…
