Október közepén kezdtem a könyvet olvasni és nagyjából öt hétig állandó társam volt és később is bele-belenéztem, ezért írok róla ajánlót. Többször már nem hosszabbítják, holnap megy vissza a Zenei Gyűjteménybe az Ötpacsirta utca 4 szám alá. Ókovács Szilveszter kritikáiról lesz szó, amelyek együtt "Kritikám alul" c. gyűjteményben, a Helikon kiadónál jelentek meg még 2014-ben.
Az az érzésem támadt - már a hatvanadik lap környékén -, hogy rengeteg mindent megtudtam a szerzőről, aki nálam csak nyolc hónappal idősebb, viszont képzett énekes, így van saját tapasztalata, belülről ismeri a műfajt és szakszerűen, markánsan ámde élvezetesen ÉS (!) röviden képes összefoglalni a lényeges benyomásait a mindenféle (90 %-ban külföldi) zenei felvételről és "képlemezről". Ha eddig azt hittem volna, hogy jól értek az operához, most belátnám, hogy tévedtem - de nem, ilyesmivel sosem ámítottam magam, e könyv nélkül is tisztában voltam azzal, hogy a világ élvonalában mozgó énekesek nagy részét is csak hírből ismerem és alig nézek felvételeket, nagyon szűk körben mozgok, ennek az egy Operaháznak is csak részlegesen figyelem a műsorát, még a balettet sem, tehát lenne mit pótolnom, ha lenne hozzá időm is....ha például felhagynék az élő színház nézésével és hozzászegődnék valamelyik kábelről fogható operatévéhez.
Ez a könyv ablakot nyit a nemzetközi operavilágra, most már tudnám, hogy kiket kellene figyelni "az operacsillagok" közül, ha vonzanának a divatos énekesek. A könyv hatására azért erre-arra rákerestem a youtube-on, akikről a legszenvedélyesebben írt a szerző, nem tagadom. Jellemzően olyan keményen foglal állást még világsztárokkal kapcsolatban is, hogy a legtöbb CD és DVD meghallgatásához mégsem csinált kedvet. Ugyanakkor megnyugtatott, hogy Florez első operaházi koncertje őt sem ragadta magával (engem, a mezei nézőt sem), és még sorolhatnám azokat a neveket, akik ugyanígy hidegen hagytak mindkettőnket. És ő sem szereti a cirkuszi eseménnyé duzzadó gálákat (37.p. - "a három tenor" divat kapcsán ír többször is hasonló megjegyzéseket),
Érdekes élmény volt azt látni, hogy vannak kapcsolódási pontjaink, sőt mintha ebből lenne a több. - A felvételek mellett egy-egy félmondatot szán operaházi rendezésekre is, vannak olyan megállapításai, amelyek nagyon sok ma futó előadás kapcsán is jól megemlíthetőek lennének. Ha hamarabb olvasom a könyvet, biztos beidézem az Otellóról szóló írásomban azt, amit Ókovács Szilveszter egy Macbethről írt, amely generálsötétben zajlott (A néger zsebében, 338.p.) és amely kapcsán elmélkedett arról, hogy egy ilyen előadáson "fél dioptriát romlik a szem". Neki a saját premierjét nézve, ugyan eszébe jutott-e a párhuzam, vagy könnyedén nyugtázta, hogy nálunk is vannak olyan előadások, mint külföldön és túl fogjuk élni ezt is?
Leginkább külföldi lemezekről ír (ritkaságokról, amelyeket rajta kívül még jó, ha hárman meghallgathattak és legnépszerűbb felvételekről egyaránt) és ez azért feltétlenül egyszerűbb helyzet, könnyebb akár Placido Domingo hiányosságait felhánytorgatni nyílt sisakkal, mint valaki olyannak a hibáit, akivel bármikor szembetalálkozhatunk a Hajós utcai szervezésre menet. Ennek ellenére élveztem azokat a megállapításait, amelyekből kiderül, hogy ugyanúgy maximalista, elvárná az énekesektől az igényességen túl a természetes és szenvedélyes játékot is, ugyanakkor nem zavarja az sem, ha valaki hibázik. (258.p. Rolando Villazonról) Szereti, amikor egy énekes "nem középszürke egyéniség" (34.p. - Melis kapcsán).
Korszerű színháznak képzelné az operát és annyira nem is titkolja, hogy fáj a lemaradottságunk. 2007-ben, egyetlen frappáns mondatban megfogalmazta azt, hogy milyen máshol az ideális előadás: "Bécs, Zürich, Párizs és más nem is olyan távoli városok az összművészet modern nyelvét beszélik úgy, hogy képesek az alapdarab értékeit nem pusztítani." (337.p.) Leírni egyszerű, ilyen előadásokat létrehozni csak kegyelmi állapotban sikerül mostanság is, de ez lenne a cél.
Kritikáiból úgy tűnik, hajlamos engedményeket adni és eltűrni kevésbé sikerült rendezéseket, amennyiben fantasztikus énekesek állnak rendelkezésre. Szerettem ezt a mondatot a túlságosan statikus Don Carlos kapcsán: "úgyis az énekes operák közül való, nehéz elviselni másodvonalú szereposztásban, de két vasalóállvány és bikinis statiszták között is." (207.p) Amikor nézi a "mi" előadásunkat (és szereposztását jóváhagyta), felmerült-e benne ez a gondolat? A vasalóállványokat eddig sikerült kiküszöbölni...
Szerettem, hogy a CD-DVD kritikák tükrén át is kiderülnek a szerző preferenciái, vannak vállaltan kedvenc énekesei és karmesterei, akikről különleges szenvedéllyel ír. Fricsay Ferencről és Dietrich-Fischer Dieskau-ról ennyit nem tudtam meg senki más írásaiból. Különösen megérintett a könyv végén található nekrológ, amelyben beszámol arról, miként írt levelet még diákként a híres baritonnak, példaképének, aki ráadásul válaszolt és elküldte az összes elérhető felvételét a rajongójának egy dedikált fotóval. ("Kóda" - 569.p.) Ezt a helyzetet nagyon át tudtam élni, mivel egyetlen egyszer én is írtam hasonló rajongói levelet és kaptam is egy felvételt, bár aláírt képet azért nem. (Na jó, azt nem is kértem.)
A fentihez hasonló személyes megjegyzések, amelyek szinte minden cikkben megtalálhatóak teszik igazán érdekes olvasmánnyá a könyvet - azon kívül, hogy az időről időre elszórtan megjelenő (és nem túlhasznált) zenei szakkifejezések érzékeltetik, hogy aki nyilatkozik, az nem képzettség nélkül teszi és a mezei operakedvelő olvasó (akiknek szólnak ezek a kritikák) ezáltal hajlamos lesz hitelt adni a leírtaknak.
A könyvet olvasva nagyjából kiderül, hogy milyen operát szeret Ókovács Szilveszter, aki a kritikusi időszaka után azt is megérhette, hogy a gyakorlatban, döntési helyzetben a saját - valóban létező - koncepcióját meg is valósítsa. Ne legyenek illúzióink, kevés recenzens mondhatja el, hogy egy hatszáz oldalas gyűjteményt megjelentetnek tőle, ehhez a könyvhöz kellett feltétlenül az is, hogy a szerző az Operaház főigazgatója lett később. Így viszont igazán izgalmas a leírtakat, a szerző operajátszásról vallott nézeteit összevetni azzal, ami jelenleg a Házban történik. Néhány folyamat (a repertoár cseréje erőltetett menetben) így megérthetővé válik. (556-568. p. - Más típusú írás a nemzeti operajátszásról, itt már az igazgató beszél, nem a kritikus)
Nem tudom, mi a hálásabb helyzet, leírni kritikusként, hogy - többek között - Ágai Karolát milyen méltatlanul mellőzte a Ház akkori igazgatója (348.p.) és milyen sokszor előnyben részesítenek hangjakopott sztárokat magyar énekesekkel szemben (346.p. - Carreras vendégszereplése kapcsán) vagy vezetőként, vérre menő döntési helyzetben a jelenlegi magyar operaénekesek mezőnyéből kiválogatni azokat, akiket feltétlenül itthon kell tartani. Mi a jobb stratégia, sok énekest megmutatni kevés alkalommal, vagy kevés embernek nyújtani biztos egzisztenciát? Előnyben részesíteni a pályakezdőket, minden évadban újabb tehetségeket bevillantani, akik később elég munkát nem kapnak és kénytelenek külföldre távozni, vagy azokkal törődni, akik már többszörösen bizonyítottak és a pályájuk csúcsán vannak, megadva azt az esélyt, hogy minden fontosabb szereppel itthon találkozhassanak, és a karrierjüket tudatosan építeni, ahogy az a Kádár rendszer idején történt?
Nagyon izgalmas lenne megtudni, hogy most, menet közben mennyire elégedett Ókovács Szilveszter az előadások minőségével, amelyek hihetetlen sűrűséggel készülnek egymás után. (Szenved-e olykor-olykor a főigazgató, amikor az új rendezéseket nézi?) Ezt nem fogjuk megtudni, irreális lenne teljesen. Be kell látni, hogy vezetőként az eredmények kiemelése az egyetlen lehetősége.
A pozsonyiak pesti vendégjátéka kapcsán (171.p.) büszkén nyilatkozott a magyar operatársulat minőségéről, de a finanszírozás nehézségeit is belefűzte a cikkébe. A személyes aggodalmát, kritikusként. Az operához sok pénz kell, máshogy nem üzemelhet és most legalább van pénz is, kormányzati támogatás és a gépezet forog. Működik az Erkel, lesz Eiffel központ, jön az Operaház felújítása, az előre kitűzött menetrend szerint megszületnek a bemutatók egymás után, minimális túlzással elmondható, hogy negyven főpróbahét követi egymást az Operában.
A valóban szórakoztató kritikák elolvasása után felmerült bennem, hogy mennyire szerencsés helyzet lenne, ha a főigazgató, akinek az írás talán a legerősebb oldala, folyamatosan vezetne egy naplót vagy blogot, amelyet később, amikor már életének ezen a korszakán túl van, publikálna. Utólag is érdekes lenne megtudni, milyen volt menet közben egy ekkora monstre intézmény igazgatása, milyen körülmények között jött létre például az ominózus Otello és a többiek. Hátha jönnek majd ezek az emlékiratok, az utólagos értékeléssel az Operaháznak erről a mozgalmas korszakáról, amelyet épp most élünk át, hol kisebb, hol nagyobb elégedettséggel és amely egészen biztos, hogy nem fog egybeolvadni a többivel.
