Ma az ELTE és a Belcanto Opera-Barátok Magyarországi Társasága jóvoltából Kolonits Klára 21,5 évvel pályakezdése után megünnepelhette az Jogi Kar impozáns dísztermében pályakezdésének huszadik évfordulóját. A két részes program egészen biztos, hogy számára is örök emlék lesz - már csak azért is, mert elég ritkán történhet meg egy énekessel, hogy kollégája-partnere a kezdés előtt 45 perccel mondja le a fellépést, mégpedig betegségre hivatkozva. De jött a deus ex machina: Clementis Tamás, a koncert szervezője (a Társaság elnöke) és egyik fellépője ennyi idő alatt is talált helyettes tenoristát, Balczó Péter személyében, aki Fekete Attilát méltóképpen pótolni is tudta.
Ami azt illeti, a program után megállapítottam, amennyiben nincs nyomtatott szórólap és nem tudjuk előre, hogy Fekete Attila lett volna a fellépő, ez esetben Balczó Péter teljesítményét egyszerűen természetesnek vesszük. Ezek szerint felkészülés nélkül, ha éppen egy futballmeccsről riasztják, akkor is el tudja énekelni a Nemorino románcát, egy áriát és egy kettőst a Lammermoori Luciából. A leginkább elemében a Rigoletto kvartettjében volt, amellyel a hasonló koncerteket szeretik lezárni, így nyilván koncertszerűen is sokszor elénekelhette. Érződött, hogy ezt egyértelműen színházi helyzetként kezeli, jó partnerre talált hozzá Szolnoki Apollóniában, akinek szintén nagyon jól állt Maddalena. A beugrás persze még emelt az énekes ázsióján, mert mindenki nagyon jól elképzelte, hogy milyen módosításokra lett volna szükség, ha nincs tenor.
Szolnoki Apollónia énekelt két szólót is - a Wertherből és a Trubadúrból, sőt számomra némileg bizarr élményként meghallgathattuk Rómeó szerepében is Kolonits Klára partnereként. Itt jött el a pillanat, amelyben leleplezem magam: alig ismerem a bel canto operákat, különösen azokat, amelyeket élőben nem lehetett eddig sem megnézni az Operaházban, nem vagyok se Donizetti, se Bellini specialista. Így egyszerűen mezei nézőként szembesültem azzal, hogy Bellini képes volt két nőre írni a szerelmeseket a Rómeó és Júliában.
A koncert folyamán az ünnepelt művész mindhárom partnerével énekelt duettet - Clementis Tamással a Luisa Millerből. Miután ezekhez többnyire kellett is kotta, rám kevésbé hatottak ezek a részek, mint amikor egyedül kiállt és így például elénekelte az első rész végén a Lucrezia Borgia zárójelenetét, vagy a második rész utolsó előtti számaként áriát a Macbethből. Ez a két említett szám kiemelkedett a teljes koncertből, mondhatni csak azért is érdemes volt felkelni ma reggel, hogy ezt a kettőt meghallgassuk. (Aki nem tudná, a művésznek van egy saját Bel canto CD-je, amely kárpótlás lehet azért, ha valaki élőben nem hallgathatja elégszer.)
Dinyés Dániel zongorakísérőként a legnagyobb érzékenységgel rendelte magát alá az énekeseknek. Nem lehetett könnyű dolga. 13 számot kellett kísérnie, ebből kettőre fel sem tudott készülni, mert az utolsó pillanatban értesült a változásról és egyszer sem tudták összepróbálni az elhangzott számok negyedét.
Az összeállított műsor teljes mértékben alkalmas volt, hogy megmutassa Kolonits Klára árnyalatait, láttuk benne a húsz éves ártatlan kislányt, a naívát és láttuk a királynőt. Hallottuk a valószínűtlen magasságokban is tiszta koloratúrákat és éreztük hangjának drámai erejét, sötét színeit. (Én ezeket szeretem a legjobban, bár a közönség többsége nyilván a koloratúrákat érzi izgalmasabbnak.)
Az utolsó taps alatt a mögöttem ülők félhangosan megjegyezték: ezt az Erkel Színházban kellett volna megrendezni. IGEN! Ott kellett volna, teljes zenekarral és nagy marketing-kampánnyal. De az Operaház még nincs lekésve, 3,5 év van a 25. jubileumig.
