Miután igazán kiéltem magam azzal, hogy Hábetler András Figaro rendezéséről két napon át írtam egy blogbejegyzést, akik a Wertherre kíváncsiak, pontosabban, hogy mire lehet számítani az előadás megtekintésekor, most kifejezetten szerencsések. Rövid leszek ezúttal. Erre több okom is van.
Az egyik ok a szokásos - főpróba volt, nem előadás. Azért, mert a műsort megnézve rájöttem, hogy a meghirdetett időpontok egyike sem jó nekem, viszont nem akartam említés nélkül elmenni az Operaház újabb premierje mellett. Rengeteg az új előadás, néha az az érzésem, hogy a műszak, zenekar is titánokból áll, nem csak néhány szólista az, aki elég nagy terheket hordoz ezekben a hetekben.
A Werthert sosem láttam korábban és kihasználva ezt a helyzetet - számítva, hogy könnyen hallgatható lesz a zenéje - meghagytam magam ebben az állapotban és kipróbáltam, milyen lesz majd a mezei nézőknek beülni, akik általában szeretik a műfajt, de (esetleg) szintén nem tájékozódnak előzőleg.
Annyi előnyöm vagy inkább hátrányom azért volt, hogy Goethe regényét olvastam. Nem különösebben szerettem, de megállapítottam, hogy a hős vergődésének több alapot adtak, mint ebben az operában. Az előadásnak más baja nincs, mint a darab elavultsága. Mostanában két ember kapcsolata a legritkább esetben megy azon tönkre, hogy valaki az anyjának megesküszik, hogy az általa előnyben részesített pasashoz megy hozzá. Olyan nagyon sokat sem a házasságok felbontásán, sem házasságtörésen nem gondolkodnak, illetve talán nem tipikus választás a hasonló dilemmák esetén az öngyilkosság, mint kiút. Lehet, hogy korábban sem volt az, bár éppen a Werther hatására valóban diagnosztizáltak egy öngyilkossági divatot.
Ez az előadás hasonló mellékhatással nem fog járni. Az operalátogatók egy része, akik látványra (díszlet: Horesnyi Balázs), mutatós korhű ruhákra (Kovács Yvett Alida) és modernizálás mentes előadásra várnak, amikor semmi nincs hozzáadva a műhöz, most elégedettek lesznek. Jelen esetben a hangsúly nem a rendező (Szikora János) vízióján van, hanem szép komótosan elmesélődik a történet.
Az Operaház valószínűleg törekszik is arra, hogy többféle stílusú előadásai legyenek. Ugyan én kifejezetten azt szeretem, ha egy rendező a mű szelleméhez igazodva (!) gondol valamit és a mi életünkről beszél, de visszagondolva az Otellóra, amelynek rossz volt elviselni a látványát is (depresszív hatású a fekete háttér 3 órán át), a West Side Story felemás megoldásaira, a Kékszakállú énekes-ellenes függönyére, azt mondom, hogy jelenleg ez a rendezés még a legelfogadhatóbb, mert legalább az énekesek szépen kibontakozhattak.
Már ezen a próbán is gyönyörűen látszott, hogy milyen jó formában vannak. Különösen igaz a két főszereplő nőre (Charlotte: Schöck Atala, Sophie: Celeng Mária). Jó mindkettő, élvezet őket hallgatni és nézni. Schöck Atalát talán még fiatal lány szerepkörben nem láttam, első alkalommal (Faragó Béla: Átváltozások) lepusztult háziasszonyként, majd nem sokkal később Cherubinóként volt egészen hiteles. Celeng Mária igazi szeleburdi kamasz, döbbenetes nézni, hogy a két bamba férfi (Alfréd, Charlotte jövendőbelije: Haja Zsolt, Werther: Nyári Zoltán) nem veszi észre, hogy lenne alternatíva számukra. Hiába, aki ismeri a címszereplő sorsát, tudhatja, hogy nem lesz itt vígopera és happy end. (Ha a bejegyzés elején említettem Hábetler Andrást, most ezen a ponton ismét eszembe jut: operabeavatóin mindig elmondja, hogy rendszerint a tenor és a szoprán szerelmes és őket akadályozza a bariton. Most itt a mezzo és a tenor szerelmét akadályozta és a szopránnal a kutya sem foglalkozott.)
Én egyébként örültem, hogy nem az állítólag nagyon jó vendéget fogtam ki, hanem Nyári Zoltánnal láthattam a próbát, mivel sokkal jobban érdekel a megszokott énekeseim pályájának követése, mint az, hogy egyszer nézzek egy külföldit, aki vagy nem fog meg, vagy ha igen, akkor viszont utána fájó szívvel hiányoljam. (Erre is van néha példa, de az én tapasztalatom rendszerint nem mondatja azt, hogy a meghívott külföldiek jellemzően jobbak lennének a mieinknél.) Nyári Zoltán már a néma jelenetében, a nyitány alatt is meggyőzően van jelen, egész magatartása kifejezi ezt a romantikus figurát. Az illúzió nem bomlik fel később sem. (Kár, hogy a darab jóvoltából egyáltalán semmi nem derül ki róla, csak az , hogy fest és szerelmes lesz Charlotte-ba.)
Van néhány kisebb szereplő, villanásnyi időre felbukkan Busa Tamás, Szerekován János és Egri Sándor is.
Ami mellékesen, igazán zárójelben még így is elmondandó egyetlen kritikai észrevételként: a férfiak francia kiejtésén lenne még csiszolnivaló. A két női szereplő lekörözi őket, ez a helyzet. (Tudom, hogy kevés a francia nyelvű feladat, jó nehéz - de mit lehet tenni? Még sokkal többet kellene ezt gyakorolni.)
Három részben megy le a négy felvonás, valamivel kevesebb mint 3,5 óra alatt. Idővel a szünetek rövidülhetnek. Hosszadalmasnak és vontatottnak érződik, de hát operába nem azért jár valaki, hogy akciófilmet nézzen. Szép a zene, ha annyira nem is tűnik izgalmasnak - elsőre. Meg tudnám azért szeretni, ha rendszeresen hallgatnám.
Aki szereti ezt a típusú előadást, az valószínűleg jól fogja magát érezni még akkor is, ha kap egy óriási adag reménytelen szerelemet megzenésítve. Látunk két embert szisztematikus önsorsrontás közben. Ez, az éveken át tartó esélytelen vágyakozás amit nézhetünk három óránál is hosszabban aztán végképp nem korszerű - ki érne rá ilyesmivel foglalkozni ebben a mai rohanó világban? Ugyan már!
