Jó egy színpadon látni a Vígszínház társulatának tagját, Kútvölgyi Erzsébetet, a szabadúszó, de leginkább az Örkényben megmutatkozó Gyabronka Józsefet és a Szalon törzsvendégének számító Őze Áront, aki most már nem igazgatója a Magyar Színháznak. Kevés hely van ma Pesten, ahol hasonló módon együtt játszhatnának a más színházakhoz tartozók, ahol nem számít, hogy ki milyen klikk része, vagy milyen a politikai meggyőződése. Már csak emiatt is érdemes a Rózsavölgyi Szalonba járni. Ez jutott eszembe ma este Michael Frayn darabjának tapsrendje közben.
A Rózsavölgyi most sem az egyszerűbb utat választja nézőterének megtöltésére, még véletlenül sem egy könnyen emészthető szalon-vígjátékot. A darab szerzője ugyan ismert nálunk is (Ugyanaz hátulról címmel fordították bohózatát és az Új Színházban, nemrég pedig a Centrálban is bemutatták), de ettől még "húzónévnek" nem számít. Az előadásban játszó színészek már sokkal inkább. A téma sem biztos, hogy tömegeket hozna lázba: két atomfizikus 1941-es találkozásának rekonstrukciójával próbálkoznak. Legutóbb a három színész közül Gyabronka Józsefet láttam, a Herzl című darabban. Megállapítható, hogy most is saját egyéniségéből kell pótolnia mindazt, amit a szerző nem tett bele a műbe. A szövege ezúttal sem könnyen mondható, de mégis hitelesíti. Lehet, hogy Gyabronka szereti is a kihívásokat, idén mindenesetre része van belőlük. Akár ilyen is lehetett Niels Bohr, mint amilyennek ő mutatja nekünk.
Mit mondhatott egymásnak Bohr és Heisenberg 1941 őszén? Illetőleg ami még érdekesebb: milyen szándékkal látogatta meg atyai jó barátját, egykori mentorát Heisenberg a németek által megszállt Koppenhágában? Az előadás mindkét része ezt a témát járja körül, szinte túl alaposan is. Előtte kapunk egy szórólapot, amelyen tételesen fel vannak sorolva az atomfizikához tartozó kutatók, sőt a fontosabb fogalmak is. A közönséget figyelve nem állapítható meg, hogy kik azok, akiknek nagy szükségük van erre a listára, és sose fogjuk megtudni, hogy a többnyire idősebbekből álló nézőközönség soraiban hány hozzáértő ült. Elég nagy figyelemmel hallgatta mindenki a három színész párbeszédét, akik a helyenként túl száraz szövegeket mégis képesek voltak átlelkesíteni. Fogalmam sincs, hogy Gyabronka József és Őze Áron iskolai tanulmányaik során mennyire álltak közel a természettudományos tárgyakhoz, de színészetük nagyságát mutatja, hogy egy percig nem vontam kétségbe, hogy itt valóban két olyan ember beszélgetését hallgatom, akiknek éppen a fizika a legfontosabb az életben. A magyar átlagdiák a fizikán kívül a kémiát szereti legkevésbé, így az legalább ilyen kérdéses, hogy egy átlagos színházi nézőt mennyire izgat az atomfizika, a témaválasztás emiatt mindenképp merésznek mondható. (Érdekes lenne ezt az előadást úgy is játszani, hogy utána egy valódi fizikussal lehetne megvitatni a műben felmerülő kérdéseket - jutott eszembe utána.)
A darab felépítése nem könnyíti meg a színészek helyzetét, keveset mozognak, saját mondataikat is narrálják, önmagukat kívülről szemlélik. Olyannyira kívülről, hogy haláluk után emlékeznek vissza életük néhány kulcsjelenetére. Bohr feleségének szerepeltetése némileg könnyíti a beszélgetést, közelebb viszi a társalgáshoz és a laikus nézőkhöz. Kútvölgyi Erzsébet ezt a szerepet fel is vállalja, ő az, aki legtöbbször kikacsint a közönség felé.
A látszat ellenére, sokkal több szó esik politikáról és erkölcsről, felmerül a tudós felelőssége a tetteiért. Erős konfliktust rejt már az alaphelyzet is: a megszállt Koppenhágába látogat a hitleri Németország vezető tudósa, és ez a felállás alapvetően megváltoztatja a két ember közötti korábbi baráti viszonyt. Heisenberg az atomenergia felhasználási lehetőségeit kutatja és ezzel kapcsolatban merül fel a kérdés, hogy mennyire felelős a tudós azért, ha a politikusok az eredményeit rosszra használják. Mennyire szabotálta a német atombomba előállítását Heisenberg és mennyire mozdította elő az amerikaiakét Bohr?
Ezek a kérdések nem irrelevánsak, hiszen a darabban azt látjuk, hogy még nagy nevek, akikről tankönyvekben olvasni, szintén küzdenek problémákkal. De épp ez lesz benne a drámai és ez lesz az előadásnak a legfőbb értéke: ezek a nagyok is emberek, ők is tépelődnek, küzdenek és nekik is vannak veszteségeik, fájdalmaik. Gyötrődnek a szakmai kérdések miatt és azon túl is.
Az előadást ugyan itt-ott hosszúnak éreztem (az első részt különösen) és sokkal célszerűbbnek tűnt volna kicsit nagyobb húzás után egy részben játszani, de még így is, az egy-két üresjárat ellenére is jó volt a színészeket nézni ebben az intim térben. Valló Péter rendező a szokásos színpadot nem használja, helyette még közelebb ülteti le a nézőkhöz a három szereplőt. Van az előadáshoz némi háttérvetítés is, de ennek a jelentősége nem túl nagy. Sikeresen vonta el az előadás a figyelmet az én személyes bajaimról is - feltételezem, ugyanígy volt ezzel a többi mezei néző is. Hét színházmentes este után jó volt épp a Rózsavölgyi hangulatába visszatérni és azt érezni, hogy minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. A Koppenhága bemutatója éppen tíz nappal korábban volt és febr. 12-én jön egy újabb, a Romance.com...Megnézzük.
