Január 6-8 között a Tháliában vendégszerepeltek a szabadkaiak. Bár a félévzárás miatt színházi programjaim kétharmadát töröltem az előző hetekben és mindhárom előadásra dolgozathalmok elől ültem be és a félbehagyott munkához ültem vissza, fel sem merült bennem, hogy ne nézzem meg ezt a társulatot. Egyszer voltam Szabadkán mindössze, aznap nem volt előadás, így kizárólag a pesti vendégjátékokra hagyatkozva tudom a munkájukat követni. Nagyon jó, hogy a Thália rendszeresen hív meg vidéki és határontúli előadásokat, így legalább ezek a társulatok is megmutatkozhatnak a szélesebb nyilvánosság előtt is. Február elején jön a Humorfesztivál, ennek a keretében is lehet látni a pesti közegben nem dolgozó színészeket. Tavaly is volt a műsorban figyelemreméltó produkció, ezt várom az idei programtól is.
A konkrét előadásokat látva vegyes érzelmeim támadtak. Bár végig örültem annak, hogy egyáltalán látom a szabadkaiakat, csak részteljesítményeket tudtam értékelni. Egyik előadás sem volt annyira egyenletesen jó, hogy hazaérve egy lendülettel félretegyem a munkát és felelőtlenül belemenjek a szokásos hajnali egyig tartó blogírásba.
Nézzük sorban a három estét.
Az Übü királyt (színlap) a rendező (Dömötör András) miatt is néztem, akinek a pályáját a kezdeti stádiumtól nyomon követem. Voltak jó és egészen kitűnő előadásai is. Ezzel a bloggal például éppen András Bőrpofa premierjéig mentem vissza (2012. január), amely sokkal hosszabb pályafutásra lett volna érdemes. Az Übü esetén túlságosan is beégett a legendás "katonás" előadás, túl sokszor láttam ahhoz, és egészen el voltam ragadtatva tőle, hogy a színpadon ne Olsavszky Évát, Kun Vilmost, Vajdai Vilit, Sinkó Lászlót és Básti Julit hiányoljam. Nagyon kevéssé tudtam Scherer Péter ellenére elfogadni a Bábszínház két évvel ezelőtti verzióját, különösen zavart benne a direkt (filmes) utalás Ceaucescu-ra. Orosz Ákost is szeretném látni Übüként, de mivel az elején elhalasztottam, most már valahogy nem erőltetem. Félek a csalódástól. Január hatodikán viszont a "vagy ma vagy soha" szituáció állt elő és mentem a Tháliába.
Az előadás nézőtere is a színpadon volt. Zsúfolásig megtelt jelentős mértékben színházközeli emberekkel, újságírókkal. Nyitott, érdeklődő közönség volt ez, valószínűleg mindenki a darab (sőt több más Übü-rendezés ismeretében ült be). Ez az Übü király is a nyíltan vagy alig burkoltan aktualizáló Übük sorába tartozik. Nem feltétlenül adná magát éppen focistának (is) beállítani a zsarnokot, a szöveg kevés támpontot ad erre. Eszembe jutott, hogy ugyan mit tud a magyar mezei néző a szerb belpolitikáról és a szerbek ugyan mit tudnak a magyar belpolitikáról. És a szabadkai magyar néző? Mi az, ami neki fontos ebben? Leveszi az utalásokat ugyanígy? Netán hasonló két táborba szakadottságban él? Kell neki ez az előadás, a rengeteg politika és a fekália túldimenzionálása?
Nekem személy szerint mindkettő túl sok volt. Az Übü király önmagában is a zsarnokság elleni darab, nem éreztem, hogy ezek a beavatkozások használtak neki vagy a mondanivaló kifejezését erősítették volna. Azt nem vonom kétségbe, hogy a rendező átdolgozzon, belenyúljon a szövegbe, én csak azt nyugtáztam, hogy nekem ezek a változtatások nem jöttek be. Nem zárom ki, hogy lesz egyszer egy olyan Übü, amelyet ismét revelatívnak fogok érezni, de ez nem volt az. Odamentem, az esélyt megadtam.
Nagyon tetszett Pálfi Ervin játéka, annak ellenére, hogy kevesebb szaar több lett volna. (Most az ingéből-gatyájából előhúzott egészen élethűnek látszó barna szivacsdarabokra gondolok.) Rossz névmemóriám ellenére őt már korábbról is megjegyeztem (Egy elmebeteg nő naplója, A csúnya). Ő volt az előadás motorja, szíve-lelke. Még mindig nem láttam a Vöröst, amelyik a szabadkaiak és a Katona József közös előadása, abban is szerepel. Felfigyeltem Mácsai Endrére, aki szerdán a Kreónban címszereplőként tért vissza. Kalmár Zsuzsa is mindig megfog, ha meglátom a nevét a színlapon, akkor előre örülök neki.
A keddi napon az Übühöz hasonlóan egy részben ment le Biljana Srbljanovic darabja, "A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled).(színlap)
Ez esetben egy ismeretlen szerző ismeretlen darabjára mentem, a színészek nevei jelentettek némi fogódzót mindössze, jónéhányan előző nap is játszottak. (Pámer Csilla volt az egyetlen, aki mindhárom este látható volt. Az Übüben játékától, ahogy az előadás stílusától is erősen idegenkedtem, A bicikliben már lényegében el tudtam fogadni iskolakerülő tinédzserét. Egyik szerepében sem keltett szimpátiát, de ezzel éppen a célt szolgálta. Nem naíva alkat, erősen úgy tűnik. "A halál nem bicikli" három különböző cselekményszálat fog össze, ezek eleinte felváltva jelennek meg, később fokozatosan érezzük az összekapcsolódásukat. Látunk anya-fiú, apa-lány, nő-mostohalány kapcsolatot, két nő vágyódását egy férfi iránt, tanúi vagyunk egy politikusnő és egy pszichológus kudarcának, bepillantunk az egészségügy bugyraiba. (Ennyire hasonló a helyzet Szerbiában is? Jut eszembe.) A színészek "rendben vannak", de igazán katarktikus pillanatokat a haldokló apa (Szilágyi Nándor) és lánya (G. Erdélyi Hermina) jeleneteiben élünk át. Dramaturgiailag is ezek vannak kiemelve leginkább, velük kezdődik és zárul az előadás. Jó, hogy új darabot látunk, működik a színpad három részre osztottsága és szerencsés, hogy keveset kell pakolni ahhoz, hogy következhessen az új jelenet, de mégis egy idő után sok lesz a váltás. Helyenként leül a feszültség és előbb-utóbb várni kezdjük a végkifejletet. Szerencsés módon az előadás második felében új szereplő kerül elő, Pálfi Ervin katonája. Ez a lépés újra megemeli az előadást. Amikor Pálfi is színen van, minden izgalmasabb lesz ismét. Bár vegyes benyomásokkal távoztam, az átírt Übü és ez, Tanja Miletic-Orucevic rendezése is azt mutatja, hogy a szabadkaiak mernek új utakra lépni, érdemes odafigyelni, hogy mi történik náluk.
Ezek után következett a Kreón (színlap).
Ez nem egy ismert darab módosítása volt. A thébai mondakör egyik jól ismert főszereplőjét állították a középpontba, Kreónt, aki kulcsszerepet kap ugyan Szophoklész két drámájában is, de a fő figyelem mégsem rá irányul. Most viszont igen. A négy szereplő, akik a szabadkai színház stúdiósai vagy ösztöndíjasai, vizsgaelőadásként készítették el az előadást, ráadásul szerzőként is ők jegyzik az előadást. Helyenként érezzük is az improvizáció ízét, az Antigoné vagy az Oidipusz király után helyenként erőtlennek vagy túlságosan szószátyárnak érződik a szöveg. Az alapötlet tetszett, a megvalósítás minőségével voltak bajaim. Nem éreztem mindig indokoltnak a túlzott harsányságot, az erőszakot. Voltak jó pillanatok, leleményes megoldások, a díszlet ügyesen volt kitalálva, de túl soknak éreztem az üresjáratot is.
A véletlen úgy hozta, hogy az egyik kilencedikes osztályban éppen azon a héten beszéltünk a témáról és egy tanítványomat érdekelte is az előadás és eljött. Utána tapintatos hallgatásba burkolózott, nem nyilatkozott. Nem vagyok biztos abban, hogy az előadás stílusával megfogja a fiatalokat. Valószínűsítem, hogy ezt pedig nekik szánták, hogy más nézőpontból gondolják el az alaptörténetet. Vonzóvá teszi ez az előadás a színházat? Ezt sem tudnám egyértelmű igennel megválaszolni. Ugyanakkor maga a kísérletezés lendülete, az, hogy akarnak valami mást, ezen az estén is nyilvánvaló volt.
Várom a következő lehetőséget, hogy mit tudnak még mutatni magukból a szabadkaiak.