A múlt héten a Thália jóvoltából kilenc határontúli előadás volt látható Pesten, amit nem lehet eléggé értékelni. Ki az, akinek módja van figyelni akár a magyarországi vidéki színházakat is? Mezei nézők aligha utazgatnak "csak" színházat nézni.
Szabadkai előadást tavaly láttam utoljára, ugyancsak Dömötör András rendezését, az Egy elmebeteg nő naplóját és pár nappal később a Nórát. A szereposztása részben átfedésben volt a Mayenburg-darabéval, így néhány színészt ismerősként üdvözölhettem így is, hogy nem tudom előadásaikat rendszeresen nyomon követni, bármennyire is szeretném és akármennyire is vonzó város számomra Szabadka, amelynek színházát csak üresen láthattam eddig. Dömötör András tavaly hosszan tartózkodott Berlinben, nyilván érték új hatások és az sem véletlen, hogy nemrég a Kamrában egy másik Mayenburg-darabot mutatott be, a Mártírokat. (Idén ebből lesz még egy előadás, én azt igyekszem nézni, eddig nem sikerült odavetődnöm rá.) Annak, hogy épp ezt A csúnyát hozták fel Szabadkáról a Katonába, ami nem friss előadás, hanem 2011. márciusi bemutató, épp ebben látom az egyik okát: a rendező kötődését a szerzőhöz és persze a darab színpadszerűségét, "hálás" mivoltát is.
Láttam annak idején az Új Színházban a Szabó Máté által rendezett magyarországi bemutatót, amelyben mind a négy szereplő (Gáspár Sándor, Pokorny Lia, Almási Sándor, Nagy Zoltán) nagyon a helyén volt és emlékezetes volt maga az előadás is. És persze az ismeretlen és fordulatokban gazdag történet is hatott.
Ennek a "friss" A csúnyának az én esetemben meg kellett küzdeni a régi előadás árnyképeivel és néhány tekintetben alulmaradt a harcban. A díszlet - irodai asztalok, amelyek felállítva show-reklám díszletnek is beillenek - egyszerűségében is hatásos, a kék-narancssárga egyenruhák elgondolkodtatóak. A négy színészből három több szerepet is játszik, de végig ezt a benzinkutasokra vagy akár gyorséttermi felszolgálókra asszociáló ancúgot viselik, amelyben a személyiségük ugyanúgy elmosódik, mintha mindenki sima feketében lenne, ahogy a színházi műszak, csak élénk színfoltot is képeznek a színpadon. Beleolvadunk mind a tömegbe, semmi érdekes vagy különleges nincs rajtunk, a legkevésbé sem számít a külsőnk. Ahogy Gáspár sem volt elformátlanítva, úgy Pálfi Ervin sincs, elhisszük nekik az átváltozást. Gáspár annak idején mintha jobban érzékeltette volna személyisége önmagából történő kifordulását a plasztikai műtét hatására, de Pálfi sem rossz. G. Erdélyi Hermina természetesen alkatánál fogva is egészen más, mint Pokorny Lia, de minden szerepét megoldja, így segédeszközök (ruha, maszk, kellékek) nélkül is. Kovács Nemes Andor és Szőke Attila is a helyzet magaslatán van, utóbbinak nyilván a műtét végrehajtása a leghálásabb jelenete, talán ez a kép (filmen kivetítve is látható, néhány más epizóddal együtt) a legemlékezetesebb.
Kellemes este, nem bántam meg, hogy bevállaltam, de maga a mű mégsem szól talán akkorát, mint amekkorát szólhatna. Lehet, hogy a hiba az én készülékemben volt, de itt-ott azt érzékeltem, hogy leült az előadás és fogytán a lendület. Még az is elképzelhető, hogy hosszú kihagyás után frissen elővett produkció ez, és a kisebb bizonytalanságok oka ilyen egyszerűen megmagyarázható lenne. Kedden láttam, ma már csütörtök van, de mintha már így is túl távoli lenne az élmény.
