A hetem abszolút mélypontja volt az előadás, szépítés nélkül elmondható. Egy lebeszélő blogban lehetne igazán tobzódni ennek kapcsán. Én viszont nem a színházak és színészek szapulására vállalkoztam, hanem egy nehezebb feladatra: ha már elmentem valamire, akkor igyekszem megtalálni az igazolást, legalább egy olyan dolgot, ami miatt érdemes volt. Ez nem mindig könnyű. A csalódás azért is fájó, mert erre nagy reményekkel mentem, egy régi-régi emlékfoszlánnyal. (A Radnótinak volt belőle legendás nagy szériája Gáspár Sándorral és Eperjessel, akit 1988-ban még mindenki szeretett és becsült. Ennyit változott a világ.)
Jelenleg az, ami megszületett a Pestiben - unalmas és érdektelen. Elvileg szórakoztató, gyakorlatilag nem az. A rendező egy jó színész (Szőcs Artúr), aki szeret zenélni, így sok az élő zene az előadásban. Sajnos igazán eklektikusan válogat, mintha csak az lenne az egyetlen szempont, hogy híresek legyenek a számok. Ütik egymást. A színpadképről nekem a giccs jutott eszembe. Az első felvonás zárlataként az ókori görög város szereplői esernyővel eltáncolják a Singing in the rain-t, miközben egy arab (!?) dollárokat szór le rájuk. Igyekeznek összeszedni, amikor épp lemegy a függöny, de amikor felhúzzák, akkor a már összegyűjtött dollárokat is eldobják és újra táncba kezdenek. Ez a mozdulatsor megy le vagy hét alkalommal. Minek? A hamis dollárok egyébként jópofák, a rendező arca és „Bank of Vígszínház” felirat van rajtuk. Messziről eredetinek néznek ki. (Az is lehet cél a színház rajongóinak, hogy ilyen hamis dollárt szerezzenek. Ez ok lehet az előadás megnézésére.)
Sajnos a színészek ebben az előadásban sem kaptak olyan szerepeket, amelyeket valóban élettel lehetett volna megtölteni. Csőre Gábor statisztál a címszerepben, rángatják – el nem lehet képzelni, hogy életében egyszer is döntött a saját feje alapján. Egy tangához hasonló alsóban nyomja végig a darabot, kicsit sajnáltam érte, hogy ennyire van szükség a színészetéből. Többet is tudna.
Pici esélye van viszont Telekes Péternek és Dengyel Ivánnak. Ők egy vonallal többet tudnak a kliséknél létrehozni. Telekesnek van egy elég vicces apró kis jelenete, Dengyel pedig elhiteti velünk, hogy egy valódi ember – ami jelen esetben nagy szó. Amit ő csinál, azt nyugodtan lehet nézni. Neki nem jutott a harsány rohangálásból és ágálásból, így nyugodtan nézhet tükörbe, a saját munkáját nem kell szégyellnie.
Ha pedig értéket kell kiemelni: ezt az előadást is lehet ajánlani, mégpedig azoknak, akik Mészáros Máté rajongói. Mészáros Máté – az egri színházat nem feledve, ahol méltó szerepeket kapott – valóban képes arra, hogy egy előadás teljes súlyát elvigye a vállán. Ő az, aki valódi főszereplőként, a cselekmény mozgatójaként mindent intéz, mindenkit figyel, sőt gitározni is tud. Energiával tölti fel a színpadot. Szerencsére majdnem mindig jelen van, menti ami menthető. De mindenért nem tud minket kárpótolni. Érdekelne, hogy ő mennyire érzi jónak azt, amit letett az asztalra… Az még jobban, hogy ugyan mi lehetett a koncepció e zagyvaság mögött.
Színlap:
