Mezei néző

Régen léptem ki színházból ennyire szomorúan. Nem történt más, Parti Nagy Lajos olvasta fel egyperceseit, amelyek megjelentek már az ÉS-ben, megjelentek külön kötetben is. Ismertem őket, tudtam mire megyek. A novellák szüneteiben Dés László játszott különféle hangszereken, magyar népdalt szaxofonon többek között. Nem sokáig, éppen csak áthidalta azt a kis időt, ami kellett Lajosnak a regenerálódáshoz. Az előadás elején érezhetően civilben lépett ki a szerző, némi kis bizonytalanság, elfogódottság jeleit mutatta. Emiatt sem rossz, hogy nincs magára hagyva. Ahogy elkezdett olvasni, azonnal elkapott minket a szöveg. Jobban üt talán, mint olvasva. Homérosszal is ez lehetett a helyzet valaha... A nézők 80%  folyamatosan nevetett, óriási siker ez az előadás,  egy külföldi azt is hihette volna, hogy  egy kabaré esten van. Nekem az volt a benyomásom, hogy csak ő meg én maradtunk komolyak. A szerző nagyon szerencsés, a szöveghez illő tónust talált és egyáltalán nem esett ki belőle. Minden írás jól választott és aktuálpolitikai kapcsolódású. Én borzalmasan éreztem magam, teljesen átjött az, hogy egy szörnyűséges országban élünk, hatalmas kompromisszumok és meghunyászkodás árán.

De aztán rájöttem, hogy mégsem reménytelen az egész. Itt van Parti Nagy aki a félelem legkisebb jele nélkül fülkefórozik, teszi ezt nyilvánosan, nem egy pincében hetven fő előtt, hanem a Belvárosi Színház nagy nézőterén, ami tele van és tele is lesz. Az irodalom mégsem egészen hatástalan.

Közönségtalálkozóval egybekötött előadást tartott a Vígszínház a „Vígegyetem” keretében március 17-én. A tíz órakor befejeződő előadás után mintegy száz ember még maradt egy órácskát, ami lényegében a közönség tíz százalékát jelenti. Eszenyi Enikő ki is emelte, hogy számukra nagy dolog, hogy telt házzal tudják Brechtet játszani, sikeresen. Ez utalás lehet a színház két korábbi nagyszínpadi próbálkozására, amelyeket Zsótér rendezett, és ha a jegyeladás a mérce, akkor mind a Kaukázusi krétakör, mind a Jóember egyértelmű bukás volt. Mindkét előadás számos mozzanatára emlékszem, gondolatgazdag, érdekes munkák voltak, amelyekhez a nézőnek fel kellett kapaszkodnia. Úgy látszik ez nem igen vonzó foglalatosság és Brechttel fogyaszthatóbb formában érdemes próbálkozni.

A közönségtalálkozóból kiderült, hogy Enikő nagyon szereti ezt az egyébként igen jelentős szerepet játszani. Egy utcalány, aki jó akar lenni, de nem lehet – így kitalál és megformál egy szigorú nagybácsit, aki a túl emberséges döntéseit helyrehozza és lehetővé teszi a túlélését. A nagybácsin (Sui Ta) keresztül formálja meg Enikő a lányt (Sen Te), és ez nemcsak a nyilatkozatából, hanem magából az alakításból is látszik. Karikírozva, túlzásokkal, torzított hanggal és erős maszkban jön létre a figura, amelyről egyedül a házvezetőnő veszi észre, hogy álca csupán. A legtöbb ember annyira nem figyel oda egymásra, hogy simán átverhetőek. Az előadás lényegében Enikő nagy lehetősége, jutalomjátéka, de a harmonikusan dolgozó csapat is jó lehetőségekhez jut. Mészáros Máté az egyetlen, aki csak Vízárusként van jelen, az összes többi szereplő fregoliként működik, több szerepet kapnak. A női szerepeket is férfiak játsszák, ami mindig nagyon hálás. Elég jó nő lesz például Telekes Péterből, életszerű, ahogy Lukács Sándor öregasszonya is. Utóbbi ritkán szokott tetszeni nekem, a Vígben leginkább arra használják, hogy magához legyen hasonló. Most a női szerep jobban eltávolítja a rutintól és kifejezetten jó színész lesz ebben. Az előadás egységes stílusú és összességében arra bizonyíték, hogy a Víg társulatával is sokkal jobb előadások hozhatóak létre, amennyiben adott egy megfelelő, erős koncepcióval bíró rendező. Remélem, hogy ez az előadás, amely ismét azok közé tartozik, amelyben a Víg aktuális problémákról is akar beszélni, még sokáig a repertoáron marad és hasonlók követik. (Michal Docekal, aki a prágai Nemzeti igazgatója egy kifejezetten női darabot is rendezett korábban a Pestiben, a Mikvét, amelyik kifejezett közönségsikerré vált.)

A második szereposztás a papírforma szerint sosem annyira ütős, mint az első. Van néha persze néhány kakukktojás benne, amikor legszívesebben egy-egy énekest átmentenénk belőle az elsőbe. (Néha véletlen fordulat előidéz ilyen kevert szereposztást - emlékszem egy olyan Xerxészre, ami éppen egy kevert szereposztásban működött a legjobban.) Szögezzük le,  a mai Anyegin valóban egy másodvonalbeli előadás. Néhány kevésbé fontos szereplő egyezik az elsőével, ők azok akik korábban is és most is teljesen rendben voltak (az anya, a dada és Olga szerepében Temesi Mária, Balatoni Éva és Gál Erika). Nem rajtuk múlt az előadás, sőt nem múlt a Lenszkij szerepét ma is emlékezetesen éneklő Nyári Zoltánon. Nyári már eddig is felkeltette a lányom figyelmét, de a mai áriája után kissé meg is ingott Fekete Attila primátusa, felmerült benne, hogy a jövőben inkább Nyári Zoltánra fog fókuszálni.( Ez persze nem zavarja majd meg abban, hogy a tavasz folyamán legalább hat-nyolc alkalommal megnézze Attilát is, aki hat főszerepet fog énekelni. Attila persze nem tudja, hogy ilyen szoros lett a mezőny, még visszahódíthatja Vilmát, aki öt éve figyeli. )

A  két főszereplő Bátori Éva és Káldi Kiss András (Tatjana és Anyegin) szépen elénekelték a szerepet, de éppen úgy, ahogy évekig, most sem volt olyan a címszereplő színészi játéka, hogy hitelessé tegye a szerelmi kapcsolatot, sőt nem látszott ugyanolyan plasztikusnak a baráti kapcsolat megromlása sem. Ezt a mai korrekt előadást nézve hiányoltuk azt a csodát, ami vasárnap és kedden létrejött alapvetően Pavol Remenar jóvoltából. Ha Bátori Évával kapja a szerepet, akkor is közelebb lettünk volna az optimumhoz, de az az érzésem, hogy ahhoz az igazi Anyeginhez mégis Frankó Tünde törékeny és ártatlan szépsége is kellett. Látva a mai előadást, ahogy csak felszínesen jöttek létre a kapcsolatok, annál is inkább felértékelődött a múltkori, amikor viszont minden emberi viszony működött.

A lányom a tapsrend alatt két mondatban összefoglalta a két előadás lényegi különbségét. Múlt vasárnap úgy érezte, hogy Tatjánának el kellett volna Anyeginnel mennie, a mai Tatjana viszont a legjobb döntést hozta azzal, hogy maradt a férje mellett. 

Ha a kabátgombokról nem is, de újabb egyéb apró megfigyeléseket is tettünk. Eddig még nem ültem olyan helyen, ahonnan látszott volna  a padló (először  festett zöld levelek voltak ráfestve, amelyek messziről lábnyomokra is hasonlítottak), továbbá nem figyeltem arra az apróságra, hogy az a bizonyos kopár tölgy már a legelején is megjelenik a nyitó jelenetben, előre vetül az elmúlás képe. (A tölgy a szövegben is benne van, a gyerekkor képeihez kapcsoltan.) Ha lenne több Anyegin - mint ahogy nincs és nem lesz jövőre sem - , akkor még el lehetne nézelődni és merengeni a részleteken. Persze mondanom sem kell, hogy mindezt a másik szereposztással. Ma Káldi Kiss András a záróképben fél méterrel a fénye mellé feküdt le. A reflektornak az ő testét kellett volna pásztáznia, de csak némileg világította meg. Ezt a megoldást jelképesnek is vehetnénk.

Ha valaki kíváncsi így is, még huszadikán megnézheti.

Március 16-a ebben az évben is fontos nappá vált, ahogy az már korábban is előfordult velem. A délelőtt folyamán azt akartam lemérni, hogy a Turandot miként hat a fiamra. Vilma három évesen érdeklődéssel figyelte, de úgy látszik a mai generáció négy-öt évesen is még éretlen ennek a mesének a befogadására. Minthogy én 15 évesen láttam először operát, nyolc évesen színházat, sose derül ki, hogy mi lett volna, ha szembesülök egy ilyen jellegű élménnyel korábban. Juni a második rész után vette a kabátját és távozott, a Nessun dorma alatt már bűn lett volna bent hagyni a nézőtéren. Az előadás egyik tanulsága az, hogy ezek szerint Vilma a kivétel, és valószínű, hogy óvodásoknak korai még ez a jól érthető Kovalik-rendezés. (Lehet, hogy nektek ez magától értetődő, mi meglepődtünk, hiszen vonósnégyeseket ült hosszabb ideig nyugodtan végig.)

A másik az, hogy egy előadás befogadásánál csak egy dolog az, hogy milyenek az énekesek és milyen az előadás, éppilyen lényeges, hogy maga a néző milyen lelkiállapotban ül be. Én az első két felvonás alatt inkább figyeltem a gyerek mocorgására, az utolsó alatt hiába oldódott meg ez a probléma, már annyira össze voltam zuhanva az átélt bonyodalmak hatására, hogy egyetlen egy énekes teljesítménye tudott valóban elérni hozzám. Ez az énekes pedig Létay Kiss Gabriella volt Liú szerepében. Ez azért nem rossz, mert miatta választottam ki az előadást. Nemsokára Pillangót is énekel, amire már most kezdünk ráhangolódni.

Erről az előadásról más mondanivalóm nagyon nincs, azt leszámítva, hogy most is otthonos lehetett volna az Erkel, ha nem viszek magamnak zavaró tényezőt. A koreai vendég és Rálik Szilvia jól énekeltek, az nem is kérdéses, az egyetlen dolog az csupán, hogy a két szereplő közötti szerelem megszületése maradt el. Az utóbbi 24 évben némileg átértelmeződött számomra a darab, ami jelenleg nem a szerelem mindent elsöprő diadaláról szólt, hanem pusztán két rendkívül agresszívan ambiciózus ember egymásra találásáról, akik a saját elképzelésük megvalósítása érdekében mindenkit felrúgnak és bárkin átgázolnak. Kalaf ebben a rendezésben ráadásul nem magától fejti meg a rejtvényeket, miniszteri segítséget kap. Ez nagyon magyaros megoldás, ezek szerint a szerencsétlen hercegnő egy csaló hálójába kerül. Mi pedig ezt ünnepeljük.

A MüPá-ban 2008-ban megrendezett Kovalik-Turandotban ez az átgázolós gondolat még plasztikusabban teret kap, abban konkrétan is átlépett Kalaf Liú testén, nem érte be annyival, hogy első idegességében tőrrel fenyegette meg. Hogy csinálná ma, 2013-ban Kovalik az előadást? Nem fogjuk megtudni. Nem fog egy ideig még Pesten dolgozni.

Ma este egy kerekasztal beszélgetés során (Katona: Színházcsinálók sorozat) az kiderült, hogy mostanra egészen elavultnak tartja épp ezt a leghosszabb szériát megélt munkáját. Ezt, amivel 1995 óta jelen van folyamatosan az Opera repertoárján. Már nem tartja a magáénak.

A beszélgetés másik két résztvevője Mohácsi János és Zsótér Sándor nyilván elégedettek lennének, ha akár egyetlen munkájuk is életben lenne legalább 4-5 éven keresztül. – jutott eszembe.

Mi az, ami megragadt bennem ebből a 2,5 órán keresztül tartó eszmecseréből?

Kovalik Balázs minden jel szerint nagyszerűen túlélte 2010-es elűzetését az Operából és a Zeneakadámiáról. Helyette most részben Münchenben tanít, jellemzően német városokban rendez, a jövő héten is premierje lesz. Jól van, nem izgatja a múlt és a régi rendezéseinek a sorsával sem foglalkozik túlságosan. Mögötte van mindaz, ami engem azóta is foglalkoztat. A Ruhr-vidéken 30 kilométerenként van egy operaház, Németországban jelenleg 80. Van választék, van hová menni, ha a néző egyik vagy másik stílusát nem kedveli, vagy vágyna a változatosságra. Nekünk itt ez az egy Operánk van, népoperai preferenciákkal és kész. Kovalik ebből a provinciális létből már kiszakadt, az egész beszélgetésből az érződött, hogy kívülről nézi ezeket a viszonyokat és nem túlságosan hiányzik neki az itthoni lét.

Akárhogy is van, mi veszítettünk – ő már a német operakultúra része. Még kritikusok is alig jutnak el külföldre, hogy a munkáit megnézzék. A mi életünkből előbb-utóbb kikopnak a régi rendezései is. (Nem nagyon látni mást, aki méltóan pótolhatná, ez a baj.)

Zsótér megjegyzései számomra nagyon szimpatikusak voltak, minden tekintetben egyeztek azzal a róla kialakult véleményemmel, amit az 1992 óta rendezett munkáiból vontam le. Idestova 21 éve figyelem, élvezem azt, hogy egy folyamatosan a színházról gondolkodó, útkereső embert látok megnyilvánulni áttételesen, a rendezésein keresztül. Számomra Zsótér a legizgalmasabb színházi rendező, még akkor is, ha helyenként csak részben tudom a gondolatait felfogni. Inspirálnak az előadásai, hosszan lehet róluk utólag is gondolkodni.

Kifejtette, hogy a tanítás során egyre inkább érezni kezdi a szakadékot a tanítványai és saját maga között, más érdekli már az új generációt és talán nem is tudnak olyan kitartóan, teljes egészében figyelni a színházra. Lényegében ugyanazt mondta, amit magam is érzek a saját munkám során, egyre kevesebb diákot látok magam körül, akit érdekel a színház, iskolai színjátszókört pedig nem is lenne kivel beindítani. Ezek a gondolataim így visszaköszöntek Zsótér szájából. Meg nem nyugtatott, de legalább az nyilvánvaló, hogy egy áltanosabb folyamatot érzékelünk hasonlóan. Zsótér szavai nyomán megint azt éreztem, hogy ő lenne az az ember, akivel igazán jó lehet színházat csinálni és milyen kár, hogy erre nem volt soha lehetőségem, hogy akármilyen kis feladattal is részt vegyek a munkáiban.

 Mohácsi János megszólalásai talán takarékosabbak voltak Kovalikénál, aki alkatánál fogva is dominálta a terepet (de nem bántóan azért). A moderátor (Schilling Árpád) egyik kérdésére, hogy a kultúra finanszírozása érdekében milyen érveket vetne be, azt a választ adta, hogy mi más adná az emberi élet lényegét, mint a kultúra – mi lehet ennél fontosabb? Neki semmi. Ez a határozott válasz nekem azért is tetszett, mert nem túl rég én is azon gondolkodtam, hogy sok esetben épp a színház, az irodalom és még annál is inkább a zene az, ami segít a túlélésben. Abban, hogy elviselem az életem nehezebb napjait. Értelmet ad. Ez a válasz egy művésztől, színházi alkotótól még egyértelműbb, mindenképp örültem, hogy kimondta.

 A három alkotó pillanatnyi munkáiról érintőlegesen sem volt szó, lehet, hogy többre mentünk volna, ha csak egy embert faggatnak az egész életművéről. Nem volt azért így sem haszontalan az este, több kiderült, mint amire számítottam. A beszélgetés után nagy levegőt vettem és megkérdeztem Kovalik Balázst, hogy a 2009-ben róla írt szakdolgozatomat ugyan valaha is felvette-e az Opera portájáról. Azóta mindig bennem volt az a gondolat, hogy nyilván azért nem reagált rá, mert annyira méltatlannak tartotta azt az olaszul és magyarul is megírt 70 oldalt, amit a 2006-os Figaró előadásának szenteltem. Most eljött az igazság pillanata, gondoltam. Négy év után megtudtam, hogy ha minden a papírforma szerint van, akkor a titkárnője felvette a dolgozatomat és Balázs többi papírja között egy kartondoboz mélyén valami padláson lapul. Ennyi a történet. Igaza van, mindaz, amit Magyarországon 2010-ig letett az asztalra, ma már nem az élő színház része, nem is az ő életének része. Nyomokban még velünk van azért ez a múlt, nem jöhetett volna létre se a tavalyi Mefistofele élményem, se idén ez a nagyszerű Anyegin, amiből pár óra múlva nézem a másik szereposztást is. Nektek pedig jön az új beszámoló, de az lesz az idei utolsó ebben a témában, Kovalik nem lesz jobban túladagolva.

Március hónapban a mai nap lett volna az ötödik este színház nélkül, de  negyed 5 táján ismét átnéztem a Súgót és ezúttal egy be nem tervezett előadás elkezdett foglalkoztatni. Hunyady Sándor novelláit, regényeit olvastam, de az 1935-ben írt Lovagias ügy című darabját még sosem láttam. Ez ment ma este a Karinthyban.

Alapvetően szeretek az utolsó percben dönteni. Néha volt rá eset, hogy az utcára kilépve még mindig három előadás is a fejemben volt, mint lehetőség. Jelenleg nem egészen 3 órával a kezdés előtt határoztam, majd negyed órával később olvastuk a hírt, hogy Karinthy Márton éppen ma kapott Kossuth-díjat. Én ennek kifejezetten örültem, mert a mai színházi helyzetben modell értékű az, hogy valaki saját maga létre tudott egy önálló színházat hozni, amelynek megvan a saját markáns arculata, a népes törzsközönsége. (Ma is minden egyes széken ültek.)  Kell ez a színház a kelenföldi pampákra. Méltán kapta a díjat Karinthy, sokat letett az asztalra, ráadásul úgy, hogy nem lehet azt mondani, hogy széleskörű szakmai támogatás övezné. Talán mostanában már inkább, hiszen egyre nyilvánvalóbb, hogy hosszútávon ez a magánszínházi forma lesz az életképes. Nem sok színigazgató van, aki ilyen otthonossággal mehet be a saját színházába, szinte mindenki felett ott lebeg a bárd, láthatjuk, hogy bárki leváltható, az egész csak az éppen hatalmon lévők politikai akaratán múlik. Karinthy a saját pénzét teszi bele a színházba, maga hozza a döntéseket és így talán még a legkevésbé van kiszolgáltatva. Ráadásul számtalan színész van, akinek szüksége van arra, hogy nála is játsszon, így igazán jó erőkből válogathat. Jelenleg 13 darab megy a Karinthyban 120 színész résztvételével.

Na de milyen volt az előadás? Az előadás témájában és a keletkezési idejét tekintve is szépen beleillik a színház fő profiljába. A két világháború közötti válság idején vagyunk, ahogy A templom egere esetén is. Újra itt a főnök-beosztott probléma.  Virág úr kishivatalnok, akit megsért a Főnök úr unokaöccse. Eltűrni a sértést vagy nem? Virág úr előtt ez a kérdés áll, 30 év után veszélybe kerül az állása és családos ember. Ez a dilema és ez a szereplő áll a darab középpontjában. A további részletekről felesleges beszámolni, a cselekmény fordulatai hasonlóak a többi korabeli vígjátékéhoz, ebben is van szerelmes titkárnő például. 

A templom egere kapcsán tavaly elsősorban Kovács Patrícia játékát emeltem ki, aki elhiteti velünk, hogy szerelmes és szerelemet képes ébreszteni a morc főnökében. Miatta érdemes megnézni azt az előadást. A jelenlegi titkárnő (Balázs Andrea) éppolyan kiszolgáltatott, szintén szerelmes és belé is szerelmesek. Van humorérzéke és jó hangja. (Ja, a darab zenés. Élő zene szól, a szereplők dalra fakadnak és Balázs Andreának történetesen szép és magabiztos hangja is van.) De nem  topmodell alkat. Teltkarcsú, hogy finoman fogalmazzak és emiatt szerencsés módon komikussá válik Virág úr epekedése iránta. Most erre van szükség.  Amíg a közönség A templom egerében a szép és fiatal, bár kissé kopott  lánynak drukkolt, jelenleg ennek az 56 éves, munkája elvesztésétől rettegő és a főnöke kövér titkárnőjére féltékeny könyvelővel érez.

Ezt a könyvelőt Bajor Imre játssza. Bajor Imrét én valószínűleg sosem láttam színházban játszani (egyszer lehet, de miben?- nem bírok rájönni), a port.hu-ra ránézve úgy tűnik, hogy kevés színpadi szerepe volt. TV, film és kabaré - ez az eddigi életműve. Nem vártam igazából azt, hogy képes lesz magából kibújni és egy egész más figurát adni. Ma inkább mentem a darabért, eseteleg még Verebes István rendezéséért is, nem miatta vagy akármelyik másik szereplő miatt.

És ezek után milyen kellemes volt a meglepetés. Bajor Imre egészen átalakult egy mérettel nagyobb konfekció öltönyében  könyökvédős kishivatalnokká, aki egészen belefásult a megszokásba. Semmi nem történt vele az életben, 24 éve megnősült, aztán lett egy lánya és kész. A család fenntartása az, ami miatt él. A vígjátékban elég  sok tragikus elem van, hiszen az első felvonásból sokkal valószínűbb lett volna azt az utat levezetni, ami a teljes összeomláshoz vezet. Elég nehezen hihető a nappy end. Ennek ellenére maga ez a szereplő egészen részletesen ki van dolgozva, Bajor elhiteti velünk azt is, hogy szerelmes Gizikébe. Látjuk a feltámadó, majd visszahúzódó önérzetet is. Árnyaltan építi fel a különböző szereplőkhöz fűződő viszonyait. A többi szerepek ennyire nem voltak hálásak, inkább csak egy-egy villanást adtak viselőiknek. Csoma Judit megfáradt, a gyakori szűkölködéstől és a férj oda nem figyelése miatt is elgyötört asszonya sokkal mélyebb alakítás, mint ami egy bohózatban egyáltalán felmerülne. Verebes nyíregyházi működése idején többször láttam őt is, és azóta is hiányolom azt, hogy nincs hangsúlyosabban jelen a színházi életben. Csoma Judit nincs eleget színpadon, Bajor pedig nem volt eleget ott. Így utólag sajnálom, hogy Bajor nem választotta azt a kettős életmódot, ami néhány nagy komikusnak sikerült: játszhatott volna igazi színházat is a kabaré mellett. Természetesen lehet, hogy őt a színház kevésbé foglalkoztatta, mint azok a helyzetek, amikor natúrban adhatta saját magát. Én mindenesetre megállapítottam, hogy többre is képes lehetett volna. Csehov, Molnár Ferenc különböző darabjait mind megszólaltathatta volna. Bajor Imre egész végig megállja, hogy nem utal saját magára, nem ripacskodik - mindössze a darab szövegébe beszúrt egyetlen szókapcsolat az, ami ismerős ("nem vagyok kicsi huszár"). Az, hogy erre a közönség élénken reagál, csak azt mutatja, hogy tudja itt mindenki, hogy ki az a Bajor Imre. A tapsrendnél halljuk először saját hangját: bejelenti a színház igazgatójának Kossuth díját. Ezt az addig is erőteljesen tapsoló közönség igazi ovációval fogadja, majd Karinthy megjelenése után nemsokkal egy értelmes néző feláll, amit pár pillanaton belül az egész nézőtér követett és szép hosszú álló taps következett. Magyar színházban ez nem igazán gyakori. Igazi, megható színházi pillanat ez. Az előadás előtt a színház munkatársai azt hitték (illetőleg azt is mondták), hogy az egyébként jellemzően a színházba minden előadás ideje alatt benéző igazgató ma kivételesen nem jön, mert hivatalos fogadáson van. Nyilván ott is volt, de visszahúzta a szíve a színházába, ahol leginkább meg tudta ünnepelni a hivatalos elismerést is. Lényegében az, hogy mindig tele van a Karinthy elég nyilvános elismerés, de csak jó ehhez egy ilyen díj is. 

http://karinthyszinhaz.hu/eloadas/lovagiasugy.php

A független alkotók nagyon akarnak dolgozni, ez állapítható meg a jelen előadás esetén is. A HOPPArt színészei több előadásban is bevillantották már korábban is imponáló hangszertudásukat. Azt is tudjuk (például) a Korijolanuszból, hogy hibátlanul megy nekik az a capella éneklés is. Emiatt semmi meglepő nincs abban, hogy most koncertet adnak. Ez a produkció - a Kottavető - minden kétséget kizáróan egy koncert, a színházi elemekkel együtt is. Színészeket látunk, nem zenészeket, ez is világos. A barna, rendkívül előnytelen köpenyek (például) jelmezként viselkednek, ahogy a tüllszoknyák is. Én nem találtam különösebb magyarázatot arra, hogy miért az egyik vagy miért a másik. Igyekeztem az előadás 90 perce alatt lelazítani és a programhoz nagyon optimális erkélyes helyemről nézelődtem. Ami még színházra utalt, az a koncerteken szokatlan megoldás. A számok között üresjárat van, illetve némi mesterkélten szándékos "bénázás" (már másodszorra is unalmas az egyik színésznőre gerjedő mikrofon-jelenet, harmadszorra aztán tényleg). Nem akarnak tapsot kiprovokálni, sőt szándékosan úgy állítják be az egészet, hogy még véletlenül se szakítsa meg taps a produkciót. Zenés függetlenségi nyilatkozat ez, máshogy akarnak működni és másként is működnek.

Az előadás csúcspontja kétségtelenül Kovács Márton érkezése. Mohácsi zeneszerzője és hegedűse Supermanként (komplett jelmezben) érkezik és - ki hinné? - hegedül. Ezen a ponton érezzük azt, hogy a nagyon szimpatikus örömzenészek közé érkezett egy igazi profi, egy művész. Kovács Márton beillesztése ebben a kosztümben nagyon kifejező, Polgár Csaba együttesének szerénységét némi öniróniával jelzi. Kovács Márton színészként is részt vesz az előadásban. Saját produkciójának vége után eljátssza a helyét kereső, de felesleges ember szerepét. Félve szétnéz, mindenki teszi a dolgát. Egy ideig ácsorog, majd lépésről lépésre kihátrál és magára hagyja a többieket. A tapsra már a nézőtérről, külön felszólításra érkezik - civilben. Mi csak azt sajnáljuk, hogy nem volt velünk hosszabban.

Az Átriumnak a hasonló zenei programokból elég széles már most is a választéka, nézzétek meg a honlapot!

http://atriumfilmszinhaz.hu/

A Színház c. szaklap márciusban kifejezetten a nőkről szóló tematikus számot jelentetett meg. Ebből az alkalomból kerekasztal beszélgetést rendeztek tegnap délután, amelyen a lap írói és szerkesztői mellett Eszenyi Enikő (a címlap és egy hosszú interjú is szól róla) és Ónodi Eszter vett részt.

Megtudtuk, ami úgyis mindenkinek nyilvánvaló, hogy alig képeznek Magyarországon női rendezőket és amíg a független társulatok vezető pozícióiban 65% a nők aránya, addig a kőszínházakban ez egy százalék alatt van. Korábban Zimányi Zsófia vezette a Tháliát (jelenleg a Rózsavölgyi Szalon élén fejt ki elég jelentős művészeti szervező tevékenységet, kevéssé a széles nyilvánosság előtt), most viszont már a női igazgatókat Eszenyi Enikő egymaga reprezentálja. 

Én a magam részéről azért mentem, hogy halljam volt tanáromat, Szabó Istvánt (a Színházi Intézet igazgatóhelyettese volt többek között) beszélni a témáról és persze kíváncsi voltam Enikőre, akivel még az ősidőkben (1998) volt szerencsém megismerkedni. Tavaly a Budapesti Kamara bezárásakor láttam utoljára. (A vágy villamosát átmentette azóta a Pestibe.) Ami a kétórás beszélgetésből leszűrhető és tanulság:

Úgy éreztem, hogy sok a hét ember egy beszélgetéshez, igazából alig jutott lehetőség arra, hogy ki-ki elmondja a véleményét. Ónodi Eszter egyszer tudott megszólalni, úgy éreztem, hogy szinte bűn elpazarolni az idejét arra, hogy csak úgy ücsörögjön és hallgasson. Elég érdekes lehetett volna az egész, ha a moderátor mindössze két embert hív meg, akiknek viszont valóban van esélye arra, hogy kifejtse a gondolatait.

Rengeteg szó esett Mundruczó rendezési stílusáról, hogyan mutatja be lényegében tárgyként a női testet - rengeteg erőszakos jelenetben. (Ha valaki még emlékszik, vagy most megnézi, amit A jég kapcsán írtam novemberben, világos, hogy maguk a színészek is tárgyként kezelik a testüket és a lemeztelenedés őket úgy tűnik nem izgatja - vagy akit igen, az eleve nem is vállal ilyen szerepet.)

A másik kérdés, hogy mennyire vannak a nők elnyomott helyzetben, a férfi vezetők befolyása alatt. Eszenyi Enikő néhány megszólalásából számomra világossá vált, hogy ő teljes egészében elégedett (a színház finanszírozottságával azért nem), Marton László vonalát a magáénak érzi és egy picit sem érzi azt, hogy előde megkötné a kezét. Ez a Vígszínház éppen olyan, amilyet szeretne és minden rendben van lényegében. Én évek óta azt hittem, hogy Enikő másként csinálná, ha egyedül lenne (és nem lenne Marton még mindig a művészeti vezető), de most meggyőződtem arról, hogy neki ez a helyzet így optimális. Ez lesz tovább is, ha megkapja a következő ciklusra is a színházat. (El nem tudom hinni, hogy ki az, aki több energiát tudna beletenni a Vígbe, akinek fontosabb lenne az a színház.)

Nyíltan azért nem, de a beszélgetés után külön megkérdeztem, hogy Alföldinek látna-e helyet a Vígben. A válasza rövid volt: ez egyedül Robin múlik. Aki a Vígből indult, az bármikor visszamehet a bölcsőhelyére.

Ennyi volt. Akit ez a téma érdekel, nem jár rosszul, ha a Színház márciusi számát fellkapozza és átnézi.

Tegnap a terveim szerint sikerült ismét megnézni a vasárnapival nagyjából azonos szereposztásban az Anyegint. Mi változott?

A szereposztás csak majdnem volt azonos, Triquet kis, de fontos szerepében az egyik kedvencem, Kiss Tivadar lépett fel, akivel évekkel ezelőtt már hallottam az Anyegint. Tivadart legelőször egy Kovalik-vizsgában láttam (Offenbach, Hoffmann meséli, Kiscelli Romtemplom) és azonnal megfogott. Pincért játszott és amíg nem énekelt, azt hittem én, ennyi színházi előadás után, hogy egy valódi pincért szereztek az előadáshoz. Több más szerepében is átjött később ez a szereppel való tökéletes azonosulás képessége.

Mi más, ami változott? Újranézésnél alapvetően a néző is változik, mert már beavatottként vesz részt, másfelől apró részletekkel is tud foglalkozni. Kovalik rendezéseinél ugyanis ezek is ki vannak dolgozva, semmi nem esetleges. Természetesen azokról az esetekről beszélek, amikor nem a költségvetés a legfontosabb eleme a rendezésnek. Ráadásul nála talán több eséllyel meg lehet az értelmezését ill. rejtvényeit fejteni, mint például Zsótér dolgai esetén.

Emlékszem, hogy 2008-ban mennyire zavart, hogy a harmadik felvonásban Anyegin a fehér öltönyéhez miért visel fekete cipőt. Elmerengtem ezen, felmerült bennem az is, hogy biztos nem találtak fehéret, vagy elveszett, stb stb… (Van amikor egy-egy színpadi megoldásnak ennyire egyszerű magyarázata van.) Tegnap például nagy nehezen észrevettem, hogy Anyeginnek a fehér öltönyhöz tökéletesen passzoló fehér cipője mégiscsak van. Egyszer. Egyszer, amikor Tatjána látomása és a boldogság illúzió teljes néhány percre. Ennek fényében: annak is van jelentősége, hogy az egészen feketévé változó Tatjána mellett egy hófehér Anyegin (kissé krémszínű azért, legyünk pontosak) fekete cipőt hord. De már nem fekete az inge. Kezdjetek ezekkel az információkkal valamit.

Így sokadszorra a kezdőkép jelentésrétegeiből is több megvilágosodott, mint pl.: a búza aratása és a szőlő taposása mint egyidejű tevékenység nem túl valószerű, könnyen lehet, hogy a lányok elpasszolásának szükségességére utal.

Ezek a kis apróságok feltünedeztek, kicsit jobban megnéztem azt az áttetsző tüllt is, ami a legelső ablakkereteket fedte és amelyekre fiatal tavaszi fák voltak festve. Később a párbajnál pedig ott van egy hatalmas kivénhedt és levél nélküli hatalmas tölgy (talán), mint háttér.

Természetesen ez nem vonhatta el a figyelmemet most sem a szereplők viszonyairól és a mű fájdalmas üzenetéről: „a boldogság helyére jön a megszokás”. Most az elmúlás érzete talán jobban belengte az előadást, ez volt az utolsó estéje Pavol Remenárnak (reméljük idén csak) és Frankó Tünde pedig leadja a szerepet. Ez számomra váratlanul derült ki a második szünetben és annál is keservesebbnek éreztem a szerelmesek búcsúzását az üvegfal két oldalán. Tünde Pillangó lesz áprilisban, ráadásul Fekete Attilával, muszáj ott lennünk.

 Úgy látszik, hogy minden évadban egy igazi nagy opera-élmény adódik. Tavaly ott volt a Mefistofele (jövőre is lesz!), idén ez az Anyegin. Március közepe van, elvileg még jöhetne más is. Vasárnap délelőtt mi esélyt adunk ráadásul a második szereposztásnak, lehet, hogy akkor a kabátgombokról is lesz mondanivalóm.

Azaz Capriccio. Még nem késett le egészen senki, márc.14-én csütörtökön este a kalandban másnak is része lehet. Bőven van még eladó jegy. (A hétfői előadás teltházzal ment, sőt álló diákok is voltak.)

Richard Strauss utolsó egyfelvonásos operája  rendkívül ritkán kerül repertoárra, ami nem véletlen. (Sosem az, ha ritkán megy egy darab. Ez nem a Tosca.) A Capriccio voltaképp egy esztétikai dolgozat arról az álproblémáról, hogy az operának a zenei vagy a szöveges része-e a fontosabb. Gondolom ez titeket is gyakran foglalkoztató kérdés. (Mindkettő - ez a válasz 135 perc után.) Az utóbbi évtizedben inkább arról vitatkoztak, hogy egy előadásban az énekesek fontosabbak-e vagy a rendezés. Ez most nincs terítéken, bár a terepet most egy színigazgató uralja, vitán felül. Az előadásban is.

A darabban egy költő és egy zeneszerző vitatkozik, mindketten szerelmesek a grófnőbe, akit döntőbírának választottak. A nő is szerelmes, de csak úgy általánosságban. Beleszól az építő – kétórányi – vitába még az említett színházigazgató is, akin keresztül maga a szerző nyilvánítja ki, hogy mai művekre, az emberek életéről szóló darabokra van szükség. Minek nekünk „agg papok, druidák és görög királyok”? 1942-ben írta Strauss ezt az operát, ami valóban csak erről az esztétikai kérdésről szól, és bár jelen van benne a szerelem, kevéssé érezzük a szenvedély lángolását. Ezek szerint számára 1942-ben ez a kérdés tűnt mainak, az embereket érdeklőnek.

És hogyan szembesül vele a mai MüPa látogató?

Van egy érzésem, hogy maga a történet mást sem sodort magával. Nem izzott fel a levegő annak ellenére, hogy most sem lehetett kifogásunk, a magas zenei minőség adott volt, ami általában is jellemzi a MüPa produkcióit. Kocsis Zoltánt szeptemberben hallottam utoljára vezényelni. Ha nem tudnám az újságokból, sosem találtam volna ki, hogy az évad jelentős részét kórházban töltötte. Megnyugtató volt látni, hogy minden a régi. Hiába voltak nemzetközileg jegyzett énekesek is a színpadon, neki örültek a nézők a legjobban.

Én a magam részéről annak is, hogy egy kicsi, ámde szóló szerepben (Udvarmester) énekelni láttam egy kollégista ismerősömet, akivel három évet töltöttünk egy konyhában. Pintér Dömötör egyébként matematikus, de nem sokáig már. Teljesen beleillett ebbe a nemzetközi mezőnybe. Hamarosan követi ő is az egyébként fizikus és szintén basszista Cser Krisztiánt és rohamos léptekkel közeledik az Operaház felé. Szép a hangja és színészi játéka alapján is ígéretes tehetség. (Ő sem néz ki rosszul, ami nem hátrány ezen a pályán sem.)

Jelen esetben az előadás a jó rendezés miatt is érdemes a figyelemre. A színpadkép első pillantásra egy műfüves minigolfpálya és egy XVIII. századi rokokó szalon ötvözete. (Egy füves dombos terepasztalt hoztak létre, teleszórva bútorokkal, zongorával – sőt egy hagyományos kagylóval borított súgólyuk is van, jelezve, hogy a grófnő otthonában van ám színházterem is. A lyukból az előadás végén maga a súgó is előmászik.) Az érdekes kép leköti önmagában is egy ideig a nézőt, bár egy idő után akármennyire is szép a zene, nosztalgiám ébredt a szerző korábbi művei iránt. Most elsősorban nem az Ariadnéra gondolok, amely maga is színházi témát boncolgat, hanem az Elektra - Salome vonalra, de még az Arabellára és a Rózsalovagra is, amelyek zeneileg a legközelebb állnak ehhez a műhöz. Az utóbbi két operában is megjelenik a valóság, a dominánsan vígoperai hangulatot színezi némi tragikum is, ott az elmúlás, a boldogság törékenységének az érzete. Ebben az operában – 1942-ből – mindez hiányzott.

Nos, ha nekem ez hiányzott, nem hiányzott sokáig.

Az ezúttal tömött kettes villamoson (amely számomra a MüPa és Nemzeti látogatások egyik biztos értéke, nem tudom megunni a Duna látványát) még azon gondolkodtam, hogy milyen nagyszerű életem van, hogy három napon belül láttam egy nagyon jó (DG), egy katartikus (Anyegin) és egy világszínvonalúan megoldott operaelőadást, amikor ennek a villamosútnak hirtelen vége szakadt. Megállt a Kossuth téren és nem volt más hátra, este 11-kor át kellett haladnom a tüntetők mellett bársony ruhában, körömcipőben a jeges szélben. Nagyon nem éreztem azt, hogy ez így rendben van. Azt gondolom, hogy nem kellene, hogy egyáltalán olyan helyzet alakuljon ki, amikor tüntetésre van szükség.

Hol ér véget egy előadás hatása? A Capriccio, a futó szerelem – a töprengés az opera műfaján itt azonnal véget ért. Hazaérve nem tudtam ezt a rövid beszámolót sem megírni, annyira ledöbbentett a látvány. Futó szerelem helyett futó rendőrök, túlságosan közel és rengeteg. Fel nem foghatom, hogy volt képes valaki a világháború alatt egy kedélyes operát írni esztétikai kérdésekről, de azt még inkább anakronisztikusnak éreztem, hogy én ilyen kérdésekkel foglalkozom a jelenlegi viszonyok között.

Színlap:

http://mupa.hu/program/richard-strauss-capriccio-2013-03-14_19-30-bbnh

 Utóirat:

Biztatásként annyit még: az Operaház küldetésének tekinti, hogy a meglévő Strauss repertoárt bővítse. Idén még lesz egy Ariadné Naxosban bemutató (május közepe), ami egy vígopera és április közepétől lesz nyolc Arabella. (Erről tavaly írtam nektek és feltettem a blogra is. Úgy látszik, hogy a dán baritonomat nem hozzák idén (a reményt még nem adtam fel, tavaly is egy hét előrejelzéssel ugrott be!), de azért kétszer megnézzük így is legalább…)

"Érdekesebbnek ígérkezik a Katonában a Bodó Viktor által a nézők leveleiből és a színészek tapasztalataiból összerakott Anamnesis, ami a magyar egészségügy helyzetét kívánná boncolgatni. Megnézendő - közös borzongás várható."

Ezt az ajánlót írtam 2012. márciusában a bemutató előtt. Most, szinte egy év csúszással 2013. márc. 10-re van beütemezve, meglátjuk. Hallottam róla jót is és rosszat is.

Mi történt 2013. március 10-én este?

Bodó Viktor előadása egy vázlat, kiragadott klisék nem túlságosan elrendezett egyvelege némi élőzenével és néhány vetített interjúval.(Utóbbiak lekötöttek.) Nekem nem állt össze egésszé. Mivel egy ideje megy, csak én halogattam – ez most nem azért lehet így, mert még kiforratlan az előadás. Nincs darab - ezt mondanám, ha sarkosan akarnék fogalmazni.

Érdekes a téma, a magyar egészségügy pillanatnyi helyzete, minden nézőben más tapasztalatok szűrődtek le, nyilván ennek megfelelően az egyes epizódok is másként hatnak. Aki például már látta az apja holttestét, nem hiszem, hogy igazán tudna nevetni a patológiai jeleneten. A közönség jelentős része nevetett, így sejtem, hogy sokaknak tetszik az előadás. Mindenesetre egy politikus és egy színházrendező is a kaszás halál áldozata lesz, minden előkészítés nélkül. (Egyáltalán nem érint meg ez a fordulat. Elvileg vicces lenne ez is.)

Mi az ebben a majdnem két órás előadásban, ami indokolhatja a megtekintést? Nagyon kis része fogott meg a látottaknak, így ezt most könnyen összegyűjtöm.

Jó az, amikor a színészek éppen zenélnek a színpadon. Igaz, hogy ez a témához nem kapcsolódik, de jó őket hallgatni. Jó még Szirtes Ági és Lengyel Ferenc rövid jelenete. Lengyel orvos és elvált feleségét (aki mentőorvos) felvilágosítja, hogy tüdőrákot állapított meg nála. Hozzáteszi:  nem komoly az egész, biztos túléli. Aztán meghívja egy szupercsokira, de mégsincs pénze, így az asszonytól kér aprót a kávéautomatához. Természetesen ő issza meg a löttyöt. A jelenet végén pedig közli, hogy gyerektartásra most nincs pénze, de kér kölcsön 135 ezret. Ezen Szirtes csak nevetni tud. Ez a jelenet több erővel rendelkezik, mint akármelyik másik. Két emberi sorsot, sőt két ember kapcsolatát is felmutatja 3 perc alatt két szuggesztív színész. Azt hiszem, hogy ha írnak egy rendes darabot ebből a hálás témából, ugyanilyen színvonalú munkára többen is képesek lettek volna a csapatból. A többieknek ennyi szerencséjük sem volt, karikatúrák jutottak nekik.

Ami még érdekes volt: jó volt látni Olsavszky Éva és Kun Vilmos kettősét. Olsavszky beteg, a férje (a darabban is férje) látogató. Kettősük is erőteljesebb volt az előadás többi részénél. Később zenélgetnek, énekelgetnek. Vili bácsi egyedül marad, majd ő is, mint annyian az automatához lép. Bedobja a pénzt, megkapja a löttyöt. Félig megissza, kinéz a közönségre, elfintorodik, majd vállat von. Ebben benne van az, ha ez a feladatom, megiszom ezt is, annyi mindent csináltam színpadon, majd pont ezt ne tudnám megtenni. De van benne egy kis kajánság: „Vége az első résznek. De nincs szünet!”- mondja. Érzésem szerint az alkotók is érzik, hogy nem szabad esélyt adni a nézőknek a távozásra. Lennének, akik a jobbik eszüket használva legalább innen kereket oldanának, ha a kórházakból adott esetben nem tudnának ők sem szabadulni. A halál elkerülhetetlen, de ezt az előadást nem muszáj megnézni.