Március 16-a ebben az évben is fontos nappá vált, ahogy az már korábban is előfordult velem. A délelőtt folyamán azt akartam lemérni, hogy a Turandot miként hat a fiamra. Vilma három évesen érdeklődéssel figyelte, de úgy látszik a mai generáció négy-öt évesen is még éretlen ennek a mesének a befogadására. Minthogy én 15 évesen láttam először operát, nyolc évesen színházat, sose derül ki, hogy mi lett volna, ha szembesülök egy ilyen jellegű élménnyel korábban. Juni a második rész után vette a kabátját és távozott, a Nessun dorma alatt már bűn lett volna bent hagyni a nézőtéren. Az előadás egyik tanulsága az, hogy ezek szerint Vilma a kivétel, és valószínű, hogy óvodásoknak korai még ez a jól érthető Kovalik-rendezés. (Lehet, hogy nektek ez magától értetődő, mi meglepődtünk, hiszen vonósnégyeseket ült hosszabb ideig nyugodtan végig.)
A másik az, hogy egy előadás befogadásánál csak egy dolog az, hogy milyenek az énekesek és milyen az előadás, éppilyen lényeges, hogy maga a néző milyen lelkiállapotban ül be. Én az első két felvonás alatt inkább figyeltem a gyerek mocorgására, az utolsó alatt hiába oldódott meg ez a probléma, már annyira össze voltam zuhanva az átélt bonyodalmak hatására, hogy egyetlen egy énekes teljesítménye tudott valóban elérni hozzám. Ez az énekes pedig Létay Kiss Gabriella volt Liú szerepében. Ez azért nem rossz, mert miatta választottam ki az előadást. Nemsokára Pillangót is énekel, amire már most kezdünk ráhangolódni.
Erről az előadásról más mondanivalóm nagyon nincs, azt leszámítva, hogy most is otthonos lehetett volna az Erkel, ha nem viszek magamnak zavaró tényezőt. A koreai vendég és Rálik Szilvia jól énekeltek, az nem is kérdéses, az egyetlen dolog az csupán, hogy a két szereplő közötti szerelem megszületése maradt el. Az utóbbi 24 évben némileg átértelmeződött számomra a darab, ami jelenleg nem a szerelem mindent elsöprő diadaláról szólt, hanem pusztán két rendkívül agresszívan ambiciózus ember egymásra találásáról, akik a saját elképzelésük megvalósítása érdekében mindenkit felrúgnak és bárkin átgázolnak. Kalaf ebben a rendezésben ráadásul nem magától fejti meg a rejtvényeket, miniszteri segítséget kap. Ez nagyon magyaros megoldás, ezek szerint a szerencsétlen hercegnő egy csaló hálójába kerül. Mi pedig ezt ünnepeljük.
A MüPá-ban 2008-ban megrendezett Kovalik-Turandotban ez az átgázolós gondolat még plasztikusabban teret kap, abban konkrétan is átlépett Kalaf Liú testén, nem érte be annyival, hogy első idegességében tőrrel fenyegette meg. Hogy csinálná ma, 2013-ban Kovalik az előadást? Nem fogjuk megtudni. Nem fog egy ideig még Pesten dolgozni.
Ma este egy kerekasztal beszélgetés során (Katona: Színházcsinálók sorozat) az kiderült, hogy mostanra egészen elavultnak tartja épp ezt a leghosszabb szériát megélt munkáját. Ezt, amivel 1995 óta jelen van folyamatosan az Opera repertoárján. Már nem tartja a magáénak.
A beszélgetés másik két résztvevője Mohácsi János és Zsótér Sándor nyilván elégedettek lennének, ha akár egyetlen munkájuk is életben lenne legalább 4-5 éven keresztül. – jutott eszembe.
Mi az, ami megragadt bennem ebből a 2,5 órán keresztül tartó eszmecseréből?
Kovalik Balázs minden jel szerint nagyszerűen túlélte 2010-es elűzetését az Operából és a Zeneakadámiáról. Helyette most részben Münchenben tanít, jellemzően német városokban rendez, a jövő héten is premierje lesz. Jól van, nem izgatja a múlt és a régi rendezéseinek a sorsával sem foglalkozik túlságosan. Mögötte van mindaz, ami engem azóta is foglalkoztat. A Ruhr-vidéken 30 kilométerenként van egy operaház, Németországban jelenleg 80. Van választék, van hová menni, ha a néző egyik vagy másik stílusát nem kedveli, vagy vágyna a változatosságra. Nekünk itt ez az egy Operánk van, népoperai preferenciákkal és kész. Kovalik ebből a provinciális létből már kiszakadt, az egész beszélgetésből az érződött, hogy kívülről nézi ezeket a viszonyokat és nem túlságosan hiányzik neki az itthoni lét.
Akárhogy is van, mi veszítettünk – ő már a német operakultúra része. Még kritikusok is alig jutnak el külföldre, hogy a munkáit megnézzék. A mi életünkből előbb-utóbb kikopnak a régi rendezései is. (Nem nagyon látni mást, aki méltóan pótolhatná, ez a baj.)
Zsótér megjegyzései számomra nagyon szimpatikusak voltak, minden tekintetben egyeztek azzal a róla kialakult véleményemmel, amit az 1992 óta rendezett munkáiból vontam le. Idestova 21 éve figyelem, élvezem azt, hogy egy folyamatosan a színházról gondolkodó, útkereső embert látok megnyilvánulni áttételesen, a rendezésein keresztül. Számomra Zsótér a legizgalmasabb színházi rendező, még akkor is, ha helyenként csak részben tudom a gondolatait felfogni. Inspirálnak az előadásai, hosszan lehet róluk utólag is gondolkodni.
Kifejtette, hogy a tanítás során egyre inkább érezni kezdi a szakadékot a tanítványai és saját maga között, más érdekli már az új generációt és talán nem is tudnak olyan kitartóan, teljes egészében figyelni a színházra. Lényegében ugyanazt mondta, amit magam is érzek a saját munkám során, egyre kevesebb diákot látok magam körül, akit érdekel a színház, iskolai színjátszókört pedig nem is lenne kivel beindítani. Ezek a gondolataim így visszaköszöntek Zsótér szájából. Meg nem nyugtatott, de legalább az nyilvánvaló, hogy egy áltanosabb folyamatot érzékelünk hasonlóan. Zsótér szavai nyomán megint azt éreztem, hogy ő lenne az az ember, akivel igazán jó lehet színházat csinálni és milyen kár, hogy erre nem volt soha lehetőségem, hogy akármilyen kis feladattal is részt vegyek a munkáiban.
Mohácsi János megszólalásai talán takarékosabbak voltak Kovalikénál, aki alkatánál fogva is dominálta a terepet (de nem bántóan azért). A moderátor (Schilling Árpád) egyik kérdésére, hogy a kultúra finanszírozása érdekében milyen érveket vetne be, azt a választ adta, hogy mi más adná az emberi élet lényegét, mint a kultúra – mi lehet ennél fontosabb? Neki semmi. Ez a határozott válasz nekem azért is tetszett, mert nem túl rég én is azon gondolkodtam, hogy sok esetben épp a színház, az irodalom és még annál is inkább a zene az, ami segít a túlélésben. Abban, hogy elviselem az életem nehezebb napjait. Értelmet ad. Ez a válasz egy művésztől, színházi alkotótól még egyértelműbb, mindenképp örültem, hogy kimondta.
A három alkotó pillanatnyi munkáiról érintőlegesen sem volt szó, lehet, hogy többre mentünk volna, ha csak egy embert faggatnak az egész életművéről. Nem volt azért így sem haszontalan az este, több kiderült, mint amire számítottam. A beszélgetés után nagy levegőt vettem és megkérdeztem Kovalik Balázst, hogy a 2009-ben róla írt szakdolgozatomat ugyan valaha is felvette-e az Opera portájáról. Azóta mindig bennem volt az a gondolat, hogy nyilván azért nem reagált rá, mert annyira méltatlannak tartotta azt az olaszul és magyarul is megírt 70 oldalt, amit a 2006-os Figaró előadásának szenteltem. Most eljött az igazság pillanata, gondoltam. Négy év után megtudtam, hogy ha minden a papírforma szerint van, akkor a titkárnője felvette a dolgozatomat és Balázs többi papírja között egy kartondoboz mélyén valami padláson lapul. Ennyi a történet. Igaza van, mindaz, amit Magyarországon 2010-ig letett az asztalra, ma már nem az élő színház része, nem is az ő életének része. Nyomokban még velünk van azért ez a múlt, nem jöhetett volna létre se a tavalyi Mefistofele élményem, se idén ez a nagyszerű Anyegin, amiből pár óra múlva nézem a másik szereposztást is. Nektek pedig jön az új beszámoló, de az lesz az idei utolsó ebben a témában, Kovalik nem lesz jobban túladagolva.
