Mezei néző

2020. március 11-én elrendelték a koronavírus járvány miatt a 100 főnél nagyobb színházak bezárását éjféltől kezdődően. Még éppen lett volna esélyem egy Don Carlos megnézésére, ha a miskolci színház már az aznap esti előadások lejátszásától nem tekint el biztonsági okokból. Emiatt eddig befejezetlenül hagytam a már részben megírt cikkemet, amelyhez nagyon kellett volna a másik szereposztás megnézése is. Elmentettem kilenc oldalt, és tudomásul vettem, hogy jelenleg a téma végképp érdektelen. (Ajánlót írni, amikor semmilyen előadás nem nézhető? – teljes nonszensz.)

Miután viszont a Metropolitan Opera szinte a bezárásokkal egyidőben elkezdett naponta régi felvételeket sugározni, és most ápr.2-án estére (ami nálunk ápr.3. hajnali fél egy!) kitűzött egy vetítést 2010-es Don Carlos bemutatójából, mégis kiteszem azt, amit a darab kapcsán gondolok, nem mellőzve az egyszer (február 18-án) mégiscsak megnézett miskolci előadást. A direkt összehasonlítás a közvetítéssel persze méltatlan lenne, hiszen egy bármilyen jó apparátussal kivitelezett produkció legjobb minőségű felvétele sem tudja az „itt és most” élményét pótolni, még akkor sem, ha a főszerepekben jegyzett nemzetközi sztárok láthatóak, akiket persze érdemes megnézni. Remélem, hogy most a karantén-időszakban néhányan fel is használjátok a rendelkezésre álló 23 órát, azaz az április 3-i napot. (Ha valaki utólag érdeklődne, azoknak mondom, hogy a MET felvételeit ki is lehet próbálni, 700 van fent, és hét napos ingyenes próbaidőszak után havonta egy átlagos színházjegy árába (15 dollár) kerül az előfizetés. Aki nagyon rászokik a jelenlegi közvetítésekre, azok különösebb gond nélkül folytathatják később is, vagy már most válogathatnak a feltett anyagokból saját érdeklődésük szerint.)

Még inkább remélem, hogy a következő évadban a le nem játszott Don Carlos-okat a miskolciak pótolják, annál is inkább, mert csupa bérletes előadásról van szó, és akkor majd következhet egy újabb bejegyzés a felújításról, optimális esetben nem pusztán egy nézésre szorítkozva.

Molnár Levente - Cser Krisztián (avagy Posa és Fülöp)

Most kis átírás után jöjjön az első részlet, amely közel így készen volt már februárban is. Akik hosszúnak találják, azoknak igazuk van, de megjegyezném, hogy SOK előadásnézéshez készült szöveget olvasnak, ennek is köszönhető a kényelmes ráfutás. Most pláne nincs hova sietni, akit érdekel, az átrágja magát rajta, akit meg nem, annak úgyis mindegy.

Különösen szerettem Eszenyi Enikő első rendezését, a Leonce és Lénát, majd később a Heilbronni Katicát, és e máig is emlékezetes nagy élmények után igyekeztem követni minden megmozdulását. Ráadásul 1998 szeptemberében meg is ismertem, amikor rendezőasszisztensként dolgoztam egy független produkcióban, amelyiknek az egyik főszerepét játszotta. Mindenféle oldaláról láttam megnyilvánulni, és később az évek folyamán is néha beszéltem vele, amikor színházban - nemcsak a Vígben -  találkoztunk. Még bloggeri pályám kezdetén egy saját konfliktust is magaménak mondhatok vele kapcsolatban, amelyen aztán évekkel később túlléptünk.

Megráztak az elmúlt hetek eseményei, és a mások számára érdektelen személyes emlékek felelevenítgetése helyett igyekeztem mindent végiggondolni, higgadtan és az objektivitás szándékával. Nagyon sok interjút és kommentet olvastam igazgatói pályázata és az ezt követő nyilatkozatok kapcsán, és megnéztem a youtube-on elérhető beszélgetéseket is, amelyeket vele évekkel ezelőtt készítettek.

A legkevesebb, ami elmondható, hogy megosztja a nézőket az ügy, a legszélsőségesebb véleményeket is leírják, mellette és ellene kardoskodva, hatalmas indulatokkal.

A képet az nlc.hu -ról dobta ki a google, amikor "az igazság két nézőpontból" keresőszavakat beírtam, ahogy a másik két kép esetén is. Szándékosan nem akarom Eszenyi Enikő jobbnál jobb portréival dúsítani az írást, remélem, hogy a felvetett gondolatokra figyel az, aki a következő 3,5 oldalnak nekivág.

Várom a lehetőleg anyázásmentes kommenteket, kiegészítéseket - mostanáig talán sikerült mindenkinek lenyugodnia.

A kérdést három oldalról közelítettem meg - a sajtót kihagytam ezúttal, sőt a politikusok szemszögét is, bár nyilván lehetne velük is foglalkozni.

Persze, mindig is újra akartam nézni Az utolsó órát, a Rózsavölgyi Szalon előadását, amelyről életem első blogbejegyzését írtam 2013. február 14-én, de mindig halasztottam, már csak azért is, mert az előadás azóta is megtelt 242 alkalommal különösebb reklám nélkül is. A rendkívüli helyzetre tekintettel döntöttem úgy, hogy pont március 15-én este van itt az ideje ennek, legalább stílusosan veszek búcsút bizonytalan időre a színháznézéstől.

Ez is csak azért vált lehetségessé, mert méreténél fogva a Rózsavölgyi Szalonnak módja volt néhány nappal tovább játszani, hiszen a befogadóképessége (70 fő) meg sem közelíti azt, amelyiket veszélyesnek tekintettek a jelen pillanatig. Alföldi Róbert és Jordán Tamás is vállalta a fellépést, eltöltött nézői között ezen a vasárnapon kétszer is hetven percet, én meg néztem őket. Hirtelen ötlet volt, de ennél jobban nem is lehetett volna egy hetet lezárni, éppen a csúcsponton.

A VESZÉLYHELYZET FELOLDÁSÁIG MÁR NEM JÁTSZIK A RÓZSAVÖLGYI SZALON SEM, valóban ez volt az utolsó előadás, amelyet tegnap este láthattam.

A vasárnap délutáni Yvonne után ismét az Ódry Színpadon kötöttem ki.

Még bőven a februári bemutató előtt megrendeltem a jegyeket tanítványaim részére erre a beavató előadásra, és persze nem tudtam, hogy mennyire emlékezetes lesz ez az este már csak azért is, mert a karantén előtt épp ez lett az utolsó élő színházi élményem. (Jaj de örültem volna, ha még szerdán a miskolci színház nem gyorsít be, még egy utolsó Don Carlost megtarthattak volna a bérleteseknek és nekem…- de így ez a kedd lett a vége egészen váratlanul, de erősen remélem, hogy nem az évadnak.)

Persze, miután a világ minden táján általánossá váltak a színházbezárások, mostanára a naptáram tele lett közvetítésekkel, amelyeket a blogom fb-oldalán szorgalmasan ki is posztolgatok (hétfőtől jönnek a napi operaközvetítések Bécsből és New Yorkból), de az élő előadás és a „saját színészeink” nézését azért nem pótolja semmi. Remélem, hogy néhány hét múlva a dolgok visszaállhatnak a megszokott kerékvágásba, ez az előadás is visszakerül a műsorba, és ez a bejegyzés is betöltheti a nyomhagyó funkcióján túl az ajánlót is.

zárókép három Oidipusszal

Már huzamosabb ideje úgy tűnik innen a pálya széléről, hogy a Katona a legbevállalósabb színházzá vált, és amennyire lehet, szembe megy a trenddel, ami a darabválasztásokat illeti. Ugyanakkor, ha az előadások hosszúságát nézzük – most mindkét bemutatója egyaránt 90 perces, szünet nélküli -, akkor az látszik, hogy tudomásul veszik, hogy a legtöbb potenciális néző menne is színházba, de sok ideje nincs, tehát követik a független szférában kialakult fejleményeket. Igen, ahogy nézem ezt a műsort, összességében egy kísérletező független színház benyomását kelti, és nem lógnak ki (sőt!) a kísérletezésből a volt-igazgató, Zsámbéki Gábor előadásai sem.

Dér Zsolt és Kocsis Gergely

Midőn ezt néztem, még tiszta volt az ég…- legalábbis valamennyire. Vasárnap abban a tudatban voltam, hogy nekem nemigen lesz módomban előadásokat nézni márciusban, de azt nem, hogy néhány napon belül másoknak sem. Mindössze 5 pici színház nem zár be: a Bethlen Téri, a Rózsavölgyi Szalon, az RS9, a Spinoza és a Stúdió K, de az ő helyzetük is bármely nap változhat. Felmerül a kérdés, hogy jelenleg van-e értelme előadás-ajánlókat írni, hiszen ugyan kit érdekel valami, amit nem nézhet meg úgysem.

A megmaradt négy élményemet azért még megörökítem, hiszen repertoárelőadások, és bízom benne, hogy néhány hét múlva újra műsoron lesznek, az ajánlóim pedig aktuálisak.

Már most látszik, hogy a színházak egy része felismeri, hogy érdemes élő közvetítésekkel ébren tartani a nézők érdeklődését, így a magam részéről hajlok arra, hogy áttérjek a jövőben ezeknek a közvetítéseknek a megörökítésére. A Mezei néző fb-oldalán ezeket igyekszem kiposztolni előre, így paradox módon ma szerintem több bejegyzést tettem ki, mint amikor minden ment a maga útján a színházi közegben.

A háttérben Walters Lili (Iza), Lengyel Benjámin (Fülöp), Göndör László (Yvonne vőlegénye) - az előtérben a címszereplő: Cseke Lilla Csenge

De most jöjjön tehát az első bejegyzés, az Ódry új múlt vasárnapi bemutatójáról.

Az élet ismétli önmagát, már megint a miskolci Don Carlos helyett kötöttünk ki a fiammal a Thália Télikertjében, ahogy az előző héten is. Akkor a Mulatság 365. előadását láttam, most viszont egy év eleje óta halogatott bemutatót, amelyre szavahihető színházi szakemberek nagyon jó véleményét hallva már egy ideje készültem.

Nem gyakran jövök úgy ki egy prózai előadásról, hogy ezt a legjobb lenne azonnal - vagy legkésőbb másnap – újra megnézni. Ezúttal ráadásul a fiam is pont ezzel a gondolattal állt fel a nézőtérről, és nehezen értette meg, hogy ezt nem fogjuk tudni megvalósítani. Nem hiszem, hogy mi leszünk az egyedüliek, akiknek szintén az újranézés vágya lesz az első gondolata. Még szívesen benne maradtunk volna az előadás világában, az bizonyos. Másnap délelőtt az eredeti mű elolvasásával hosszabbítottam meg az élményt.

Sztarenki Dóra - Básti Juli és Maszlag Bálint - első jelenet (Molmik Photography)

Gyerekként nagyon kevés bábszínházat láttam, mindössze egy alkalomra emlékszem, de azóta, ha néha eljutok egyszer-kétszer, az nagyon jól tud esni. Különösen és kiemelten szeretem Fabók Mancsi bábszínházát, több előadását már sikerült megnézni és ajánlót írni róluk, de ez a mai tündér nehezen jött össze. Ahányszor megláttam, annyiszor terveztem be, de mivel jellemzően a legkülönfélébb (sokszor külterületi) művházak hétköznap délelőtti bérletes programjában szerepelt, valahogy elkerültük egymást, és így már a 142. előadásról szól ez a beszámoló. De nem késtünk le semmiről, és csak biztatni tudok mindenkit, aki szintén nem látott még FM-előadást, hogy húzzon bele – gyerekkel, unokával, vagy csak úgy egyedül, ahogy én szoktam.

A játék elkezdődik...

2018. októberi bemutató volt A diktátor, és ebben a márciusi hónapban van belőle négy kitűzött bérleten kívüli előadás, a visszatérő nézőknek is köszönhetően.

ifj. Vidnyánszky Attila, az akrobata