Mezei néző

 A Thália rendszeresen megszervezi a Határontúli Magyar Színházak Szemléjét.  Ha ez nem volna, akkor a legtöbben semmilyen elképzeléssel nem bírnánk a sepsiszentgyörgyi színház társulatáról, előadásairól sem. De szerencsére évente néhány előadást hoznak, így legutóbb A fösvényt, illetve egy évvel korábban (2012. máj.9.) A velencei kalmárt. Mindkettőt Bocsárdi László rendezte és a színház vezető művészei játszanak benne. A Thália a legtöbb színháztól eltérően nem törli le honlapjáról a régi előadások adatait, így az előadás Színlapja rendelkezésre áll, bár ez már színháztörténet, mert valószínűleg az előadás rég nincs már műsoron.

Ugyanígy a Tháliában volt látható korábban Zsótér 2008-as Kalmárját megnézni, amelyet a nagyszerű, azóta már átalakult egri társulattal hozott létre. 

Mindkét előadás intim térre született, a színpadra tették a nézőteret is és többnyire szakmai közönség töltötte meg zsúfolásig a nézőteret, kevés mezei néző tévedt oda. Én ha Velenceit nézek, mindig visszagondolok Alföldi legendás 1998-as rendezésére, mindent ehhez viszonyítok. Mind Zsótér, mind Bocsárdi előadása méltó lett volna arra, hogy szintén évadokon át menjenek, de ez vidéki színházak esetén szinte lehetetlen. Ugyanilyen rövid élet jut a Nemzeti friss előadásának, Mohácsi rendezése (színlap, beszámoló itt) ezekben a percekben megy utószor. Ugyanúgy a múlt része lesz este nyolcra, ahogy az általam említett két korábbi. Bízzunk benne, hogy lesz helyettük ismét valami olyan, amit érdemes lesz megnézni. Ennél csak az lenne jobb, ha a darab által felvetett problémák avulnának el, de villámsebesen.

Bejegyzés ideje: 2013.jún.9.

2012. máj. 8-án láttam, több mint egy év telt el azóta (2013. jún.10. van most). Ahogy most sorba veszem a tavalyi év olyan előadásait, amelyek majd tovább élnek várhatóan a 2013/14-es évadban is, kiderül, hogy furcsa módon rengeteg előadásra nagy részletességgel emlékszem. Néhány esetében éreztem is a kísértést, hogy hosszan elemezgessem a saját benyomásaimat, másokból csak egy érzés vagy egy részlet maradt. Egy előadás mindenképp múlttá válik azonnal, ahogy véget ér, voltaképp nem is számít annyit a visszaemlékezés időpontja.

A Cigányok 2010-es októberi bemutatója idején nem voltam Pesten, és amint látszik a dátumból, majdnem két egész évadon át halogattam a megtekintését. Miután tavaly láttam néhány olyan előadást a Katonában, amely nem varázsolt el,vagy mondhatjuk úgy is, hogy "csalódást okoztak",  erre a Cigányokra kicsit kisebb lendülettel készültem. A színház kommunikációjából nyilvánvaló volt, hogy fontos előadásnak szánták, emiatt is tartják kevés előadásszám mellett műsoron, hogy reflektáljanak a közélet eseményeire. Az előadás nem oldja meg a cigánykérdést, de felhívja vagy ébren tartja a figyelmet. A jó szándék adott, de az korántsem olyan biztos, hogy ebből igazán jó előadás született. 

Tersánszky darabjának továbbírására Grecsó Krisztiánt kérte fel a rendező, Máté Gábor. Nyilván az volt a cél, hogy még inkább mainak érezzük a darabot. Egy év távlatából két színész az, aki mélyen bevésődött ebből az előadásból: Keresztes Tamás és Szacsvay László. Ezen kívül a díszlet: a szoba fehér falain az előadás végén sokat mondóan csorog le a fekete festék. (Ebben az évben Zsámbéki új rendezésében (A nép ellensége) a sár bugyog fel hasonlóan és kezd szépen csordogálni a nézőtér felé. Mindkét színpadi gesztust nagyon hasonlónak éreztem. Mindkét előadás hozzá akar szólni (hozzá is szól) a mi életünkhöz, a közéleti viszonyokhoz. A nép ellenségét nagyon szerettem közvetlenül a színházból kilépve és most is, hetekkel később. Azt szívesen újra is nézném. A Cigányok viszont nem fogott meg igazán, sem az előadás alatt, sem utána nem éreztem, hogy megérintett volna. (Talán azért, mert egyik szereplővel sem lehetett "együtt menni" ?) Ennek ellenére, ebben az előadásban ismételten bebizonyosodott, hogy milyen jó színészek dolgoznak a színházban, ráadásul együtt, csapatként. De a darab és a szöveg, az nem elevenedett meg igazán.

Az előadás megtekintését azoknak ajánlom, akit maga a téma érdekel, hiszen a Katona törzsközönsége már régen megnézte, nem vártak az én blogbejegyzésemre.

Színlap

Megtekintés ideje: 2012. máj.4.

Bejegyzés ideje: 2013. június 9.

A sevillai borbélyt sokszor láttuk Vilmával az Operában. Békés András rendezésétől (Kovalik által felújítva) nem vagyunk annyira elájulva, nem sikerült a legalább öt nézés alatt sem igazán kibékülni a tiszta fehér színpaddal, a túl nagy térrel, a hatalmas vaskerítéssel és számtalan olyan színpadi megoldással, ami nem tűnik sem modernnek, sem hagyományosnak, egyszerűen csak öncélúnak. De nem is a rendezésért megy az ember az Operába (a legtöbb esetben jó a zenei háttér, jó a darab is, jók az énekesek, csak éppen nincs megfelelően összerakva az egész), hanem kifejezetten a mű és megszólaltatói miatt. Miután az Opera honlapján a régi előadásokra nem lehet keresni, kizárólag a lányom dossziéját tudom most forrásként használni, aki bizonyos énekeseket kifejezetten figyel és alkalmanként aláírást is kér tőlük. Ez a tavalyi este megérdemli a megörökítést, ugyanis nagyszerű szereposztást állítottak ki: Almaviva Megyesi Zoltán volt, Rosina Mester Viktória, Figaro Molnár Levente, Basilio Bretz Gábor és egy kis szerepben még Geiger Lajos is énekelt. Ha ezeket a neveket látjátok az Opera szereposztásában, akkor örüljetek és nézzétek meg őket. Mi is így fogunk még többször is tenni.

Leonard Gershe darabját a Thália Új Stúdióban 2012. máj. 3-án néztem, mégpedig úgy, hogy a szereposztáson kívül más előismerettel nem rendelkeztem. Pontosabban: a színház egyik dolgozója korábban csak úgy (nem reklámozási céllal) megemlítette, hogy ezt az előadást szereti a legjobban, többször is látta. Mint tudjuk a személyes ajánlásnál nincs hatásosabb, én is ezt a funkciót látnám el. 

Nagyon izgalmas néha így menni színházba, nem tudva, hogy mi lesz a történet, ki a szerző. Ilyenkor nem a legapróbb részletekkel bíbelődünk, hanem leköt minket elsősorban a cselekmény bonyolódása. Már akkor, ha elég jók a színészek és nem zökkentenek ki minket minduntalan.

A pillangók egy vak fiú életének fordulópontját ragadja meg: a felnőtté válás, a túlféltő anyától való leszakadás pillanatát. Éljük-e le életünket védetten, felelősségvállalás nélkül egy burokban, vagy legyünk önállóak? Ilyen módon általánosítva a kérdést, az előadás nemcsak a fogyatékkal élők problémáiról szól. A két részes előadás kifjezetten lekötött, élveztem mindhárom színész játékát (Osgyáni Mihály, Marjai Virág, Béres Ilona). Egy éven túl is (bejegyzés ideje: 2013. jún.9.) emlékszem az izgalmas, jól bejátszható játéktérre (Debreczeni Borbála). Nem emlékszem, hogy láttam már korábban mást is Szarka Jánostól, aki ezt megrendezte - ez jó munka, kíváncsian várom, hogy mihez nyúl hozzá a későbbiekben.

Színlap

A Tivoli Színház is beáll a Háy János darabjait játszók sorába. A "Vasárnapi ebéd"  éppúgy a házasság és a válás tárgykörével foglalkozik, mint a legtöbb Háy-mű a legutóbbi időben. (Magyar Színház: Háromszögek, Házasságon innen és túl) Ezt most Rátóti Zoltán rendezi, aki a szerző barátja - Egri Kati és Stefanovics Angéla főszerepel - én megpróbálom, hátha jó előadás. Bármi lehetséges. A darab új, nem tudom, hogy hol lehetne hozzáférni.
Elég bátor dolog egy ilyen előadást megnézni, hiszen az ember előadás közben óhatatlanul is összeveti a saját ill. a körülötte lévők életével. Ugyan az mennyivel különb?

2013. márc.2.: Az előadást megnéztem a főpróbán, csütörtökön. Volt belőle egy premier, majd a színház megszünt. Május 7-én A vágy villamosát (Eszenyi Enikő főszereplésével) még megtartották és ezzel vége is lett a történetnek. Amikor a főpróbára beültem, még ez nem volt tudható. Emiatt az előadás nyilvánvalóan utólag átértékelődött. Nem volt annyira kiemelkedő a mezőnyből, de feltétlenül megért volna 50-60 előadást.Stefanovics Angélának jó szerepe volt, és sok munkát fektetett be a próbafolyamatba ahhoz, hogy csak így azonnal vége legyen.
Jó lett volna, ha másik pesti színházba át tudják telepíteni.

Úgy tűnik, hogy időhiány miatt esély sincs a hosszú részletes beszámolásra, de most már szükségét érzem, hogy legalább röviden felhívjam néhány előadásra a figyelmet. 

A tegnapi előadással kezdeném, amit említés nélkül nem hagyhatok semmiképpen.
Nemzeti Színház - Hazafit nekünk! c. előadása : magas labda.
John Osborne (lsd. Dühöngő ifjúság) darabját a cenzúra korábban is üldözte témája miatt, ami leginkább a hadsereg berkein belüli homoszexualitásról szól. A műből Szabó István filmet készített Redl ezredes címmel. Alföldinek ez az előadása nem pusztán érinti a homoszexualitást, hanem szinte kizárólagosan erről a kérdésről szól. A bemutató után nyilvánvalóan a korábbi támadói fel fognak élénkülni és ismét a leváltását követelik majd.
Az előadás az én levelem nélkül is sokkal nagyobb figyelmet fog kapni, mint ami ahhoz kellene, hogy az előadásonkénti 130 jegyet el lehessen rá adni. (Már erre az évre minden jegy elment így is, botrány nélkül is.)
Az előadás tegnap még eleinte tempótlan volt, de látszott rajta, hogy igazán jó lesz. László Zsolt a főszereplő, aki elbírja a szerepet. Rajta kívül jó kis kabinetalakítások vannak benne: Hollósi Frigyes, Znamenák István nevét emelem ki elsősorban, de jó látni, ahogy Stohl ebben az első új produkciójában milyen alázattal és nagy koncentrációval játszik el egy olyan kis szerepet, amilyet korábban sosem kapott. Jelenlétével súlyt ad annak a szereplőnek, de nem vonja el a figyelmet a központi figuráról. Ez így optimális.
László Zsolt miatt egyértelműen meg kell nézni az előadást, ha valaki számára a téma eleve nem kizáró ok.
A másik ok, ami miatt izgalmas az este: az előadás nagyszerűen hasznosítja a Nemzeti adottságait.
A színpad alatti tér két oldalára ültetik a 130 nézőt, akik láthatják a süllyesztőt, ami sűrű oszlopsornak tűnik eleinte. A színpad egyes részeinek emelése és süllyedése a szereplők érkezését és távozását is megoldja, emellett új és változatos tereket hoz létre.
Két szék és egy kis asztal az egyetlen díszletelem, valószínűleg egy régi előadásból.
Ezzel a megoldással Alföldi visszajutott oda - feltehetően a pénzelvonások által inspirálva, ahonnan indult.
Pályája elején a Budapesti Kamarában rendezett nagyszerű előadásokat, nagyszerű színészekkel, kevés díszlettel, alacsony költségvetéssel. A Nemzetiben a korábbi látványos, némiképp pazarló előadásokat idén a takarékos, ámde (szerintem) jóval ötletesebb, szellemesebb és gazdagabb mondanivalót hordozóak követik, ahol a színész kapja az igazi szerepet, nem takarják el az effektek.
Megmutatja Alföldi, hogy fele annyi pénzből is lehet érdekes színházat csinálni. Jelen esetben a színpad mozgatása bőven pótolja az egyéb látványelemeket.
Én tegnap elégedetten, sőt boldogan léptem ki a Nemzetiből. Az előadás olyan, mint amikor egy jó szimfonikus zenekar, vagy egy igazán jó focicsapat játszik. Mindenki a helyén, teljes az összhang.

1995-ben rendezett már Alföldi egy nyíltan a homoszexualitás témáját tárgyaló darabot (Hajlam), hátha vannak olyanok közületek, akik látták. A Shure Stúdióban ment, Kamarás Iván főszerepelt benne többek között. Az is remek volt, vagy 80 embernek esténként. Azóta a helyzet nem lett egyszerűbb, nem sokat ment a világ előbbre.

2013.márc.2.: a feltöltés ideje - Vidnyánszky is kiváló előadásnak tartja, ami meglepett. Eperjes hasonló véleményét erről már hallottam még júniusban, de ez akkor is nagy dolog. Viszont még így is illúzió, hogy továbbmenjen a produkció, hacsak jónéhány szereplő nem jön vissza 1-2 alkalomra vendégként. Bár úgy lenne!

"Virágos Magyarország címmel a Kamrában is lesz április végén egy új bemutató, ami mintha új magyar operett lenne. Aktuálpolitikára építő darab, amíg a pillanatnyi kormány, a Jobbik, a gazdasági válság, a vidéki munkanélküliség műsoron lesz, ez a darab is menni fog.Rendkívül szellemes megoldással, jó színészekkel (énekelni nem tudnak, azt nem mondtam!) történik minden, 3 részben. Remek. Most nincs időm részletezni - most vegyetek jegyet, mert a bemutató után nem lesz. (Meglátjátok, hogy menti meg a falut a gonosz vállalkozótól a 10 percen belül benyújtott és elfogadott törvény...mást nem árulok el.)

Sokszor az az érzésem a Katonával kapcsolatban, hogy már rég áttértek a függetlenek csapatába - lélekben. A Kamrában szinte minden előadásuk provokáció. Megpróbálnak úgy működni, hogy csupa olyan darabot tűznek ki, amelyik nem hozza be automatikusan a nézőt.
A recept: ismeretlen magyar v. lehetőleg kelet-európai szerző sosem játszott darabja, lehetőleg valami fontos, de nem szórakoztató témában - még (!) "nevenincs" színészekkel, semmi reklámháttérrel - viszont csúcsminőségben. 
A legtöbb esetben már nincs tülekedés a jegyekért, mindig van last minute-jegy. Így is érzi az ember, hogy mégis ez a legjobb színház, mindennek ellenére is."

2013. márc.2.: ez volt az egy évvel korábbi ajánlóm szövege. Az előadást megtekintettem a főpróbán (2012.ápr.28.) és megállapítottam azonnal, hogy ez a Portugál, a Top Dogs és a Ledarálnakeltüntem esete: el lesz adva az összes jegy azonnal és évekig tartó sikerszéria várható. 

2012.ápr. 23.

A Gózon Gyula Színház vendégjátéka ez a Tháliában. Furcsa dolog ez, hogy egy budapesti színház a városon belül szükségesnek tartja a vendégjátékot, elég gyakori jelenség. Jelzi azt, hogy nem vagyunk túl mozgákonyak és nem szívesen utazunk előadások miatt.

A Gózon Budapest külterületén működik, de mégis elő mertek venni mai magyar szerzőtől  darabot. Schwajda György Himnuszáról van szó. Két jelentős előadás volt korábban belőle, ebben Vasvári Emese tündököl és elég jó partnere Kuna Károly is. A rendezés kevésbé szerencsés, az ehhez hasonló daraboknál az az érzésem, jobban hatna, ha éppenhogy nem akarnának semmit kitalálni, hanem a szereplők egymáshoz fűződő kapcsolatának kiemelése lehetne a cél.

Ha látjátok a műsorban és nincs túl messze tőletek a színház, érdemes megnézni. (A színház falusias környezetben van, önmagában is élmény az atmoszféráját megtapasztalni. Aki az Örs Vezér tér környékén lakik, annak közel van - onnan van direkt busz.)

2013. márc.2. - a feltöltés ideje: Még mindig emlékszem, hogy volt néhány effekt, amelyek a jelenetek elválasztását szolgálták, de egészen idegesítőek voltak. Annyira viszont nem voltak érdekesek, hogy most még emlékezzek is rájuk. Vasvári Emesét tényleg jó lenne többet látni. 

2012. április 22.

Hatalmas meglepetés volt az, hogy láttam egy valóban jó előadást a Magyar Színházban. Kritikusok ösztökélésére vettem magam rá, hogy megnézzem M. Koltai Gábor előadását a Stúdióban, amit egy Shakespeare-kortárs (John Ford) reneszánsz horrorjából készített. Az előadás címe: Kár, hogy kurva
Az előadásban patakzik a vér, valóban horror - de épp a túlzások miatt a tragédiába erősen vegyül komikus elem. A több jó férfi színész helyett egyedül Balsai Mónit említeném név szerint, akit korábban - csalódással - többször is szemléltem, de most tényleg jó volt és ennek külön örültem.
A színészi összjáték számomra azt bizonyította ismét, hogy a rendezőnek kulcsszerepe van - és lehetne még a Magyar Színházban is több jó előadást létrehozni.
(A Házasságon innen és túl - ilyen szintén és többen esküsznek rá, hogy a másik Háy János darab (Háromszögek) szintén jó ill. a Macska a forró bádogtetőn is az. Ennyit a Magyar Színházról. Lehet, hogy őket is megszüntetik, időszerű lenne ezeket idén még megnézni, ha gondoljátok.)

márc.1.: Azóta a többi említett előadást is láttam, érdemes volt. Lásd a többi bejegyzést.

2012.ápr.19.

Régi adósságomat pótoltam a Závada Pál regényéből (Idegen testünk) írt Magyar ünnep c. előadás pótlásával a Nemzetiben.
Ez az az eset, amikor a regénynél és a darabnál jobb az előadás. Tele van élő zenével, de ennek ellenére a magyar történelem egyik neuralgikus időszakát elemzi a mű - Erdély visszacsatolását ill. a magyarság hozzáállását a zsidókérdéshez. Nem mondanám felhőtlen szórakozásnak, de ez is fontos előadás, van min elgondolkodni. (Alföldi-rendezés ez is, Nagy Mari, Znamenák és Söptei Andrea kiragyognak)

2013.márc.2. - a feltöltés ideje: 

Az előadás ennyi kommentárt kapott eredeileg, mert tíz másikkal együtt került közös hírlevélbe. Gondoltam 5 sort csak elolvasnak egy-egy produkcióról. Ki tudja?

Ez volt az az előadás, amelyet sokszor kitűztem, halogattam, majd egy villamos kimaradása miatt késve értem oda. Emiatt a második alkalomra már rákészültem, elolvastam a regényt és a darabváltozatot is. Emiatt nem tudom megítélni, hogy mit fog fel a történetből és az előadás mondanivalójából is az, aki minden háttérismeret nélkül megy oda. Nem biztos, hogy sokat, de nyilván erősen függ attól, hogy a néző mennyi történelmi ismeretet szedett össze élete folyamán. Ez a Hamlettel ellentétben (amelyet egy héttel korábban láttam) éppen nem a naív nézőnek szól, ehhez az előadáshoz fel kell kapaszkodni.

A röptében megemlített színészekre még mindig emlékszem. Sőt a kórus néhány tagjára is. (Egyikük énekel a Thelma és Louise-ben is, lsd. Sanyi és Aranka Színház.)

Nem hiszem, hogy ez az előadás túlélheti az igazgatóváltást. Kár érte.