Mezei néző

Elérkeztünk az idei őszi Operakaland programhoz, amelynek célja, hogy megismertesse a gimnazistákkal az opera műfaját és valami olyan élményt adjon számukra, amely hatására később az intézmény törzsközönségét fogják növelni.

Ahogy általában, most is egy rendkívül népszerű operára esett a választás, a tavalyi Varázsfuvola után most Puccini Bohéméletét nézheti meg mindenki, aki a 15 előadás valamelyikére iskoláján keresztül „be lett szervezve”. Mindenki másnak van azért október folyamán további négy esti előadás. Aki ezekre nem tud eljutni, viszont az operakalandos előadások (11-kor és 16h-kor kezdődnek!) szóba jöhetne, azokat csak biztatni tudom, hogy menjenek a helyszínre előadás előtt fél órával, és a csoportokat kísérő pedagógusoktól vegyék át a megmaradt jegyeket. Mindig van gyerek, aki mégsem tud jönni, egyáltalán nem reménytelen az ügy.

Majdnem egészen négy hónapon át bizakodva vártam erre a tegnapi előadásra, bár időről időre nyugtalanított, hogy mit fogok tudni kitalálni a tizedik alkalommal, ami nem került eddig szóba. (((És ugyan ki fogja ezt elolvasni? Kell-e minden előadásról külön megemlékezés? – ez is eszembe juthatott volna akár.)))

Az élet megsegített, jöttek újnak látszó gondolatok is az új városon kívül, és ahogy a címben (Hábetler András modernizált szövegének idézésével kissé bombasztikusan) jeleztem, van egy új főszereplő, aki feltétlenül megérdemli, hogy maradjon nyoma az alakításának.

Éppen a 61. előadást néztem az Abigailből, amelynek már 2015. januárjában megvolt a bemutatója, mégpedig Ascher Tamás rendezésében. Hiába, így járok mindig, ha lemaradok a főpróba időszakról, (bár a másfél év csúszást magam is durvának tartom a Katona esetében, amelyik mégis az általam legszorosabban megfigyelt kőszínház 1988 óta, így nem esik jól) viszont így legalább egy olyan „hétköznapi” (bár szombat esti) előadásról tudok beszámolni, amelyikre hivatásos kritikus már nemigen téved be. Csak általam nem ismert mezei nézők töltötték meg a Kamra nézőterét (lépcsőstül), köztük kakukktojásként egy színházi rendezővel.

A Müpa Fesztiválszínházában holnap este egyszeri alkalomként, francia koprodukcióban a Gergye Krisztián társulat (kiegészítve nagyszerűen kiválasztott operaénekesekkel) egy összművészeti víziót ad elő. (színlap) Ez az aktuális esemény, minden jegy régen eladva, ami jelzi, hogy a közönséget vonzza a téma (Tolouse-Lautrec festészete), a groteszk kabaré műfaja és gondolom az előadók, nem mellékesen: jó volt a kampány is.

Ennek az ajánlónak így még a szokásosnál is kevesebb súlya van, még ha széles tömegekhez valamiként eljutna, akkor is mindegy – a széles tömegek nem fognak tudni jegyet szerezni holnapra, bár egy-egy ember biztosan, ha csipkedi magát. (Mindig van megbetegedő, aki elajándékozza a jegyét vagy eladná, és persze utolsó percig fenntartott foglalások, amelyeket mégis lemondanak.) A célom tehát ennek az egy-két embernek a megszólítása, akik úgy érzik majd e két és fél oldal után, hogy ez az élmény KELL nekik, de ennél is inkább az, hogy az általam megfigyelt művészek munkájáról valami nyom akkor is maradjon ezen a blogon, ha történetesen csak egy fotóspróba jött össze nekem ezúttal.

Megjelent a Fidelio Súgó és így azok is könnyen átláthatják most már az októberi pesti színházi kínálatot, akik eddig lusták voltak egyesével végigkeresni a neten a programokat, bár egy ideje a színházak már két hónapra terveznek előre, így ezek a bemutatók időpontjaikkal együtt már jó ideje ismertek.

Az elmúlt hét folyamán a két és fél megtekintett előadás mellett öt esti programomat töröltem kényszerűségből, tehát most már a puszta ténynek is örültem, hogy megint színházban lehetek. Ahogy a pénteki Mellékhatásnál, még most is érzékenyen érintett a kórházra való utalás, és csak helyeselni tudtam: „ a házasság megkönnyíti az orvosi ügyintézést” mondatot. (Így van, egy sürgősségi osztályra éjfélkor biztos, hogy jobban beengedik az ember férjét, mint az élettársát és vannak ilyen helyzetek a való életben is.)

A Rózsavölgyi Szalon a tavaly februárban bemutatott egy egészségügyi témájú darabot (Istenek tanácsa - a szervátültetésről), és most az idei évadot is egy hasonlóval kezdi. Na nem egészen, mert ez most egy gyógyszerkísérlet mellékhatásairól szól.

Peter Shaffer darabja egy jól megírt és hatásos bulvár-darab. Akkor érdemes elővenni, ha van egy telitalálatnak érződő Salieri és egy Mozart is a színház társulatában. Jelen esetben Rátóti Zoltán és Mikola Gergő által ez a minimális feltétel adott is volt, kétségtelenül el lehet mindkettőjüket képzelni a szerepben. Ráadásul a pécsi színháznak van operákon edződött énekkara, és ÉLŐ zene kíséri az előadást. Nem ám egy zongora, hanem a Pannon Filharmonikusok zenészeiből létrejött Pécsi Szimfonietta.

A múlt héten szombaton már a második miskolci vendégjátékot nézhettük Pesten. (Az első, a Mindent a kertbe! – az Átriumban műsoron lesz még október végén is!) Mindkettő amerikai dráma, és ez egy vidéki színház műsorán önmagában is figyelemre méltó, mert szokatlan jelenség.

Tovább jönnek a beszámolók a múlt heti vidéki előadásokról. A miskolci Albee-darab, a kaposvári Szerelem, a pécsi Oedipus után jön a szombathelyiek Ványa bá-ja.