Mezei néző

Időről időre összesodródó két ember történetét írta meg Gurney „Love letters” című darabjában, amelyet idén 30 éve (1991.04.28-án) mutattak be először a Pesti Színházban Vámos Miklós fordításában, Mácsai Pál rendezésében, Hernádi Judit és Gálffi László kettősével, alig három évvel a New York-i premier után.

Emlékképeim szerint azonnal berobbant a köztudatba, évekig műsoron volt, majd később (2006-ban) a Belvárosi Színházban ismét újraéledt, sőt tavaly néhány nappal a lezárás előtt még harmadszor is felújították (Vácon november 6-án). Azóta – a Centrálban futó felolvasó színházi sorozat miatt – csak vidéken voltak/lehettek előadások, és ez így marad a következő szezonban is.

Az ötödik, tegnap Szentendrén megtartott előadásról írok, amely egyébként is ajánlható helyszín, itt jól el lehet tölteni akár egy egész délutánt is előadás előtt, és utána még tömegközlekedéssel is könnyen vissza lehet jutni Pestre.

Közel kétórás zenés városnézést szervezett nekünk mára az Orlai Produkció, illetve Pelsőczy Réka rendező, aki a színház-mentes időszakban ténylegesen is elkezdett sétákat vezetni Budán (a Hosszúlépés. járunk? szervezésében).

A színlap leírása alapján ezúttal is nagyjából sejthető, hogy egy alapvetően (de nem kizárólag!) zenés, szórakoztató estére lehet számítani, amelyben a város sokféle arcára ráismerhetünk és örülhetünk neki újra – talán ahhoz hasonlóan, mint amikor külföldi vendégeinknek/idevetődő turistáknak mutatjuk meg.

Jó így ránézni a városunkra, újra meg újra megörülni neki, miközben az előadás nem hallgatja el a minket gyakran idegesítő apró (de a hétköznapokban jelentősnek látszó) problémákat sem. Kifejeződik benne az alkotók véleménye is a budapestiek helyzetéről, van benne néhány elgondolkodtató és vitatható mozzanat is, de mégis végig szórakozunk. Jó a kombináció, de a néző életkorától, előélményeitől függően változhat, hogy kinek éppen mi emelődik ki benne. Lesznek olyanok, akiknek az egyes elhangzó zenék emlékek sokaságát idézik fel, másoknak ugyanezek első élményként rögzülhetnek be.

Radnay Csilla, Börcsök Olivér, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Takács Zalán,Nagy Viktor Dániel,Gombó Viola, Wagner-Puskás Péter - mindenki együtt

Az este folyamán a nyolcvanas évekbeli „Budapest Orfeum” című méltán legendás előadásból több részlet is felmerült, amely nekem az Hungaroton lemezen volt meg, és különösen sokat hallgattam takarítás közben még Miskolcon. Ez is eszembe jutott vagy 30 év után megint – ilyen időutazást is eredményezhet mellékszálon ez a tegnap bemutatott előadás, amely ideális esetben az Orlai Produkció műsorán maradhat akár sok éven keresztül is.

A „Churchill és Garbo” és a „Keresztül kasul” után most ismét a Rózsavölgyi Szalonban jártam, hogy láthassam a még szintén nagyon friss, (június 28-án több mint egy éves csúszással elkészült) magyarországi bemutatót is, az Intim vallomásokat.

Míg kedden Pokorny Liával találkozhattunk pszichoterapeutaként, most egy valódi és egy álpszichológus működését nézhetjük Jérome Tonnerre „érzelmes thrillerjében”. Ezúttal Pál András, Bánfalvi Eszter, Mertz Tibor és a rendezést is magára vállaló Sipos Vera az, akikről ezúttal megállapíthatjuk, hogy épségben és jó formában sikeresen átvészelték a járvány időszakát, nekik lehet ezen az estén zavartalanul örülni.

A „Keresztül kasul”-hoz hasonlóan most is jól működik a „két egymáshoz nem passzoló vadidegen véletlen találkozása”-recept, és jól leköt minket az előadás másfél órája. A Rózsavölgyi Szalon profiljához illeszkedő, szórakoztató estén vehettem részt, harmadszor is teljesen teli nézőtéren.

Mertz Tibor, Sipos Vera, Pál András és Bánfalvi Eszter - mind együtt

Hétfőn évadzáró előadás volt az Átriumban – a nyilvános főpróbát is beszámítva mindössze az ötödik Mefisztó. Egy rész, 110 percben – nincs hol megszakítani. Fájdalmas, felkavaró és felejthetetlen élmény. Méltán kapott 18-as karikát, durva előadás, hányást, nyílt színi szex-jeleneteket, rengeteg káromkodást takar az „explicit színházi tartalom” megjelölés, amely persze véletlenül sem öncélú, érezni mögötte a gigantikus elkeseredettséget – azonosulni tudok az alkotók általam felfedezni vélt motivációival.

Nem szoktam szeretni a hasonlóan direkt előadásokat, és szeretni ezt sem szerettem. Rendkívüli módon nyomasztott, sőt még most is nyomaszt, hiába voltam közben egy derűs romantikus komédián, nagyon jó jazz-koncerten és egy „zenés városnézésen” is. Ez az előadás igazán mélyre megy, ha tetszik, ha nem.

Az előadásból átjött az a rengeteg feszültség, amely 2021-es mindennapjainkat és a színházi közeget is átjárja, artikulálatlan üvöltésre emlékeztet Urbán András rendezése, amelynek persze minden részlete ki van dolgozva.

Az este közönsége meglehetősen jól reagált a látottakra, a színészeknek nagy sikere volt, és lesz is várhatóan még sokáig.

Huzella Júlia, Tornyi Ildikó, Alföldi Róbert, Péterfy Bori, Hartai Petra és Nagyabonyi Emese

Ez az AJÁNLÓ abban segíthet, hogy valaki eldöntse, célközönsége-e Alföldi Róbert és öt partnere – Hartai Petra, Huzella Júlia, Nagyabonyi Emese, Péterfy Bori és Tornyi Ildikó – kortárs kabaréjának, vagy nem.

Mitől elég jó (nekünk nézőknek) egy színházi előadás? Erre a kérdésre a legegyszerűbb válaszom: ha jobb állapotban jövünk ki a végén, mint ahogy beültünk.

Ennek a feltételnek ez a nyolcvan perces előadás meg is felel, és aki felüdülés céljából megy színházba, az jó helyen jár ezúttal is. Én kedden este nagyon jó hangulatban mentem haza, egészen feltöltött a színészek – Pokorny Lia és Király Dániel - játéka, akiknek első nagy találkozását öröm volt nézni.

Ennyi a lényeg, és most ugyanez valamivel hosszabban:

Augusztus 1-én este Balatonfüreden operamozi lesz. Ingyenesen megnézhető a június 26-án közvetített „Figaro3”, a Rossini-Mozart-Milhaud-Dömötör-Litkai-Máthé patchwork-opera, Dömötör András rendezésében.

Ebből a gesztusból kikövetkeztethető, hogy ez az Operaház számára is fontos előadás, és sokaknak meg szeretnék mutatni még mielőtt (a tervek szerint kissé rövidített formában) újra nézők elé kerülhet változatlan szereposztásban.

A bemutató éjszakáján azonnal írtam ennek kapcsán 21 ezer karaktert, mivel előre tudtam, hogy ha nem teszem, akkor vagy három hétig nem tudok rá reflektálni. Így is lett volna, csak ezen a héten tudtam a témához visszatérni, és némileg finomítani a szöveget, majd 18 új képpel ellátni a „Hoppá, Színház” jóvoltából, amelynek fotóit (másokat) ebben a jelentősen rövidebb ajánlóban is felhasználom.

Ebben a bejegyzésben egyetlen kérdés van: miért érdemes megnézni a 2022. májusára tervezett sorozat hat előadását – egy vagy akár több alkalommal?

Cherubino és a Grófné - Kálnay Zsófia és Fodor Gabriella

2017.március 12-én volt a Nemzeti Színházban Nagy Mari önálló estjének a bemutatója, én pedig a 18. előadáson jártam két nappal ezelőtt.

Hm.

Erre a késésre nehéz lenne mentséget találni, esetleg csak annyit mondhatok: ha egy független pincében mutatja be a produkciót Viktor Balázs, a rendező esetleg kilátásba helyezve a továbbjátszás esélytelenségét, ahogy ez független produkciókkal rendszerint (értsd: mindig!) történik, akkor azonnal odarohantam volna. (Ezen a napon ráadásul épp nem voltam színházban máshol sem...)

A többi hasonlóképpen elhalasztott 16 este némelyikéről is maradtak emlékképeim, négy éve folyamatosan evidenciában tartottam, hogy erre el kell jutnom. Most ez meg is valósult, annál mindenesetre kicsit hamarabb, mint ahogy Odüsszeusz haza bírt érni Ithakába. (Minden viszonyítás kérdése.)

Erről a péntek estéről következik nyomhagyó-AJÁNLÓ.

Ha emlékezetem nem csal, eddig mindössze csak két (de nagyon szép emlékeket hagyó) előadást láttam az Átrium előcsarnokában, egyet 2003-ban (A tisztességtudó utcalányt), egyet pedig épp tíz évvel később. Utóbbit, A Frankenstein-tervet is Mundruczó Kornél rendezte, és ez ráadásul társulatának repertoárján maradt azóta is.

Ezúttal a Mentőcsónak volt az Átrium együttműködő partnere, a rendező pedig Kocsis Gergely, aki Háy János novelláiból készített előadást. (A bogyósgyümölcskertész fia nem először került közönség elé, nem sokkal a kötet megjelenése után Rátóti Zoltán már felhasználta, önálló estjét 2004. december 19-én meg is néztem.)

Az író fiatalkori énjét most Kovács Máté játszhatja, akinek előnyös a feladat, képes volt arra, hogy felkeltse maga iránt az érdeklődést és ezt végig (90 percen át) fenn is tudta tartani. Beváltotta a korábbi előadásai alapján hozzáfűzött reményeimet.

A produkciót feltétlenül ajánlom, jó színház, még ha felhőtlen nyári szórakozásnak nem is minősíthetem.

A „Churchill és Garbo” a Rózsavölgyi Szalon első bemutatója volt az újranyitás után, még szigorított körülmények között kerülhetett közönség elé májusban. A hosszú szünet után nagyon erősen látszott a szereplőkön a játék és a nézőkkel való találkozás öröme, amely persze kölcsönös – mi is örültünk nekik nagyon.

(„Be kellene érnem a jelenlétük puszta csodájával, hogy itt vannak velünk. És nem kellene még többet követelnem.”)

Ez ugyan már nem a májusi újrakezdés utáni legelső élményem volt, de még mindig különlegesnek éreztem, hogy egy tele nézőtéren ülhetek, ráadásul már maszk nélkül.

Mivel hosszú volt a leállás és a vírus árnyai (sőt újabb variánsai is) velünk maradtak, már tudjuk, hogy mindez nem elvehetetlen, viszont talán éppen emiatt sikerülhet mindazt, ami ténylegesen megadatik MOST (még) jobban értékelnünk. (Nekem, ha sok minden más nem is, de eddig is jól ment az előadásoknak való örülés, persze lehet, hogy még ezen is lehet fejleszteni.)

Csiby Gergely, Hegedűs D. Géza és Nagy-Kálózy Eszter

Vasárnap este még abban a tudatban néztem meg az angol-olasz döntőt, hogy ebben a hónapban mindössze egyetlen kulturális eseményem lesz - egy vidéki koncert. Elég volt kicsit jobban ránéznem a műsorra, a naptáram pillanatok alatt betelt a következő hetekre, így most egy ideig megint jönnek majd a bejegyzések egymás után. (Maradtak itt-ott kérdőjelek is, még akármilyen váratlan fordulat előadódhat, de a covid miatt most már tudjuk, hogy semmi nem vehető igazán biztosra, csak az, aminek már vége is lett. A nyáron megszokott „esik majd vagy nem?” is még módosíthat a terveimen…)

Feltehetően a hipp-hopp betervezett 13 további hangverseny/színházi előadás egyike sem fog annyi újdonság-elemet hordozni, mint amennyit éppen ez a tegnapi koncert nyújtott, amelyre csak órákkal az esemény előtt határoztam el magam, miután észleltem, hogy az erdélyi lemezbemutató körútjáról frissen visszatért Sárik Péter Trió is közreműködik. Nekik köszönhetően először vetődtem el az immár 29. éve megrendezésre kerülő Vajdahunyadvári Nyári Zenei Fesztiválra és először láttam fellépni Illényi Katicát is – nemcsak hegedülni, hanem (számomra váratlanul) énekelni és az általa preferált különleges hangszeren, a thereminen játszani, amely az emberi hang utánzására különösen alkalmas.

tapsrend közben

A hangverseny előtt voltak félelmeim, hogy erre az alapvetően színházi blogra miként fogok ajánlót írni, de a kétségeim gyorsan megszüntek…