Mezei néző

Tegnap megnéztem a Trafóban Kárpáti Péter drámaíró és a Titkos Társulat újabb előadását. (Tavaly elég sikeres bemutatójuk volt A pitbull cselekedetei, erről beszámoltam.)

Az álom féltestvére c. előadás annak ellenére, hogy ma bemutatják, még nincs igazán kész - a vége különösen kérdéses. A műsorfüzetbeli tájékoztatás ellenére mindössze 9o perc, egy részben.

Nagy Zsolt és Stefanovics Angéla a két főszereplő (Tóth Ildikó, Stork Natasa, Gőz István még érezhetően jelen vannak). Igazából azok fogják élvezni, akik Angéla játékát szeretik.

Az előadás díszlete meglehetősen egyszerű - a szereplők ideiglenesen egy raktárszerű hodályban laknak, a Trafó terének legalább 3/4-e ez a nagyrészt üresen maradt színpadtér. Láthatunk egy kanapét, egy fotelt, egy párásítót és nagy szerepe lesz az előadásban egy porszívónak is. 

Látnivalóan be akarják a nézőket is foglalni a színpadtérbe, pontosabban a színpad türemkedik be a 4-5 soros nézőtér első sorának közepébe is. Miután óriási tér maradt szabadon hátul, ennek a megoldásnak mindenképp gesztusértéke van. Az orrunk előtt pirít kenyeret Tóth Ildikó, kezdik meg a teafőzést, ami végül csak felvetés marad filter hiányában.

Miután egy kortárs szerző darabjáról van szó, aki mellesleg rendezi is a munkáit, egyértelműen a társulat tagjaira formálta a szerepeket. Vagy igazam van, vagy sem, de a színészek a saját ruháikban lépnek fel, vagy olyanokban, amelyekben nagyon jól elképzelhetőek magánéletükben is. Ezt a típusú személyességet erősen aláhúzza az is, hogy minden szereplő a saját keresztnevén említődik. Természetesen ettől még Angéla nem jógatanár (bár elvileg lehetne is) és Zsolt nem lesérült birkózó. Ebben biztos vagyok, sőt le sincs sérülve, bár elég komoly gyakorlatokat végez az előadás elején és végén - mintha kung-fu lenne, de erre azért nem esküdnék meg.

Az alapkérdés: egy másik ember fájdalmait, tragédiáját átveheti-e bárki más, ill. egyáltalán hajlandó-e rá? (Lásd Euripidész Alkésztisz c. drámájának egyik motívumát.)

Ez a darab ettől a problematikától eltekintve egy társalgási színjátéknak tűnik, elég sok olyan párbeszéd van benne, amelyek elhangozhatnának akármelyik magyar lakásban is. A non plusz ultra az, amikor öt szereplő (köztük egy épp lebénulva, de ez mellékesnek tűnik az adott helyzetben) a nyílt színen a közönség irányában lehasalva egy matracon megnézi a szemünk előtt a Gangnam style - videót és azt kommentálják.  A laptop halkan szól, látni nem látjuk a klippet, nem használják ki hatáselemként. Hát ezt is megértük, majd számolni fogom, hogy hány előadásba építik be ezt a zenét.

Az előadás nem volt rossz élmény, n+1-diknek kifejezetten nem, de ha valaki csak félévente választ ki darabot, akkor menjen inkább A pitbullra. Az előadás megítélése nagyban attól függ, hogy a színészeket ki mennyire szereti és mennyire szereti a kísérleti színházat, magyarán hajlandó-e egy még nem kész dráma formálódásához asszisztálni. 

Nagyon sok szabadúszó színész van, lesz még több is, nekik nagy szükségük van magára a munkára is, hogy más-más partnerekkel kipróbálhassák magukat. Erre jött létre ez a Titkos Társulat is, én drukkolok nekik, hogy minél többet dolgozhassanak. (A Szörprájzparti egy lakásszínházi kísérlet volt, az az egyik legrégibb darabjuk, nem láttam - lehet, hogy kellene. Ha valamelyikőtök látta, visszaírhatna, hogy milyen.)

Ma és vasárnap lesz még Az álom, januárban később pedig ismét A pitbull következik a Trafóban. Ha valakinek pont van ideje, nézze meg. Nagy Zsolt abban "prófétaként" jobb szerepet is kap, mint ebben.

A levelet félbehagyva elhúztam a számomra kellemesen közeli Átriumba, ahol egy régi hiányt pótoltam: megnéztem Pintér Béla évek óta hatalmas szakmai és közönségsikert kiváltott darabját, a Parasztoperát.

Egy kritikus ismerősöm szerint ez Béla legjobb műve - az biztos, hogy ezt más társulat is előadta már, míg a többi darabját, melyeket a társulatára ír illetve írnak együtt, még nem.

Én annak idején láttam az első nagy alkotást, a Népi rablétet, ami annak ellenére nem tetszett, hogy mindenki ódákat zengett róla. Utána lényegében nyugtáztam vagy tíz-tizennégy évig, hogy jó, már megint kapott díjat, mindenki imádja, de csak eldöntöttem, hogy nem az én színházam. A nagy áttörés az volt, hogy tavaly elmentem a Kaisers TV, Ungarn-ra, ami az egyik kedvenc tavalyi előadásom volt, mindenképp a legjobb tízben. Remélem, hogy ezt annak idején nyomatékosítottam is. Idén ennek hatására megnéztem a 42. hetet is, bár azt akármi is van, megnéztem volna Csákányi Eszter miatt. Az szerintem a Kaisersnél valamivel kevésbé egységes, de jónak nézett ki a főpróbán. És hát Csákányinak nagyon passzolt a szerep, nagy lehetőség is.

És milyen a Parasztopera: hatalmas fába vágta a csapat a fejszéjét (a fejsze stimmel, de nem fába vágták - ennyit elárulok a nem publikus cselekményből): népzenéből, operai motívumokból és néhány slágerből (köztük a Szomorú vasárnap is) összegyúrt Darvas Benedek egy valóban egységet alkotó zenei anyagot és ezt egy valóban operai és dramaturgiailag nagyon egységessé formált történet elmondására használják. A szöveg részben operai, azaz éppúgy szerepelnek benne teljesen felesleges ismétlések, kérdések, ugyanakkor szókincsében a szlenget is és jó néhány káromkodást is használ, ami a barokkos ÉS népzenei hangzással együtt bizarr, a komikus hatás érvényesül.

A legnagyobb poén az, hogy operát mutat be egy csapat, amelyben esetleg 1-2 nőről mondható el, hogy valamennyi hangja van, a férfiaknak szétdohányzott rekedtes brummogással kell prezentálnia a szerepüket. És bevállalják a 75 perc szinte folyamatos éneklést. Pintér Bélának van néptáncos előélete, amely rányomta bélyegét az első munkáira (a kritikákból azért tájékozódtam és ismergetem az előadásokat, ha nézni nem is néztem) és a táncos részek, amilyen ritkák, olyan profik az előadásban. Abból a pár percből is látni, hogy ezt nagyon tudja Béla. Ahogy persze az is látszik, hogy ha tetszik, ha nem, ő az egyik legjobb színdarab író, rendező, társulatvezető és kiváló színész. Ráadásul nem vállal máshol (pénzes) munkákat, mert felismerte, hogy akkor nem tudja az összes energiáját a társulatára fordítani és a saját művei kárt szenvednek.Ha valaki, ő megérdemli a támogatást.

Szerencsére Pintér Béla kétszer ennyi előadást is megtölthetne és jó hír, hogy a Trafóban és az Átriumban is lesznek fellépései, ugyanis a fő helyszíne, a Szkéné meg kell, hogy tartsa a sokszínűségét, nem lehet Pintér Béla Színház és kész. Én az Átrium szempontjából nagyon jó ötletnek tartom a Pintér-csapat meghívását, két üres szék volt az egyébként teljesen eladott házban, lehet, hogy valaki a hó miatt nem jött.

 A színészek közül mindenkit ki lehetne emelni, csapatmunka ez, hatásosak különösen együtt - de persze én külön örülök Tóth Jocónak és Thuróczy Szabolcsnak. 
Itt febr. 14-én lesz megint, alig néhány 25oo Ft-os jegy és 3 db 49oo-as VIP jegy van, ez is jelzi, hogy mennyire keresett és közkedvelt előadásról van szó.

Mindkét szereposztással megnézhettem Szikora rendezésének házi főpróbáját.

Azt hiszem, hogy az előadás annyira kész van, amennyire kész lesz. Az énekesek többé-kevésbé kihozták magukból azt, ami bennük van. Nem mindenki csinálta végig maximumon, de voltak olyanok is, akik igen. Voltak egészen szép alakítások és "óriási rendezői tévedések" is, vagy szebben mondva: olyan megoldások, amelyek kevéssé értelmezhetőek vagy hozhatók összefüggésbe a darab szellemével - az én meggyőződésem szerint.

2oo9-es bemutató volt, azóta halogattam

Nem véletlenül. Megint a szokott képlet: minél jobban ismeri az ember az alapművet (ez esetben Jane Austen regényét ÉS a nagyszerű BBC-sorozatot értem alatta), annál rosszabb esély van egy új értelmezés elfogadására. Az előadás összességében megszelidíti az eredeti művet annyiban, hogy még Mrs. Benettet is szerethetővé teszi Egri Márta által. 

Három órára összekapott a cselekmény, ráadásul úgy, hogy Cathrine DeBourgh lesz a narrátor. Ő sem rosszindulatú, sőt kevésbé korlátolt az elvárhatónál - Venczel Verát jó nézni, a dramaturg ügyetlenségeit  v. a nekünk nem tetsző megoldásait (fogalmazzunk így, ez így ezerszer korrektebb) megbocsájtjuk azért, hogy őt nézhetjük viszonylag hosszabb ideig. Szerethető, szimpatikus. Az, hogy ő lenne az egyik fő akadály a szerelmesek útjában? Na, ezt azért nem sikerült eljátszani.

Azt vettem észre, hogy eleinte rendkívül bosszantott minden apró változás, a lányok életkora például (Lizzy, a legfontosabb lány - Kéri Kitty negyven éves - a többiek mind elfogadható korúak, Jane is jóval fiatalabb legidősebbként), az irgalmatlanul kevéssé összeillő jelmezek (ugyanazt hordják otthon és a bálban), a kevéssé célszerű díszlet, stb, viszont ahogy haladt előre a cselekmény és végre beletörődtem ezekbe, ha tetszik- ha nem, elkezdtem ugyanúgy élvezni a történetet, mint amikor n. alkalommal néztem vagy olvastam.

A második rész kifejezetten pörgős lett, különösen az első negyven percében alig szerepelt más, mint a Darcyt játszó Oberfrank Pál és Kéri Kitty. Előrehaladott koruk, néhány előnytelen rendezői beállítás ellenére kettőjük kapcsolata mégis működött, hatott. Némi apró változás az, hogy Lizzy már szinte azonnal megtudja, mégpedig barátnőjétől, hogy járt Darcy Wickhammel, és szinte egy órával a megkérése után beleszeret. Saját elhatározásából és egyedül megy Pemberly-be, ahol viszont Darcy (ugyan nyitott ingben, szőrös mellkassal), de minimális lelkesedéssel, sőt gyanakodva fogadja - ez a gyanakvása fenn is marad egészen az utolsó jelenetig. 

Lydia szökése is egész ártatlan kis esemény, nem jelentős csapás. Egy igazi nagy boldog jelenettel végződik az előadás, a két lányt megkérik, ott van Wickham, Lydia is és minden rendben lesz.

A néző tudja, hogy mennyire hamis ez a kép (és hát igen, mennyivel inkább igaza van Alföldinek, aki csak boldogtalan lúzereket vonultat fel - a két előadás egymás után látott előadás azért összehasonlítódik óhatatlanul), de akárhogy is van, szégyen v. nem, ezt az előadást mégsem untam. Az elején bosszankodtam, az igaz (ezt az előadás rendezőjének is megmondtam), de összességében jól szórakoztam.

Ez egy másik színház, ide feloldódni mennek az emberek és pontosan azt is kapják, amit ígértek nekik. Romantikus komédiát. Lányaim árulásnak tekintették, hogy őket nem vittem - hát csak ebbe a levélbe belekukkantva jöttek rá, nem ismertem be -, de minthogy ők is ezerszer megtekintették a filmet, arra gondoltam, hogy nem kell nekik a csalódás.

Ahhoz képest kisebb volt egyébként ez a csalódás, mert Szirtes Gábor tökéletes Mr. Collins volt, éppen olyan, amilyen kell - Mertz Tibor pedig másféle, de szerethető és kellően ironikus Mr. Bennett.

Nem is olyan rossz ez a mérleg. Ajánlható az előadás, minél inkább azoknak, akik kevéssé ismerik a történetet és nem várják Colin Firth megjelenését.

Az új amerikai filmnél mindenképp jobb - mondta a színház igazgatója. És igaza van mindenképp.

Miután a Nemzeti-pályázat végkimenetele az egész karácsonyomat beárnyékolta, még a szokásosnál is nagyobb lelkesedéssel és hatalmas előzetes elvárással vártam a Sirályt.(Nem kellett volna, ez sosem szerencsés.)

Alföldi a Budapesti Kamaraszínházban (ami tavaly májusban bezárt), rendezett 1997 februárjában egy nagyon érdekes és számomra emlékezetes Sirályt. Láttam előtte több jó Sirályt (RS9, Nyíregyháza és Krétakör), több feledésre érdemeset is (Radnóti, Örkény, Bárka), de talán épp az első Alföldi-rendezés az, amelyik először eszembe jut a darab kapcsán. Az, ami alapján maga a darab számomra egészen új dimenziókat mutatott.

Az a két rendezés összehasonlításakor rögtön kiderült, hogy mennyivel pesszimistábban látja Robi a világot most, minden nagy sikere ellenére is.

Az 1997-es rendezésben a mű elején csupa egyéniséget láttunk, mindenkinek meg volt a saját színe (a jelmezek hatalmas szerepet kaptak a mondanivaló kifejtésében), Arkagyína sárga, Nyína fehér, a Doktor zöld és Mása természetesen fekete volt. Az előadás végére Nyínát leszámítva mindenki bekékült a díszlettel egyetemben, amit ráadásul a víz is elöntött - az egyéniségek elvesztek.

Számomra abból az előadásból feledhetetlen a diploma nélkül berobbanó tehetség, Alföldi felfedezettje Mása szerepében: Pokorny Lia, Trepljovként Kamarás Iván, Dornként Újvári Zoltán, Vári Éva Arkagyina szerepében. Trigorin Rátóti Zoltán volt. 

A Sirály előadások rendezőjének muszáj eldöntenie, ami a darabban nincs előírva illetve egyértelműen meghatározva: tehetséges-e Nyína és Trepljov, vagy sem. Abban az előadásban, amit talán négyszer láttam, számomra egyértelmű volt, hogy mindketten azok. Trepljov feltétlenül. Nagy formátumú színész volt Kamarás, ebben a szerepben sem jelentéktelen írócskának tűnt.

De mi a helyzet jelenleg? Ez a rendezés látható, ez a jelenleg érvényes Alföldi-olvasat.

A jelenlegi előadás egyetlen ötletnek esik áldozatul szerintem.

A színház minimálisra csökkentett költségvetéséhez igazodva a rendező-igazgató megint egy fillérekbe kerülő díszletet állított ki, ami nyilván szándékosan csúnya is (lsd. Szász János rendezését a Bárkán, amelyben Alföldi Trigorint játszotta - az a díszlet is annyira árasztotta a lepusztultságot. hogy rossz volt ránézni.). Ez önmagában nem is lenne baj, hiszen az üres színpad nagyszerűen funkcionált a Hazafit nekünk c. előadásban is. A színpad közepét elválasztotta egy furnérlemez fallal, amire vagy száznegyven akasztó van felerősítve - ez szolgál egyben ruhatárként is. A nézők kabátjaikkal részt vesznek a díszlet megalkotásában.

Zárójelben tenném fel a kérdést: mi lesz májusban? Ha egy kabát sem lesz? Ezt a megoldást egyetlen mondat elhangzásakor értékeljük poénnak, amikor Arkagyina fiának felkínálja a kabátokat, hogy azok közül válasszon. Az előadás meglehetősen hosszú ehhez az egy mondathoz képest és egyetlen másik helyzet sincs, amikor ez a választás igazán szerencsésen segít a rendezőnek. Néha a szereplők leakasztanak egy-egy (saját) kabátot, de az előadás más elemeivel nem teremti meg azt a benyomást, amit ez a kabátosdi esetleg sugallhat, hogy a közönség és a szereplők esetleg ugyanabban a cipőben járnak, mind ugyanilyen szerencsétlenek vagyunk és jövőtlenek.

Nem jó az alapötlet és elbukik az egész vállalkozás ennek köszönhetően. (Mondom ezt én: mellesleg lehetetlen volt jegyet szerezni a Sirályra, hatalmas az érdeklődés, akárhányszor eljátszhatnák, telt ház előtt menne Ennyit a kudracos vállalkozásról.)

Azt nem mondom, hogy nem nézhető - ez is pont azok közé tartozik, amely előadásokban jelentősen több élvezetet találhat az a színházra nyitott egyén, aki egész alaposan nem ismeri a történetet és tegyük föl az előadás megtekintése nélkül nem tudná a szereplőket felsorolni és kapcsolatrendszerüket végigelemezni. Nekem a kihagyott néhány jelenet is feltűnt és zavart, egy-egy megoldás erőltetettsége pedig fájt, mert sajnos vagy szerencsére négy igazán jó Sirályt láttam már. Ez persze nem zárta ki, hogy egy ötödik is mellékerüljön, de azért az esélye annak, hogy a magasan meghúzott szintnek megfeleljen, csökkent. Mivel Robi egész nemzetis működése alatt épp a diákokat, a kevés színházi előélettel rendelkezőket célozta meg, én legjobban azokat a munkáit szerettem, amelyekben nem ezerszer feldolgozott darabokat választott. Akkor nem éreztem azt, hogy le akarja egyszerűsíteni, hogy mindenki megértse a mondanivalóját. (A Bánk bán junior kivétel - ott egészen új dimenziókat nyitott meg előttem is)

A szereplők közötti kapcsolatokra ebben az előadásban is illett az, hogy mindenki mást szeret, mint aki őt szereti (Trigorin persze kivétel, meg még az orvos vagy az intéző, akik senkit nem szeretnek igazán). Nekem egyértelműen a legerősebb alakítást Tenki Réka hozta Másaként, aki a fő-ruhatáros is volt és vagy negyedórán át ismételgette, hogy az előadást mindjárt megkezdjük (aztán szerepben is elmondta ugyanezt, hiszen a darab Trepljov amatőr-dilettáns-alternatív performanszával indul). Tenki most is valóban feketében járt.

Ennek az előadásnak az volt a sajátossága viszont a többi általam látott Sirályhoz képest, hogy nem a színház vezető hős-szerelmes színésze kapta Trepljov szerepét, ami jelen esetben Szabó Kimmel Tamás lett volna, hanem egy átlagos figurákat játszó fiatal színész, aki jóképű ugyan, szimpatikus, de éppúgy nem válik ki a tömegből, mint a a Medvegyenkót játszó társa, egyikük sem szerzett eddig kiugró ismertséget.

Van köztetek valaki, aki annyira ismeri a színészeket, hogy Fehér Tibor és  Farkas Dénes arca meg is jelenik most lelki szemei előtt? Nyilván, de nem sokan. Fehér Tibor volt a Jó estét nyár főszereplője - most ő a legfőbb lúzer, a teljesen jellegtelen tanító, akibe Mása nem szerelmes, de jobb híján hozzámegy. Farkas Dénes nála kevesebb kiugrási lehetőséghez jutott, ő lenne az ifjú titán. Miután  hasonló alkatúak, a nézőben felvetődhet a kérdés, hogy Másának miért kell pont Trepljov, aki szintén egy született vesztes.

Nyinára rátérve: Tompos Kátya orosz származását kihasználva Alföldi a darabbeli monológot (Emberek, oroszlánok, sasok, ...) oroszul mondatja, ami  poén - egy kukkot se ért a közönség nagy része belőle, a szereplők is ezt szajkózzák. De gyönyörűen mondja a szöveget, megemeli. A jelenet elég zavaros, a két bársonyfüggöny jelezné a színpad helyét, de a színésznő hatalmas fátylával mégis a nézők előtt járkál fel s alá...- alapvetően egyáltalán nem tisztázza Alföldi, hogy hol vagyunk, hol a kint és bent - pedig tesz utalásokat erre, de ezek mégsem érvényesek. Az élet és a színház így összekapcsolódik, szándékosan összemosódik.

Nyina tehát nem szerelmes Trepljovba, neki a híres író Trigorin kell, akit Földi Ádám alakításában szintén kisszerűnek látunk. Itt már nem az a kérdés, hogy két nagyformátumú (vagy viszonylag nagy formátumú) színész közül kell választanunk (lsd. Kamarás Iván maradt alul Rátótival szemben), itt mindkettő jelentéktelen. Nincs nagy szakadék a Medvegyenkó-Trepljov-Trigorin hármas tagjai között, lényegében korban és alkatban is hasonlóak. Ez rendezői állásfoglalás. Ez az előadás, pontosabban a világ, amiről szól nem színes, még csak nem is egyen-kék - hanem szürke. Jelentéktelenek a főszereplők.

Nyina számomra ellenszenves volt, minden szépsége ellenére is - az elmúlt évek alatt nem sikerült Tompos Kátya művészetéhez közel kerülnöm, ez adott. Ebben az előadásban egy jelentéktelen színésznőcske lett (nekem) Nyína. Lehet, hogy ez volt persze a cél és ha igen, akkor minden rendben is van.

Érdemes beszélni még az előadás megítélésénél kétségtelenül vízválasztónak számító Básti Juli-féle Arkagyina alakításról. Láttam már két kritikát, amelyek a jelen helyzetben egyedül szalonképes módon minden lehető jót leírnak az előadásról, szolidaritásból most nagyon nehéz lenne Robi munkájáról azt leírni, hogy valami nem igazán sikerült neki - és a nagy nyilvánosság előtt ezt várhatóan nem is igen fogják megtenni, vagy tompítani fogják, amennyire lehet. (És mindig előfordulhat, hogy a hiba a mi készülékünkben van.) Az egyikben Básti Juli alakítása szuperlatívuszokkal szerepelt, minha az illető oly nagy fantáziával rendelkezne, hogy az 1990-es évek elejének, vagy netán még a Kaposváron játszó Básti Julinak alakját vetítené bele ebbe a 2013-as alakításba.

Az én privát véleményem szerint ebben az előadásban Básti Juli régi rutinját hasznosítja, nincs egy új őszinte gesztusa. Fogalmam sincs, hogy Alföldi mit gondol Bástiról, leomlik nagysága előtt vagy netán épp ezt a már elmúlt-elromlott egykori tehetséget akarja hasznosítani, aki híres ugyan, de már nincs játéka mögött igazi érzés. Arkagyina ugyanígy egy a tehetségtelenek közül, de nekem sajnos az volt az érzésem, hogy nem egy zseniális Bástit látok, aki rossz színésznőt játszik, hanem egyszerűen nem jó Arkagyina és ennyi. (Pedig óriási Básti-rajongó voltam egykor, amíg  a többszörös csalódás hatására ki nem ábrándultam.) Vári Éva és Csákányi Eszter tökéletes Arkagyina volt, nekem egy-egy gesztusukra még most is emlékszem. Akik még most is élvezik Bástit, azért mert olyan, amilyen - azok fogják most is szeretni. Básti Juli színészetét a Vadászjelenetekben viszont mindkét alkalommal nagyon szerettem, tehát elképzelhető, hogy mégis jól át vagyok verve és több a csavar az alakításban, mint feltételezném. (Több dolgok vannak égen és földön - igen, egészen biztos ott van az a koncepció, de egy nézésre nem tárult fel egészen...)

Akik viszont személyiségek voltak és maradnak ebben az előadásban: a szerencsétlen lúzernek beállított Nagy Mari Mása anyjaként (ez az értelmezés ennyire nem volt éles korábban, de most mindenkiből nyavalyás lett - az ő helyzetére ez fokozottan igaz), Samrajev, az intéző, aki Szarvas József elővezetésében a szokásos egoista, aki viszont az összes előzőektől eltérően nem szánalomra méltó. Szarvas alakításánál éreztem még a Tenki Rékáén kívül azt, hogy "igen, ez az", pontosan ilyen az intéző, nem is lehetne más. Kulka jelenléte erős, bár magához képest halványabb. Mintha annál is jobban kívülhelyezkedne a történeten, mint ami jelen esetben indokolt lehetne. 

Kimaradt Blaskó, aki jelentéktelennek játssza a jelentéktelen Szorint, de adós marad a Trepljovhoz fűződő szeretetkapcsolat kifejezésével. Minthogy ezzel Farkas Dénes is adós marad, aki ezt viszonozná a darab szerint és az összes többi vonzalom, ami nem szerelmeseket köt össze elég halványan jelenik meg, ez kifejezetten rendezői szándék is lehet.

Ha nagyon akarom magyarázni magamnak a Robi bizonyítványát, mert sajnos feketén fehéren muszáj azért kinondani, hogy untam az előadást - leszögezhető, hogy nyilván a rendezői szándék jegyében ilyen nagyon szürke, kiüresedett, szeretetnélküli ez a világ. Senkinek sem sikerül semmi.

Viszont: ezzel az értelmezéssel az pusztán a probléma, hogy sok hozzá Trepljov öngyilkossága. Igazán jelentéktelen, kisszerű emberekhez sokkal jobban passzol, ha az egészet mégsem látják át és vonszolják magukat még tovább. Ha következetes Robi, akkor egyszerűen kihagyja az öngyilkosságot vagy csütörtököt mondd Trepljov fegyvere. (Csehov maga is látta amikor A manót átírta Ványa bácsivá, hogy mennyivel szörnyűbb megoldás az, ha a szereplő tovább éli az életet perspektívák nélkül.)

Másik probléma a koncepcióval (már ha jól fejtettem meg a rendezői szándékot): a nézőnek szüksége van egy előadásban olyan szereplőkre, akikkel azonosulni tud, akikkel "együtt tud menni". Míg Alföldi első Sirályában mindenkihez közel került a néző (na jó, az intéző Jakab Csabához nem), mindenkinek femutatta a kis igazságát, ebben a rendezésben nem ez történik. Itt voltaképpen mindenki (Mása talán némileg kivétel) annyira jelentéktelen, hogy nem is érdekes, hogy mi lesz vele. Elsúlytalanodik az egész történet, nem lesz tétje az egésznek, ha nem fontosak a szereplők.

Az öngyilkosság után a Mása-monológ elég hatásosan alakul, de ezt szándékosan tönkreteszi megint a rendező, aki nem akar hatásos színházat csinálni: a 62-es kabátot átveheti a tulajdonos. És így tovább, néhány másik színész bevonásával kiosztják a kabátokat. Az általam látott előadáson volt taps közben, de meghajlás nem.

Utólag értelmezhető, magyarázható, elemezhető ez az előadás - de nem élvezhető. Az, hogy ott és akkor unatkoztam, sajnos nem változik, bár ez is foglalkoztat.

A legtöbb Nemzetiben nézett előadás esetén ez igaz volt, jelentéktelen és nyomot nem hagyó produktumot nem hoztak létre. Épp a jó úton voltak az igazán jó előadások felé, amikor ezt a folyamatot megszakították.

Akármilyen is a Sirály - mégis kár, hogy elvesztette Robi a színházat, most is így jöttem haza.

Utójáték (febr.17.): Két héttel később a Tháliában beszélgettem Koltai Tamással, aki írt az előadásról az ÉS-ben. Néhány rendezői megoldásra ő kiváló magyarázatot talált. Az utolsó felvonásra a színpad feletti emelvényre helyez el Alföldi néhány szereplőt, akik éppúgy nézőkké válnak, kívülállókká, akárcsak mi. Egyedül azok maradnak lent, akikkel még úgy néz ki, történhet valami az életben. Néhány más apróságot is beláttatott. Az elődásnak feltétlen értéke, hogy még 2 héttel később is töprengtem rajta, hogy miért is nem fogott meg, mikor annyira át akartam neki adni magamat. Egy dolog az, amit sajnos így sem tudok máshogy gondolni: az unalom emléke ott maradt. Az újragondoláshoz újranézés kellene, ami a jelen helyzetben majdnem lehetetlen. Hiszen ott vannak a tömegek, akik még egyszer sem láthatták.

Ezt a vizsgaelőadást (IV. éves Zsámbéki-Zsótér osztály) Alföldi Róbert rendezte, így a két színház közti megállapodás értelmében az első néhány előadás a Nemzeti Kaszás Attila termében lesz, csak később kerül majd át az Ódry Színpadra. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, akkora siker (igen, Robi miatt, a balhé miatt, a sajtóvisszhang miatt - elsősorban nem az előadás önértéke miatt, ez világos) , hogy kétséges, hogy átviszik-e az Ódryra. Beszéltem a szervezőkkel, sokkal több előadást fognak kitűzni, mint tervezték. Ez természetesen nagyon jó gyakorlási lehetőség a színészpalántáknak, nem is kérdéses. 

Én egy kritikus ellenjavallata ellenére mentem el január 9-én, abban a tudatban, hogy több nem lesz belőle. Valami húsz perc várakozás után mégis lett jegy (1500 Ft), nem lehetetlen ez az utolsó perces próbálkozás sem. De aki erre szánja magát a Nemzetiben, az FELTÉTLENÜL menjen legalább fél órával, de inkább negyven perccel korábban. Én fél órával mentem előbb és már hatan vártak.

Ez volt a héten az egyetlen előadás, amely esetén kifejezetten az volt az előnyös, sőt mintha a rendező el is várta volna, hogy ismerje valaki a történetet legalább nagyvonalakban.

Nagyon erősen meg van változtatva a történet, hiányzik a konferanszié figurája, viszont a női és a férfi szerepeket felváltva jelenítik meg a hallgatók. Ugyanabban a jelenetben van, hogy 2-3 Sally Bowles szerepel. Van, hogy párhuzamosan, van, hogy egymástól átvéve a figurát. Engem ez nem zavart, természetes egy vizsgánál, hogy a hallgatók képességeinek a megmutatása a cél.

Ezt az osztályt a Kígyóasszonyban már láttam és most is ugyanaz a két színész fogott meg. Ez a két hallgató sokkal jobban kialakult már a többieknél, ami persze nem zárja ki, hogy neves színész lesz akármelyik másikból - bár eddigi tapasztalataim alapján már ilyenkor jól érzékelhetőek a kiugró tehetségek. Kamarás Iván és Liptai Claudia nevét azonnal megjegyeztem a legelső vizsgájuk alapján, ugyanígy Búza Tímeáét, aki sajnos nem színészként dolgozik azóta.

A jelenlegi osztály legfeltűnőbb figurája kétségtelenül Bán Bálint, aki éppen olyan, mint Bán János lehetett egykor. A Kígyóasszony kapcsán eljátszottam a gondolattal, hogy mekkora poén lehetne apát és fiút egy előadásban hasznosítani. (Ez a jövő héten meg is fog történni.Kerékgyártó István Rükverc című regényéből színdarabot írtak a Kamra színpadára és itt végre Bán János ismét főszerepet kap, korábbi énjét pedig fia  fogja játszani. Ez az, amit várni lehet mostanában például. A regényt elolvastam, a Mechwart téren kezdődik, ahol a fél életemet töltöttem az utóbbi időkig és további pesti helyszíneken is. Nekem tetszett, van sodrása. Azóta elkezdtem a privatizációs tanácsadóból és vállalkozóból íróvá kb tíz éve vált szerző műveit sorban olvasni. Le is szűrtem belőle, hogy egész jól elvoltam ebben az országban úgy, hogy nem hederítettem különösebb figyelmet a gazdasági folyamatokra. Aki foglalkozik ilyesmivel, vagy érdekli, hogy más miként látta a rendszerváltás utáni első éveket, annak érdemes Kerékgyártó regényeibe belenézni. Vagy majd a Kamrába elmenni.)

Bán Bálint mellett Fehér László az, aki feltétlenül kimagaslik a társaságból. Bálintra ez a szó szoros értelmében is elmondható, László viszont apró termetű - az átlagosnál feltűnően kisebb. A vicces az, hogy alkatilag ő lenne a hősszerelmes prototípusa, amivel el is szórakoznak az előadásban (kb 25 cm-rel magasabb partnernője fölé magasodik egy székre állva és Rómeóként szaval). Fehér László alacsony termete  ellenére vagy éppen azért is lehet egy társulat jolly jokere, táncos komikusnak, bohócnak és szinte akármilyen karakter szerepben is jó lehet majd, sőt egy Zsótér rendezésben akár Rómeó is. Stefanovics Angéla mellett nem lenne feltűnően alacsonyabb, vele még azt is megcsinálhatná.

Minthogy kevés szakma van, melynek művelői ennyire kiszolgáltatottak a szerencsének, lobbizásra való hajlamuknak, stb - én drukkolok ennek a fiúnak, hogy valóban megkapja a kiválásra a nagy esélyeket. 

Visszatérve a rendezésre, ebben nem az volt a legerősebb módosítás, hogy kihagyták a konferansziét. Csillag alakú színpadtérben játszódik, a székek elhelyezésével alakul ez ki - így megoldódott az is, hogy sok járás keletkezett és nincs díszlet sem. Lehet, hogy 8 egyforma szék lehetett volna valahol a Nemzeti raktárában, de az, hogy az a pár szék is szedettvedett, nem véletlen - utalás a színház rossz helyzetére nyilván. Nincs költségvetés ilyesmire, ami már megszokott. A csillag motívum a fasizmus előretörésének korát felidéző Cabaret-ban nem darab-idegen, a sárga csillagot hordó majom megkínzása az eredeti darabból lett pusztán átemelve. Minthogy ez az egyetlen kabaré-elem, roppant erőssé válik ez a jelenet (majomként a már említett Fehér László szerepel). Más konkrét utalás (horogkeresztes karszalag, stb) nincs a harmincas évekre, és a zsidó kérdés felvetése egyértelműen aktuálpolitikai színezetet ölt. Az a baj, hogy az előadás fel tud kelteni ilyen párhuzamokat, sokkal jobban esne, ha pusztán egy korábbi történeti korszak megidézésének tűnne. Alföldi korábban az Operett Raktárszínházában megrendezte a Cabaret előadást, eredeti szövegére jobban emlékeztető formában. Emlékeim szerint akkor ez az aktuálipolitikai sík nem volt ennyire erős.

A darab záró mozzanataként a színészek, akik visszülnek a kezdő pozícióba a színpad közepére húzott székekre, felolvasnak nyolc mondatot a Magyar Köztársaság Alaptörvényéből.

Ezek a mondatok, mint például: "Magyarország biztosítja a tudományos kutatás és művészeti alkotás szabadságát, továbbá - a lehető legmagasabb szintű tudás megszerzése érdekében - a tanulás, valamint törvényben meghatározott keretek között a tanítás szabadságát. illetve" Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi." - igazán poénként hatottak.

Nevettünk. 

A részben szilveszterkor játszódó darabot dec.31-én mutatták be, kb 2 héttel azután, hogy egy olyan bizottság döntött a Nemzeti ügyében, akik közül egy embert kivéve mindenki más Vidnyánszky Attila alárendeltje vagy lekötelezettje volt. Amikor egyedül Törőcsik Mari ismerte el mindkét fél alkalmasságát a színházvezetésre, a többiek videóról megnézett előadások alapján nyilvánítottak véleményt arról, hogy Budapest jelenleg legjobban eladott színházának vezetője alkalmatlan. Ez az eredmény, ami mint már annyiszor írtam, két éve borítékolható volt - egyértelmű, hogy keserűséggel töltötte el Alföldit, aki annyiszor hangoztatta, hogy bízik abban, hogy a munkát ma megbecsülik Magyarországon. 

Összességében örültem ennek az estének (ez másfél óra egy részben), nem rossz élmény, ha vannak is gyengeségei, és a nyolc szereplő és így a jelenetek között is erőteljes színvonalbeli különbségek vannak.

Az Ódry előadások is fent vannak a Színművészeti honlapján, most januárban kényszerű szénszünet miatt nincs előadás, de februártól folytatódik az élet ott is.

 Őszintén bevallom, hogy ezt az előadást megnézni sosem jutott volna eszembe, ha a munkahelyemen  még decemberben nem keres meg telefonon a Bábszínház szervezője, aki pedagógusokat hívott meg a főpróbára. Jól felszerelt iskolai könyvtárunkba a kollégám ezt az új sikerkönyvet (Janne Teller: Semmi) nemrég vette meg, ott volt az újdonságok között, így  én még aznap egy ültő helyemben végigolvastam. Nem hosszú és nem unalmas, de rendkívül ellentmondásos lehet a megítélése.

Középiskolásoknak szánt előadás lett belőle a Bábszínházban, nagyon alkalmas a megbeszélésre. - A Bábszínház vezetése is tudja, hogy érdemes volt megcsinálni, de borzasztó nehéz lesz épp ezt a korosztályt bevonzani a színházba, bár Quimby dalokkal körítették, ami javíthat valamit a produkció eladhatóságán.

A történet egy nyolcadikos osztályról szól, melynek egyik tagja az év első óráján feláll és kijelenti, hogy az életnek semmi értelme sincs és ezért most távozik az osztályból. Pier-Anton ehhez a véleményéhez az egész tanév alatt ragaszkodik és az egész történet a többiek reakciójáról szól. Meggyőzhető-e arról az osztálytárs, hogy nincs igaza v. sem? Van-e értelme az életnek vagy teljesen feleslegesen unatkoznak az iskolában, mert úgysincs értelme az egésznek? A keresés folyamán a közösséggé összeforró osztály szép lassan minden értékét összegyűjti, de a folyamat közben  el is veszít mindent, ami számukra valaha fontos volt.

Nem részletezném a végkifejletet, hátha valakinek lesz kedve elolvasni vagy megnézni. Annyit azért mondanék, hogy természetesen erősebb a regény, megrázóbb, drámaibb. Sokat tompít a bábos megjelenítés és a Quimby, ami kifejezetten kellemes pillanatokat is szerez - a könyv nem andalítja el az olvasót és amennyiben hajlandó a szerző partnere lenni, nehéz helyzet elé kerül. 

Az előadás alig másfél óra, nagyszerű alkalmat biztosítana arra, hogy a gyerekekkel erről a nehéz kérdésről beszéljünk (voltaképp minden művészeti alkotás állásfoglalás erre a kérdésre, de ennyire nyíltan kevésszer teszik fel) - amennyiben van valakiben bátorság.

Nekem tetszett egyébként, bár voltak fenntartásaim. Vilmát is vittem, aki ugyan egy évvel a korhatár alatt van és (szerencsére) nem is fogta fel egész mélységében a darab minden részletét, de el is olvasta szintén a megtekintés után pár nappal. Ebből azt hiszem levonható, hogy esetleg érdemes elvetődni a Bábszínházba.

11 nap alatt 6 előadás.

Vegyes benyomásaim vannak, előre bocsátom: egyszer sem jöttem ki úgy az előadásról, hogy pótolhatatlan veszteség lett volna kihagyni, de ennek ellenére a legtöbb esetben jó estém volt.

A másik dolog ami az öt előadás fényében általános megállapításként eszembe jut: talán egyet (Kabaré) leszámítva ezek az előadások leginkább a "tudatlan", azaz a konkrét darabról előzetes élményekkel nem rendelkező nézőt szólítják meg. Több esetben is biztos vagyok, hogy jobbnak érzik az előadásokat azok, akik menet közben fedezik fel a történetet és nem kell az éppen nézett előadásnak legyőznie egy korábbi (sokszor jobb v. jobbnak tűnő) produkciót. MOST JÖN A BESZÁMOLÓ - azoknak akik még nem untak bele a témába (hát igen, Alföldi lesz Alföldivel - de nem csak) (febr.17: a blogban előadásonként külön bejegyzésekre bontom a korábban írt hírlevelet)

 Vaknyugat (2013.január 6.)

Húsz nap kihagyás után az első idei élmény. (Ennyi idő kellett is ahhoz, hogy dec.17-et megemésszem, azt a bizonyos pályázati eredményhirdetést. )

McDonagh kortárs és világszerte felkapott ír szerző, akinek több darabját is játszották magyar színpadokon (Radnóti - A kripli, Víg - Az inishmore-i hadnagy, Örkény - Piszkavas). Minden esetben egy isten háta mögötti ír falu a helyszín, ahol nincs munka és a lakosok láthatóan a mélyszegénységbeli létüket ivással kompenzálják és ezen kívül erősen figyelik a szomszédjukat és pletykálkodnak. Lehetne ez a vidék akár Borsodban is és ahogy korábban írtam nektek, van egy erdélyi követője is az írónak (vagy a fordítónak?), aki ugyanezt a milliőt mutatja be trilógiájában. (Székely Csaba: Bányavirág és Bányavakság c. alkotásai már láthatóak a Pinceszínházban és a Szkénében, jövőre pedig vár ránk a Bányavíz is!)

A Vaknyugat 1995 körül Gothár Péter rendezésében már elővezetésre került a Pesti Színházban (Epres Attila, Hegedűs D., Lukács Sándor és Csonka Szilvia voltak a szereplői). Ez vitatható, hullámzó színvonalú produkció volt, amelyben a két, egymással vetélkedő testvér történetéhez asszisztált a falu plébánosaként Epres Attila. A szerzői szándék is azt mutatná, hogy két főszereplő és két mellékszereplő van a darabban. A poénok jellemzően a szöveg fordulataiban rejlenek. A cselekmény elég satnya, állóképet látunk - fojtott indulatokkal.

A jelenlegi előadást dec. 30-án mutatták be a nemrég megnyílt Átrium Film-Színházban ugyancsak Gothár rendezésben. Mint megtudtam, Gothár a Radnótiban (is?) szerette volna újrarendezni a darabot, de miután ez a próbálkozása nem sikerült, így Magács Lászlóval, az Átrium igazgatójával tudott egyezségre jutni. 

Az előadásból jellemzően hetente egyet játszanak. A főszereplők fiatal színészek, akikkel ez az előadás lényegében eladhatatlan lenne (hosszú távon egy ekkora színházban biztosan )- de az eredetileg mellékszerepnek tűnő plébánost ebben az előadásban Alföldi játssza, aki az általam látott estén tündökölt. Az ő nevére adják el az előadást, és voltaképp valóban az ő alakítása az, ami miatt igazán érdemes odamenni.

(Persze, ha nem ismeri valaki a történetet, akkor az segít - sokkal kevésbé unatkozhat a többség, akinek fogalma sincs, hogy mit fog látni. Sőt, lehet, hogy mulatságosnak is fogja tartani.)

Alföldi éppen, hogy nem tündökölt, nem primadonnaként lépett fel három kezdő mellett, hanem a legnagyobb alázattal és visszafogottsággal. Imponáló egyszerűséggel, bombasztikus gesztusok nélkül. Alkoholistát játszik, aki a környezetének megválthatatlansága miatt inkább távozik a faluból - sőt az élők sorából is. Ennek következtében egy Alföldi által beragyogott első felvonást, majd egy Alföldi-mentes másodikat látunk.

A műben dramaturgiailag is fontos a plébános hiánya, akinek búcsúlevele kiváltja a testvérek pálfordulását.

Természetesen a jelenleg kialakult helyzetben az első felvonásban elhangzott Alföldi mondatok a sivár jelenről más síkon is érvényesülnek, helyenként poénként is hatnak. Ugyanennek köszönhetően a második felvonásban a hiány még fokozottabban érvényesül. Ha egészen őszinte vagyok, felmerült bennem az is, hogy  érdemes-e bent maradni a második részen. 

Engem Mészáros Piroska és Rétfalvi Tamás játéka nem fogott meg és az általam egyébként nagyon kedvelt (örkényes) Ficza István alakítását is csak részben tudtam elfogadni, mivel tökéletesen megmagyarázhatatlannak tűnt nekem, hogy miért beszél egy falu négy lakosa közül mindössze egy tájszólásban. A testvére miért is nem? Egyes rendezői megoldások, mint  ez is, kihatottak az egész előadásra, elvették a kedvemet.

Fiatal kezdő színészekkel játszatni a két főszerepet véleményem szerint kizárólag praktikus okokkal indokolható.(A két fiatal színész egy főiskolai vizsgára már megtanulta a szerepeket és így kis erőfeszítéssel színpadra  tudták az előadást állítani. Jó szerepek, kihívást jelentenek, fejlődni lehet, ha ezt hosszan játsszák majd.)

A szerző eredetileg ötven év körüli emberekre gondolt. Két együtt lakó nőtlen és egész életüket végigveszekedő öregember hirtelen apa nélkül marad. (Az egyik megölte egy sértés miatt az apjukat.) Egész más ez a helyzet, ha a felmutatott áldatlan állapot már ötven, esetleg hatvan éve tart. Van különbség. Nem biztos, hogy indokolt a plébános öngyilkossága két nyikhaj legény megátalkodottsága láttán. A legtöbb mondatnak, amelyek a két fickó életének sivárságára, magányuk feloldhatatlanságára utalnak egészen más súlya van. Jelen esetben még lenne esély, lenne jövő - azaz nem elég hiteles az öngyilkosság gesztusa.

A díszlet néhány lerobbant konyhabútorból áll és egy gáztűzhelyből. Egyetlen bútor az, ami részben komódként részben fekhelyként működik, ami kicsit is más - nem realisztikus síkon mozgó előadásra utalna. De nem sok hasonló elem van az előadásban, ami ezt a vonalat támogatná, így ez a díszletelem partner nélkül marad. Egy ideig figyelgetjük, amikor unatkozunk, elképzeltem, hogy milyen kényelmetlen lehet ezen feküdni - és ennyi.

Ez a pár bútor lazán helyezkedik el az üres színpadon, amin nem helyeztek el szőnyeget v. akár linóleumot. Ezáltal félkésznek tűnik az egész, mintha egy igazi "low-budget" utazószínházat készítettek volna haknizásra. Mivel a bútorok összességében realisztikusan hatnak, a padló ki nem dolgozottsága rossz üzenet. Nem lehet fekete fapadló ebben az ír faluban a konyhában. Véleményem szerint célszerűbb lett volna eldönteni, hogy realista v. szürrealista díszletet akar a rendező-díszlettervező, mert ez a félmegoldás inkább azt sugallja a nézőnek, hogy nem igazi színházban van, hanem valójában csak egy ad hoc produkciót néz.

Összességében: nem igazán jó az előadás, akkor sem, ha jó nézni Robit benne. És az is jó, hogy annyi év után élet költözött az Átriumba, nagyon változatos programmal, bár ezzel lényegében a tavaly megszüntetett Merlin átmentése történt meg csupán, nem nyílt egy új játszóhely. Az Átriumnak jobban lehet örülni, mint az előadásnak.

Legutóbb Mundruczó egyik első rendezését játszották az akkor üres mozi előcsarnokában (A tisztességtudó utcalány), ami döbbenetesen erős, emlékezetes előadás volt Tóth Orsival. Itt fogják játszani holnaptól Pintér Béláék Parasztoperáját, ami kritikusok szerint a legjobb Pintér B. alkotás. Rendszeresen vannak filmvetítések, gyerekprogramok. Érdemes rákeresni, akad jobb választás a Vaknyugatnál.

Több nézői véleményt hallottam, szinte kivétel nélkül mindenki az erőszakos Chio-reklám miatt volt kiakadva - nekem ugyanilyen súllyal esett latba Ficza tájszólása. Ez utóbbinak még annyi okát se láttam - a színháznak szponzorokra szüksége van ugyanis...

Jött ma két izgalmas levél is tőletek, amit az íróik engedelmével, most nyomban  továbbítok is.

 Ha jön valami visszajelzés tőletek, az mindig jó érzés, különösen, ha azt érzem, hogy a pillanatnyilag a színházi közegben zajló erősen nyugtalanító folyamatok másra is hasonló hatást gyakorolnak.

A színház nem a szakmának, mégcsak nem is a mániákusoknak készül, hanem "a mezei nézőknek", mégpedig részben azért, hogy valamivel jobban érezzük magunkat - és azért is, mert ez egy közösségi művészet, és egy rövid időre azt a képzetet kelti, hogy mégsem vagyunk egyedül.

Ebben óriási, ott vannak az alkotók együtt egy csapat emberrel, akik különböző hátterűek, javarészt nem ismerik egymást, mégis együtt reagálnak a látottakra.

 Volt osztálytársam a Nemzetiben járt nemrég, nem sokkal azután, hogy kiderült a pályázat eredménye. Nekem személy szerint - ez nyilván a korábbi levelekből kiderült persze - nagy fájdalmat okoz annak a végigkövetése, ahogy egy jól működő társulatot ismét lebontanak.

Eddig végignéztem a Művész Színház, a régi és a nem túl régi Új Színház, a Budapesti Kamara megalakulását és felbomlását (és ne feledkezzünk el az egri társulatról sem!), amelyek mind képviseltek valamifajta értéket, de egyik sem volt olyan összeforrott társulat, mint ami jelenleg vagy 2 éve dolgozik Alföldinél. Az induláskor ez nem volt nyilvánvaló, de talán éppen a támadások hatására is ténylegesen működőképessé vált a színház, pedig van ott nem egy kifejezetten jobboldali művész is, aki nem rejti véka alá politikai meggyőződését.

Eljöttem Pestről már néhány napja, a színház (még) nem hiányzik, de ez a veszteség mégsem hagy nyugodni, pedig lenne elég személyes problémám, ami lefoglalna.

Lehet, hogy lesz egy másik, nem túl rossz Nemzeti, de a kormányzat nem tudja garantálni, hogy igazi csapat jön majd létre. (Ha nagyon patetikus akarnék lenni, akkor mondhatnám - "Most tél van és csend és hó és halál. ... Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,")

Az lenne a jó, ha Alföldi belefogna egy saját színház létesítésébe - ha találna hátteret hozzá. (Hozzá képest jó helyzetben van Pintér Béla, akit nem tudnak elzavarni a saját társulata éléről.)

További lamentálás helyett itt ez a levél, olvassátok el ti is Gábor beszámolóját. Becslésem szerint mostantól az összes előadás után hasonló élményt fogtok átélni, amikor Robi színpadon lesz - az Angyalok bemutatóján is megnyilvánult egyfajta rokonszenv tüntetés, bár akkor óriási mennyiségben volt jelen a szakma, az első 8 sor szinte kizárólag újságírókkal és színészekkel volt tele. Most egy hétköznapi előadás közönségéről lesz szó.

 Tehát:

" Biztos eljutott már hozzád a tegnapi Angyalok előadás híre (ha mégsem, itt egy link:http://alfoldiujra.blog.hu/2012/12/20/allo_taps_siro_szineszek_a_nemzetiben). Tudom, hogy nem voltál oda az előadásért, de azt hiszem, mi ettől jobb időpontban nem nézhettük volna meg. Ilyen érzelmi töltetet átélni nem sokszor adatik meg egy életben. Nem azt mondom, hogy a világ legjobb előadása volt, de valahogy az egész felmagasztosult a hétfői döntés, meg annak fényében, hogy Robi már az előadás előtt kijött a színpadra (mint kiderült, egy kollégáját köszönteni) és már akkor tapsvihar (az a tüntető jellegű) fogadta – amit egyébként nagyon frappánsan azzal hárított el, h „nagyon nehéz lesz így játszani”. Szóval egész más fényben tűnt így fel az egész produkció és nyilván az általad is említett mondatok most még elemibb hatást értek el. A vége pedig az egyik legmegrázóbb élmény volt, amiben valaha részem volt. Fantasztikus volt érezni, hogy ott abban a néhány percben és azon az adott helyen ennyi embert ugyanúgy érez és ugyanazt gondolja. És mindennek ilyen egyértelmű és méltóságteljes kifejezést ad. Revelatív volt újra hinni az emberiességben és olyan emocionálisnak lenni, mint amilyen valójában vagyok, csak általában ez elfojtva marad. És ezt az a cinizmus sem tudja ellentételezni, amely az egészhez vezetett, mert az csak látszólag győztes („izzó vastrónon őt megégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg”). Remélem, az elkövetkező fél év során Robi (az alkotótársaival együtt) is szív magába annyi szeretetet és erőt, amely elég lesz ahhoz, hogy valahol, valamilyen formában tovább tudja (ideális esetben tudják) vinni ezt. "

 Szkéné, Székely Csaba: Bányavakság.

A mai napon, amikor a két éve borítékolt döntést nyilvánosságra hozták; amitől tartottunk elkövetkezett: a Nemzetiben már csak fél éve van a pillanatnyi csapatnak. Most még sötétebben látom a helyzetet.

Nem mintha a legkisebb meglepetést is jelentette volna e bejelentés, ezt már korábban nektek is írtam, hogy nem lehet másra számítani - de mégis elkeserítő az, hogy megint egy hellyel kevesebb lesz, egy ideig biztosan.

Alföldi Róbertet sem várta a Jordán-féle társulat tárt karokkal, neki is minimum 2 évébe telt, amíg kezdtek látszani az eredmények. A kulturális kormányzat nem állítja, hogy Robi rosszul csinálja az igazgatást, csupán "másnak is kell lehetőséget adni a bizonyításra". Ez hihetetlenül cinikus mondat. Ezzel az erővel azt is állíthatnánk, hogy a Nemzeti helyén kipróbáltuk milyen a Siklós-féle épület, most adjunk más tervezőnek is esélyt, hogy Nemzetit építhessen.