Mezei néző

Most nem részletezem, hogy milyen új beállításban villantotta meg tegnap a Kékszakállú történetét Komlósi Ildikó és Kovács István a Bartók maraton keretében a MüPá-ban, mindenesetre érdekes volt látni idén 3 eltérő párost és sajnos nyugtázni, hogy Polgár László nagyon hiányzik. Ebben a beállításban egy szegény fiatal pasi reménytelen küzdelmét láthattuk egy primadonnával, aki lenyomja két perc alatt. A zenekar persze fantasztikus, mint elvárható a Fesztiválzenekartól. Megint küzdöttek a fátylakkal (kevesebbet), amiről már a decemberi előadás kapcsán is beszámoltam. Sajnos az opera nemcsak a hangokról szól, a látvány is nagyon számít, és az, hogy megszületik-e kapcsolat az énekesek között.
Ebből a szempontból a Szántó-Bretz-féle páros volt az egyetlen, ahol a kapcsolat akármilyen nyoma felfedezhető volt számomra, tegnap én két egymás mellett eléneklő embert láttam (magas színvonalon, ez kétségtelen!), így ez az interpretáció a lehető legnegatívabb a lehetőségek között. Semmi közük sem volt egymáshoz, párhuzamos életet éltek a színpadon. 

A Kékszakállút annyira szeretem, hogy valószínűleg ez a túl magas elvárási szint és a szép emlékek, amelyek korábbi előadásokhoz fűznek, megzavart abban, hogy teljesen élvezni tudjak egy újabb előadást. Ennek ellenére mindig próbálkozom, hogy hátha egy tökéletes előadásba mégis belefutok egyszer. Nem lehetetlen.

(Ezzel az előadással elvesztette számomra a hitelét akármilyen színlap, amin Perencz Béla szerepel - egy éven belül megközelítőleg hat olyan előadáson voltam, amin végül más énekelt helyette. Nem mintha ez az ő hibája lenne.)

Még egyszer utalnék a Thália Humorfesztiváljára, akinek ez az infó elsikkadt a részletek között - ma szegedi vendégjáték, holnap szombathelyi (Mohácsi!), aztán miskolci (Dandin György) és nyíregyházi (Karnyóné) lesz. A stúdiókban stand up - kabaré jellegű produkciók is.

Nem jött össze a négy színházmentes nap, csak kettő. Ma délután a Kolibriben láttam egy kifejezetten középiskolásoknak készült Mario és a varázslót, Scherer Péter főszereplésével - Bagossy László rendezésében. Az előadás fő értéke az, hogy van utána beszélgetés és a drámatanár kiemelten foglalkozik a rasszizmus, idegengyűlölet témájával. Az előtérben kezdődik, érkezik a színész-közönség az előadásra. Kurjongatnak, iszogatnak, be-beszólnak nekünk, a "turistáknak". A diákok nem annyira figyeltek, lazán beszélgettek tovább is (a nézőtériek szerint ez nagyon változik, van amikor teljes a csend). Belépve a nézőtérre egy sátorban találtuk magunkat és a színészek közénk ültek le. Még laza tíz percig folytatódott a beszólogatás, megismertük kissé a többi "nézőt". Annyira lehengerlően ment mindez, hogy a kint még beszélgető diákok a meglepetéstől szóhoz sem jutottak, mindenki mereven ült és várt.

A Cipolla-műsor a várakozásnak megfelelően ment le, Scherer betanult pár trükköt. A számolási feladványra két diákot hívott, az egyik egy sima összeadást elszúrt (99o+54=1089) és Cipolla mégis bemondta a táblára írt végeredményt. (A számolással mindig gubanc van állítólag, néha színészek segítenek a szerencsétlen diáknak, most senki nem javítotatta ki a hibát.) Ebből következtettem, hogy nem matematika van mögötte - hanem sima szemfényvesztés. Volt egy-két impresszív trükk is, nézzétek meg, aztán megbeszéljük.

A tánc-szuggesztiónál egy laza diák is fogta magát, felment a színpadra - ez mint kiderült az első ilyen eset volt az előadás történetében - , de nem ismerhette a darabot, mert egy idő után megunta a helyzetet és a helyére ment. Ha szerepben marad, Cipollának vissza kellett volna parancsolnia a színpadra, de a bűvész ekkor már Marióval foglalkozott...

Nem állítom, hogy elvarázsolt az illúzió, Scherer túlságosan is szeretetre méltó, szimpatikus számomra, sokkal kevésbé tudtam elhinni neki a figurát, mint korábban Mácsainak.

Gyerekeknek mindenképp egy érdekes élmény, érdemes megnézni.

Ez után gondoltam egyet és bementem a Thália szervezésre érdeklőni, hogy mennyi jegy van a Humorfesztivál programjára. Abban a hitben mentem, hogy esetleg lesz egy párna a hatalmas szakmai sikert aratott szombathelyi Mohácsi-rendezésre, a Szentivánéji álomra. VANNAK jegyek! Döbbenet. Nagyobb tumultus kellene, hogy legyen, mint hétfőn volt a Nemzetinél. Én nagyon boldog lettem, amikor megláttam a műsort, nem hittem a szememnek, hogy mégis felhozzák az előadást.

(Számoljátok ki, hogy mennyiért lehet lemenni Szombathelyre és egy olcsó szállodában megaludni ráadásul - és a jegy ott sem olcsóbb mindehhez.) Ez, hogy vannak jegyek még,  annak a jele, hogy ha nem reklámoznak valamit, nincs a címoldalon, akkor az emberek nem veszik észre és nem mennek rá el. Tavaly emlékszem, amikor több kritikus ismerősöm is panaszkodott, hogy milyen sok idő vonattal Szombathely, ott kell aludni, rámegy a hétvége, de milyen csodálatos ez az előadás és ilyen Pesten nincs is. (febr.17.: Pótszékes teltház volt.)

Van miskolci és szegedi vendégjáték is, legyetek kíváncsiak új arcokra is.

Utána még benéztem a Nemzetibe is, mármint a szervezésre, most nem volt sor, csak kisebb mozgás - előadtam a szervezés vezetőjének nagy ötleteimet a következő jegyárusítás megszervezésére (sorszám és happening lehetne a sorállás helyett), kíváncsi vagyok, hogy lesz-e belőle valami. Mostanában a Nemzeti 11-re a kutya se megy oda, mert nincs jegy - helyette lehetne ez a nap a kiemelt. Márc. 4. Egyébként néhány fifikás ember akadt, akik online vettek bérleteket az utóbbi napokban és így jutottak néhány Sirály-jegyhez. A színház tegnaptól eltörölte a bérletek árusítását, így is bajban vannak, mert sok bérletes még nem jelentkezett a jegyekért, de muszáj befoglalniuk. Vidnyánszky most nézi sorban a teljes repertoárt  és válogat, hogy mit tart meg, mit nem. Még semmi nem dőlt el, néhány darab maradhat, kíváncsi vagyok, hogy az én korábbi előrejelzésem mennyire jön be.

Én nagy magabiztossággal 12.30-kor érkeztem a Nemzeti szervezése elé és 60.-nak álltam be a sorba. A két óra kedélyes várakozás nem is volt olyan rossz, ( bár a végére masszívan átfagytam), tekintve, hogy ugyanolyan érdeklődésű (nagyon különböző korú - 18 és 7o közötti!) ember állt körülöttem. Megvitattuk az előadásokat, a pályázatot, az esélyeket arra, hogy Vidnyánszkynak menni fog a buli. A biztonsági őr 12.40-kor kijött és közölte, hogy már nincs Angyalok, Sirály, Vadászjelenetek és Magyar ünnep. Ezt megismételte félóránként, mindig több és több címet sorolva.

Így 50%-os eredménnyel végeztem és  14 jegyet tudtam venni. Jött egy riporter is az indextől, akin látszott, hogy nem tudna 3 előadáscímet sem felsorolni és vele is beszélgettünk. Az ismerősöm, akitől már elég régen veszem a jegyeket (sajnos) nagyon korrekt volt, mert tegnap fel nem merült benne, hogy előre befoglalja a jegyeket, én pedig reméltem, hogy mivel személyenként csak 4 jegyet lehetett venni a kurrens előadásokra, csak lesz még pár Angyalok és Sirály. De annyira én sem nyomtam a protekciózást, mert egy hónapja délben odaérve sor nélkül tudtam megvenni az Angyalokat.

Ez azt mutatja, hogy egy hónap alatt erősen megnőtt az érdeklődés, ami még fokozódni is fog. (A legutóbbi Angyalok után egy kollégám tíz perces tapsról számolt be, ami felemelő élmény volt neki, jobban érezte magát, mint az előadáson magán. Lehet, hogy sokan ezért az élményért nézik újra és újra.)

Kiderült, hogy júnusban végig játszani fog a színház, azaz még nem késtetek ti sem le semmiről. Márc. 4-én ugyanez keményebb lesz, viszont hátha már nem fog havazni.

Ma ez jutott színház helyett.

Végső konklúzióként levontam: egy fél katasztrófatúristát sem láttam, mindenki aki körülöttem volt járt a Nemzetiben korábban is, csak amit eddig nem látott vagy azért mert halogatta, vagy azért mert új előadás - azt akarja még időben megnézni. 

Ez a helyzet pillanatnyilag.

 Thália - Vaknyugat

Megközelítőleg két hete hosszan írtam nektek az Átriumbeli Vaknyugatról. Ha akármelyikőtök emlékszik még, kitértem erre a várható kaposvári illetőségű produkcióra is, és reménykedtem, hogy ez bejön.

Ez bejött. Ez jó, nézhető - röviden: ez a legjobb Vaknyugat, amit eddig láttam, bár az Átrium produkciójában nagyot játszott Alföldi Róbert lelkészként, az azért nyomot hagyott ennyi idő után is és ezt nem az elfogultság mondatja velem.

Lehetne még ennél is jobb, de így is nagyon szép estét kapunk ezektől a színészektől, ne legyünk telhetetlenek. A két civakodó testvér mögött ezúttal nem 25 év van, hanem egy teljes leélt élet és mégis több remény van a megbékélésre. Itt kevesebb a kiáltozás, kapkodás, rohangálás - ott van persze az öregség, a beletörődés a megváltoztathatatlanba, de mintha lenne valami kis szeretet-maradvány a testvérekben, messze nem olyan reménytelen az egész helyzet.

Kovács Lajos sok főszerepet játszott korábban, Hunyadkürti György viszont a betegség miatt kieső Kovács Zsolt helyett kapta a szerepet. Szerintem soha ekkora volumenű szerepe nem volt és megbirkózik vele. Ennek kapcsán eszembe jut, hogy igen, nagyon sok nagy színész kap méltatlanul kis szerepet, miközben többet bírna el.

A kisebb szerepeket is jól megoldja Mészáros Sára és Rátóti Zoltán. Együtt négyen összeillenek. Most nincs az a helyzet, mint ami a Gothár-rendezésben engem nagyon zavart, hogy egyetlen ember tájszólásban beszél közülük.

A díszletet is szeretni fogják azok, akik ezt nem szokták meg: középen a színpad és két oldalon ülünk 4-4 sorban. Intim tér, közel van a színész, nagyon meg lehet nézni. Miután az előadás a Thália közreműködésével (anyagi támogatásával ) készült, havonta lesz néhány Pesten is. 

Lineáris darab (nem-darab) ez is, jönnek a sztorik egymás után, köztük szórakoztató angol dalok. Az éneklés a HOPPArt erőssége, zenekarral és nélkül is megy ez nekik nagyon, önmagában ezt is élvezni lehet az előadásban, ami két óra egy részben. A sztorik mind párkapcsolatokról szólnak, megint háromszögekről többnyire. És itt jön a buktató: kizárólag a színész személyiségén, képességén múlik az, hogy az adott narráció élettel töltődik fel, vagy sem.

Jelentem: Vándor Éva ( a Shirley Valentine kapcsán említve) lejátssza a HOPPArt fiatal művészeit. Irgalmatlanul erős a története (17 évvel fiatalabb férfihoz fűződő szerelmét meséli el), mellesleg  közben a partner oldaláról is halljuk az egészet. Rajta kívül nagyon szeretni lehet Gáspár Anna éneklését és monológját (ő az előadás egyik producere - a MANNA is egy független csapat, három gyerek mellett ezt is működtetni rendkívül imponáló a mai színházi közegben). Szamosi Zsófi is nagyon erős, hiteles - gyakran rajta az ember szeme. A férfiak szinte mind kiegyenlítetten jók, többek még Zsótér Az öreg hölgyéből ismerősek lehetnek néhányatoknak.

Ez egy olyan gyerekelőadás, amelyet a 4 éves fiam miatt néztem végig. Nem lopta be magát annyira a szívembe, mint korábban pl. az Előszobaszekrény boszorkánya, amelyet akárhányszor is meg lehetett nézni, de ebben is voltak értékelhető színészi-táncosi teljesítmények, gondolok itt Kovács Lehelre és Vati Tamásra. Újra megnézni azért nincs kedvem, és ezt azért a gyerek sajnálja. Ő nagyon szerette és egy percig sem unatkozott.

A regényadaptáció - szinte reménytelen vállalkozás. Néha beüt (egyik ismerősöm a főpróbán a régi szkénés Mester és Margaritát említette ellenpéldának - mást nem bírtunk felidézni).

Most nem ütött be.

De Vilma itt is élvezte a színészeket (Gazsó György megint a Munkaügyekből, a lányom ott látta először, én persze már Nyíregyházán is követem Gazsót, akkor még vidéki előadásokra is eljutottam - most kis szerepe volt, de azt persze jól megoldotta kisujjból. Ha már Gazsó, akkor Főfőnök - menjetek inkább arra.).

Szerintem ez az előadás nem kihívás egyik résztvevőnek sem, a Radnóti gárdája ennél jóval többre is alkalmas. Esetleg ahhoz kell erős koncentráció a sorozat elején, hogy megjegyezzék, hogy mikor ki hol jön be és milyen ruhában. A legjobb jelenet Martin Márta cselédasszony-alakjához fűződik, aki nyílt színi tapsot kapott. Sajnos utána a közönség 5 percenként megtapsolta a távozókat, pedig csak Martin M. érdemli jelenete  ezt meg igazán. Az a jelenet lesz valószínűleg az egyetlen, amire még két hét múlva is vissza tudok gondolni. Persze a csodás Petrik Andrea a kis lehetőségeit megoldja, nagyon jó - de néznénk hosszabban is.

Én a Radnóti előadásait már évek óta követem (1988 óta, hogy egészen precíz legyek), van ami jobban tetszik, van ami kevésbé. Idén eddig feltétlenül a Jelenetek volt az, ami leginkább megfogott. 

Ha már megmondta Vidnyánszky is: menjünk vissza a K.Ö.R. színházakba. Én így tettem. Most  a Katona és a következő levélben pedig a Radnóti előadásairól fogok írni.

A Katona 3o éves évfordulója kapcsán sokan (maga a színház is) visszatekintenek a dicső múltra és jónéhány negatív véleményt hallottam a jelenlegi működésről még a főpróbákon is, ahova szinte kizárólag a színház társulatához valamilyen ismeretséggel kötődő emberek tudnak csak bejutni mostanában. Az elmúlt évben én is többször jöttem ki csalódottan és ezt nem is titkoltam el.

Megfigyelhető a Katona repertoárját szemlélve, hogy soha korábban ennyi zenét felhasználó produkció nem volt - vannak jók is, kevésbé sikeresek is, de ezeket el lehet adni.

A színház - különösen a Máté Gábor -rendezésekben - hajlamos az akciót váró nézőt igényesen kiszolgálni. Van cselekmény, gyorsan pereg ráadásul. Nincsenek üresjáratok. Mai, fontos problémákról szólnak, kortárs darabokkal. Amin változtattak, nemcsak az, hogy döntően új szövegeket választanak, nem "igazi" klasszikusokat, az a játékstílus. A karakterek nincsenek igazán mélyen kidolgozva (a Rükvercben egy szereplő a fontos, ő nagyon ki van dolgozva - a többiek  sorsából csak villanások jönnek át), a színészeknek pillanatok állnak rendelkezésre, hogy sejtessenek egész sorsokat. Vannak, akik meg tudják ezt könnyedén oldani, vagy mert annyira profik (Szacsvay László), vagy azért, mert képesek ezekbe a pillanatokba is valóban mély drámákat belesűríteni (Lengyel Feri), és vannak azok, akik annyira még nem kialakult színészek, hogy a felszínnél (ami a célnak így is megfelel) többet mutassanak.

Természetesen lenne egy harmadik út is: kőkeményen ragaszkodni a régi stílushoz, úgy tenni, mintha a világ nem változott volna semmit.

Az előadás egy ismeretlen, 1756-ban Velencében bemutatott Goldoni-darab átirata. Török Tamara fordította, aki elmondta nekem, hogy kettő eredeti mondat maradt meg a fordításából, minden mást átírtak. Minthogy az olasz szöveget a bemutató előtt olvastam, erre nézés közben magam is ráébredtem és a Mohácsi-technikáját ismerők ezt éppígy borítékolhatták előre. Nem is annyira izgalmas az a darab, nyilván hozzá kellett, hogy nyúljanak, hogy a mai közönséget találja el.

Eltalálja.

A történet annyi csupán, hogy egy össze nem illő házaspár nyaralójában egy rakás ismerős nyaral, majd apró és kevésbé apró szerelmi és szexuális szövődmények után a vendégek hazamennek, viszi mindenki a saját problémáit tovább - a háziak pedig szembenézhetnek a magányukkal és összezártságukkal. 

 A színpadi zene nagyon szépen szolgálja a koncepciót és a két felvonás zárása, amikor minden színész játszik valamilyen hangszeren, igazán felemelő - feloldja a rettenetet, amit azért megérthetünk a poénok dacára is.

Az évadban most bekövetkezett az a pillanat, amikor egy kortárs magyar szerző darabját vezető művészszínház jól kialakított szereposztásban sikerre viszi. Ha van köztetek olyan, aki látta Parti Nagy Mauzóleumát a Kamrában sok évvel ezelőtt, akkor annak mondani fog valamit az az összehasonlítás, hogy ez az előadás ahhoz hasonló reveláció lesz. Parti Nagy is írt előtte, de ez az előadás hozta meg számára az áttörést. Kerékgyártó Istvánt a múlt héten már beharangoztam, ő pontosan tíz éve lett üzletemberből író, négy megjelent regénye van már, de most fog igazán a köztudatba ezzel az előadással berobbanni.

Az előadás méltó a regényhez, és számomra is érdekes volt, aki pontosan tudta, mi a következő jelenet. Annak, aki nem olvasta, azt javaslom, igyekezzen jegyet szerezni márciusra, és menjen tudatlanul oda, úgy még hatásosabb lesz. Éppen ezért nem elemzem a jeleneteket, nem akarom agyonütni a várható élményt. Mindössze előzetesként: Egy hajléktalan férfi élettörténetét követjük nyomon, a stációkat végig - visszafelé. Mindennek dacára minden jelenetben van olyan mozzanat, amin lehet nevetni és picit sem unalmas.  Azaz happy end a vége: megszületik az újszülött. Egy nagy "szakadj meg" szatyorban játszódik az egész előadás - ami nem véletlen.

Bán János megkapta a nagy esélyt és kihasználja. Megrázó különösen azokban a jelenetekben, amelyben hajléktalan. Egyértelműen ő a legerősebb figura, de jó nagyon Bálint fia is. Együtt látni őket különösen érdekes.

Mindenkinek, aki szereti a színházat feltétlenül javaslom az előadás megtekintését. Mivel jelenleg az első nyolc előadás el van adva, vagy pótszékre lehet játszani (ami az olcsó megoldás és van némi párkány két oldalon, lépcső, tehát vagy tíz embert be fog engedni Réka minden nap), vagy jó előre kell felébredni. Holnap megtudom, hogy mikortól árulják a jegyeket és megírom nektek, mert ez most lesz annyira keresett előadás, mint A mi osztályunk.

Éppen azért, mert fordítva történik minden, lesz happy end - lesz némi enyhülés, de a végén az ember mégis azzal az érzéssel távozik, hogy vele ugyanez megeshet, sőt akárki mással is. És nincs utána menekvés, ott a Ferenciek tere, majd nekem ott volt a Nyugati tér élménye is - ma éjjel történetesen egy hajléktalannal, aki kis híján a villamos alá sétált...

MA a Belvárosi Színházban voltam Kulka önálló (vagy saját szavai szerint) "önálltató" estjén. "Ez a hely" a címe, amit Orlai Tibor adott neki. Én nem mentem oda különösebb elvárással, szeretem Kulkát, jó nézni és ez önmagában is elég ahhoz, hogy  az embert érdekelje akármit is csinál. Hogy a többiek miért mentek, azt nem tudom. Sok volt a nyugdíjas (a délutáni időponton voltam). Mindössze egy üres szék volt a teljes nézőtéren. Azt hittem, hogy egy sima koncert lesz, de nem így történt. Ennél jóval többről van szó.

Török Tamara dramaturg (jó ideje a Katona dramaturgja és olasz irodalmat tanít az ELTÉ-n, engem is tanított - van egy viszonylag új és érdekes Goldoni könyve is) segítségét kérte Kulka, aki nagyon jó szövegeket talált neki. Újságcikkek (pl. Ady)  és novellák olvasódnak fel, látszólag spontán módon, esetlegesnek tűnően - a hanyagul felmarkolt lapokat elegánsan szétszóródnak a színpadon. A szövegek helyenként még a daloknál is jobban működnek, különösen a kezdés erős. Egy 1907-es Ady cikk az indítás, ami a cigánykérdést taglalja. Amíg a név el nem hangzik, addig csak a "Pest vármegye" megjelölésből sejtjük, hogy ez mégsem 2013-as cikk, de ha azt lecserélnénk, ma is aktuális lenne a szöveg. Ezt követi Simon L. László nyilatkozata arról, hogy mennyivel jobb lenne, ha nem lenne ez a pályázatosdi, inkább majd kinevezik az intézményvezetőket. Úgy néz ki, hogy a Nemzeti-ügy kicsit nehezebben simul el, mint várták. Mégis van vagy 150 ezer ember, aki elégedetlen, ami sok.

Ez után a Súgó-dal jön- mert Kulka a két lemezéről választ számokat, bár van olyan is, ami azóta íródott -  és ennek a végén elhangzik egy elég egyértelmű és a Kulka-nyilatkozatokkal egyező kijelentés: jövőre nem megy a Nemzetibe játszani. Az est sajátossága, hogy Kulka politikai véleménye, sőt egyáltalán saját identitásának vállalása nagyon markánsan van jelen. Nyilván ellendrukkerek nem fizetnek 3ooo Ft-ot azért, hogy hurrogjanak - jó eséllyel csak szimpatizánsoknak lép fel, akik eleve egyet értenek az álláspontjával. A színház egyik szervezője állítása szerint eddig már látott azért 5 kormánypárti politikust is a nézők között. Én azt hittem, hogy politikusok sosem mennek színházba. Csak Fodor Gábort láttam többször, a többieknek nincs ideje ilyen léhaságokra, mint színház - legyenek jobb v. bal oldalon a parlamentben. De az is lehet, hogy csak én megyek rosszkor.

 Bízom benne, hogy megint eljön az az idő, amikor egy színésznél mindegy lesz, hogy mit gondol a politikáról és csak a tehetsége fog számítani. Lehet, hogy Kulka is ezt szeretné, vagy legalábbis úgy tűnik. Annyi szerencséje és remélhetőleg felhalmozott tartaléka is van, hogy vállalhatja a kilépést a Nemzetiből. Csak Péterfy Bori mondta meg egyértelműen, hogy biztos megy, pedig bevárhatta volna, amíg Vidnyánszky elgondolkodik, hogy vele kapcsolatban mire hivatkozzon. A többiek helyzete még bizonytalan, van egy hónap hátra, hogy végső döntés szülessen.

Vissza az estre még:

A jelen helyzetben megint az áthallásos-utalgatós színház korát éljük, így töltése lett a musical részleteknek is - "Isten veled édes életünk! " és hasonló sorok is átértelmeződnek (Egy szerelem három éjszakája), ahogy a Don Quijote dal is, szintén musicalből. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak gyengébb dalok is, de vannak nagyon erősek, amelyek dominánsabbak. Nekem egy franciául énekelt dal és egy Cseh Tamás szólt a legerősebben. 

Összességében: aki szereti Kulkát menjen rá, nehogy kihagyja, akit viszont hidegen hagy ez a színész, az maradjon otthon. Ezt tudnám tanácsolni.